Gerd Altmann képe a Pixabay -en.

Dr. Epstein egy zseniális, de bogaras és különc tudós volt. Zoknit például soha életében nem hordott, ellenben érdekes napszemüvegeket és mumifikálódott csirkefejeket gyűjtött. Kevés szabadidejét főleg azzal töltötte, hogy egy otromba, kicsorbult szuzafonon bluest játszott. Napestig lehetne sorolni még ezerféle furcsa szokását, ám nem ez a lényeg.

Hősünk az Államokban éldegélt és szupertitokban egy szupertitkos cégnél szupertitkos találmányokat fejlesztett. A központi laborban saját örömére már régóta dolgozott egy hatalmas gépen, ami extra széles tartományban volt képes hangokat előállítani, jóval az emberi hallásküszöb alatt és fölött.

Kollégái, kiváltképp főnöke, gyakorlatias emberek lévén, nem nézték jó szemmel az új találmányt, mivel nem értették milyen haszon származhat belőle. A szerkezetet maguk közt gúnyból csak fingorgonaként emlegették.

A főnök, dr. Krueger egy darabig tűrte dr. Epstein hóbortjait, mert elismerte páratlan tehetségét. A pohár akkor telt be, amikor egy nap észrevette, hogy dr. Epstein mindenféle állatot hurcol a laboratóriumba. Szép számmal voltak csótányok, pókok, hörcsögök és nyulak, de még egy kedves tarka kecske is, aki a Mici névre hallgatott.

Dr. Krueger megdöbbenve kiáltott fel:

– Szent ég! Mi ez itt? A Noé bárkája?

A kérdőre vont Epstein titokzatos mosollyal csak annyit mondott, hogy éppen az infrahangok, az 5-20 Hz-es tartomány hatásait teszteli az élő szervezeteken. Tudvalevő, hogy ez az a frekvenciatartomány, ami már nem hallható, viszont bizonyos szerveink felveszik ezeket a rezgéseket, mivel saját rezgési frekvenciáikkal egyeznek meg.

Dr. Krueger kopasz feje dühében céklavörös színre váltott.

– Epstein! Hogy áll a Z sugarak fejlesztésével? Mi van a szupravezetéssel és a többi projekttel? Mi itt megszakadunk, kidolgozzuk a belünket, mert nem tudjuk tartani a tervet, maga meg itt a kisded, semmire se jó játékaival szórakozik. Rengeteg közpénzt elpazarolt az utóbbi időben, de most vége, betelt a pohár! Ki van rúgva! Többé nem akarom magát itt meglátni!

– Igazán? Valóban így gondolja? – nézett rá dr. Epstein, miközben megfordult, és a hatalmas szerkezethez lépett.

Gyorsan állított pár osztást a tárcsán, meghúzott egy kart, majd megnyomta a piros gombot. A gépen apró fények gyúltak ki, és halk zümmögéssel életre kelt.

– Rendben! Akkor csokizza össze magát! – vigyorgott Epstein megdöbbent exfőnökére, majd nyakába kapva lábait kiviharzott a laborból.

morhamedufmg képe a Pixabay -en.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy…

De várjunk csak! Álljunk meg egy percre. Talán nem is volt, csak mi azt hittük, hogy volt. Ha az ember fiatal és tapasztalatlan, netalán ostoba, akkor sok mindent elhisz. Tömegpszichózis és társai, fugázi és fata morgana. Látsz valamit, ami nincs is ott.

De haladjunk csak szépen sorjában. Szóval tegyük fel, hogy mégis volt az a dolog, az a bosszantó kis izé, bár hellyel-közzel mégse mernék rá megesküdni. A valóság és az emberi képzelet találkozása, valójában eléggé ingoványos mezsgye. Valószínűleg és kizárólagosan csak annyit mernék állítani, hogy a némileg dehogynem, jelen esetben erősen korrelál a tényszerűen semmiképphez, mint ahogyan azt a híres amerikai író, November Rain, oly plasztikusan megfogalmazza „Őszi eső kiveri a fogam” című novellájában.

Na mindegy. Szóval volt egyszer. Vagy kétszer... Nem. Kétszer már biztosan nem, de ha mégis, akkor tévedtem. Tévedni meg emberi dolog, ugye? Aki nem téved az is ember? Satöbbi és miért. Viszont kérdem én, lehet-e, vagy lehet-e nem kívánni azt, amit akkor, és csak azért csinálunk, amikor tudjuk, hogy valószínűleg soha többé nem jön szembe velünk az utcán?

Én is amondó volnék, mert tudjuk, hogy a vén világ végérvényesen kimozdult sarkaiból, és mi mindannyian teljes gőzzel rámozdultunk, és most azt hiszem itt a pont, eme apokaliptikus önkifejezés szarkasztikus befejezése. 

Örülök, hogy mindnyájan velem tartottatok e pirruszi viadalban, a lélek önmagát kereső és ádázul marcangoló csatájában, ebben a gigászi erőlködésben, ahol önmagunktól távol, ám valahol mégis közel, felbukkant a valóság végső igazságának apró gyémánt eszenciája.

“Sic transit gloria mundi”, vagyis így múlik el a világ dicsősége. Most, hogy ismét egy primordiális illúziótól megszabadultunk, remélem sokkal kékebbnek érzitek a füvet és zöldebbnek az eget. Boldogan hallgatjátok a virágok illatát és látjátok, amint csicseregnek a járókelők és döngicsélnek az idős szomszédok.

Csak ennyit szerettem volna nektek dióhéjban és az én sajátságos frazeológiámban elmondani.

Minden jót barátaim, és soha ne hagyjátok, hogy a telihold nedves csókot leheljen meztelen talpatokra!

Pexels képe a Pixabay -en.

„A történet szereplői kitalált alakok, mindennemű egyezés a valósággal csupán a véletlen műve.”

– Sziasztok! Bejöhetek? Nyitva vagytok? – kérdezte T úr, miközben felsőtestével behajolt a bolt ajtaján.

– Persze, jöjjön csak be nyugodtan! – válaszolta udvariasan a magasabb eladó.

T beosont és tanácstalanul megállt. Kopasz, kerek fejében barna kis cipőgomb szemek ültek, amik idegesen cikáztak az áruval megrakott polcok és az alkalmazottak között. Alacsony, kehes emberke volt. Olyan hajlottan állt, mint egy élő kérdőjel. Mintha csak a saját létjogosultságát akarná kétségbe vonni. Idegességében vékonyka szürke harcsabajuszát húzgálta.

– Izé… – kezdte tűnődve – Vagyis… – rövid csend, aztán nekibátorodott. – Olyan kellene nekem, amit fel tudok rakni, ahhoz is – megint elhallgatott és hatásszünetet tartott.

Az alkalmazottak kérdőn néztek rá, bár a kisebbiken már érezhető volt az elfojtott vidámság. Látszott, hogy nagy erőfeszítésbe kerül a komolyság látszatának megőrzése. A magasabb – aki idősebb és tapasztaltabb volt – vette át a szót. Lágyan és kedvesen beszélt, ahogy a gyermekekkel és az őrültekkel szokás.

– Khm... Azt hiszem nem teljesen értem mit szeretne. Kicsit tudná pontosítani?

– Az úgy volt, hogy a feleségem tegnap a fogorvosánál járt… Tudod, ez az az orvos, akinél a múltkor szereltem, na most annak a veje éppen itt van, és neki is van, és ő mondta, hogy ilyen kéne. Most, most nem akarlak feltartani benneteket, de olyat szeretnék. Nagy alátétest.

A két alkalmazott lopva összenézett. A diagnózis helytálló.

– Nagy alátétest?

– Igen. Van nektek? – kíváncsiskodott T úr.

– De mire gondol? Nem értem.

T elkomorodott, arcán a gyanú sötét fellege suhant át. Most a bolondját járatják vele, vagy mi van? Azért tett még egy próbát.

– Szóval két csavarral feltettem neki, de nem fogta meg rendesen, és az ajtó sem pontosan záródik…

A cipőgomb szemek most a magasabb eladóra fókuszáltak. 

– Érted?

A magasabb blazírt arcából nem olvasott ki semmit. Tökéletes pókerarccal nézett farkasszemet.

– Érted, nem? – ismételte meg még egyszer, de már jóval bizonytalanabb hangon.

A magasabb úgy látszik dűlőre jutott magában, mert arcán széles, joviális mosoly terült szét. 

– Persze hogy értem. Volt ilyenünk, de sajnos elfogyott.

– Hát… Kár! És fog még jönni?

– Valószínű, de hogy mikor azt nem lehet pontosan tudni, talán egy-két hét, vagy több. Majd érdeklődni kell.

– A francba! Nekem most kellene… Nem tudjátok hol lehet még ilyet kapni?

– Sajnos nem.

– Hát akkor oké. Viszlát!

– A viszontlátásra!

Az ajtó halkan záródott ahogy T úr csalódottan kisomfordált. A parkolóban beügyeskedte magát meggypiros Suzukijába, majd nagy gázfröccsel elhajtott.

A két eladó hosszan nézett utána, aztán a kicsi nevetve a magasabb felé fordult.

– István! Te értetted, hogy ez a dilinyós pontosan mi a fenét szeretett volna?

– Halvány gőzöm sincs! – rázta meg őszülő fejét a magasabb.

Vége volt az esti előadásnak, ilyenkor mindig együtt iszogattak – Carrasco az erőművész és Öcsi a bohóc. Benne jártak már a korban, és egész életüket különböző cirkuszoknál töltötték. Most épp a Silver Mundoval járták a világot, immáron hetedik éve.

Carrasco lakókocsijának kis kályhájában otthonosan parázslott a tűz, miközben kint ólomszín felhőket kergetett a viharos szél.

Öcsi felemelte az üveget.

– Még egy kör?

– Jöhet. Kösz!

Ismét töltött Carrasconak és magának a jóféle vörösborból.

Komótosan iszogattak, miközben mindketten a tűzbe bámultak, mintha a ki nem mondott kérdéseikre ott lelnék meg a választ. Öcsi arcán még rajta volt a festék, nem mosta le, csak göndör zöld parókáját hajította a kanapéra. A rőt lángok félig megvilágították kopasz fejüket és ráncos arcukat. Carrasco fázósan feljebb húzta a cipzárt kopott kék melegítőjén.

Barátok voltak, ismerék egymás élettörténetét, gondolatait, sok mindenről beszélgettek már a hosszú évek alatt. Most mindketten hallgattak, úgy érezték szavak nélkül is megértik egymást.

Végül Carrasco törte meg a csendet.

– Öcsi! Mondj egy viccet kérlek.

Öcsi hosszasan tűnődött, majd annyit mondott:

– Az Élet.

Stefan Keller képe a Pixabay -en.

Unottan bámulom a tévé világító képernyőjét. Soha semmi érdekes, csak mindig ezek a buta és üres reklámok… Behunyom fáradt szemem, és a hüvelykujjammal masszírozni kezdem. Annyira határozottan, hogy szinte fáj.

Rám tör megint, az undorító, száraz köhögés. Tétova mozdulattal a poharamért nyúlok, a számhoz emelem, és kihörpintem a maradék langyos sört.

Eszembe jut megint az a dolog, ahogy évek óta majdnem minden nap… Lehunyt szemem mögött megelevenednek az emlékek. Kísértenek, pedig már milyen régen volt…

Nem tudjuk miért nálunk, Amerikában szállt le ez a hatalmas valami. Mindenki zavarban volt, mert érkeztét senki és semmi nem jelezte előre, és igazából észre se vették, csak mikor már ott volt, és leereszkedett az égből.

 A hivatalos jelentés úgy szólt, hogy Utah állam egy lakatlan területe fölött, 2111. június 12.-én délután három körül egy hatalmas, ismeretlen eredetű, piramis formájú objektum jelent meg, ami lassan ereszkedni kezdett, majd földet ért.

Gigantikus volt, mérete többszöröse az egyiptomi piramisokénak és tükörsima felületét valami ismeretlen fémszerű anyagból készítették.

Egy véletlenül arra haladó kamionsofőr, a 43 éves Robert Jones – akik végig szemtanúja volt az egésznek – jelentette be, és estére világraszóló szenzációvá vált.

A világ összes tv és rádió adója csak ezzel az egy esettel foglalkozott. Minden más hír eltörpült mellette.

Emlékszem a katonaság hatalmas erőkkel vonult fel, és hosszú négyszög alakú kordont építettek az objektum köré. Vadászgépek és helikopterek járőröztek folyamatosan felette és fekete ruhás egységek foglalták el az őrhelyeiket.

Képzett tudósok csapatai tanulmányozták a szerkezetet a nap huszonnégy órájában, de hiába, mert senki nem lett akár egy fikarcnyival sem okosabb.

Az objektum némán magasodott föléjük, és komoran őrizte titkát. Nem kommunikált, és nem reagált semmilyen kapcsolatfelvételi próbálkozásra. Az anyagából sem tudtak mintát venni, mert mindenféle sugárzásnak, kémiai vagy mechanikai behatásnak ellenállt.

Egy fő kérdésben azonban mindenki egyetértett: nem földi eredetű.

Izgatott találgatások folytak. Mi ez? Ki küldte? Egy idegenek civilizált faj követei? Ők is eljöttek, vagy ez csak egy robot irányítású hajó? Jószándékúak? Netalán ez Isten megnyilatkozása, vagy ajándéka? Kell-e félnünk? Csak úgy záporoztak a kérdések.

A hetedeik nap reggelén – ebben többen bibliai párhuzamot véltek felfedezni – a piramis négy oldalán, négy hatalmas bejárat jött létre, vagyis inkább nyílt, szinte a semmiből A bejáratokból puha, selymes, vattaszerű fény pulzált, mást se szabad szemmel, se kamerákkal nem lehetett látni. Valahogy, nehéz ezt pontosan elmagyarázni, de olyan megnyugtatólag hatott arra, aki nézte. Volt benne valami hipnotikus… Lehet őrülten hangzik, de a fény hívogatott, és ezt sokan érezték.

Nem tudja senki mikor kezdtek el az első emberek szállingózni, de tény, hogy napról napra egyre nagyobb tömegek indultak el, és tűntek el a hajó gyomrában. Aki bement az többé nem került elő. A hatóságok először még megpróbálták az embereket feltartóztatni, de később már a vérontás megakadályozása végett nem avatkoztak közbe. Az emberek szabad akaratukból mentek. 

Több vallási vezető volt azon a véleményen, hogy a fehér fény isteni kinyilatkoztatás, és a piramis tulajdonképpen a paradicsom kapuja. Isten közelébe kerül, aki felmegy a hajóra.

Komoly tudósok ellenben azt állították, hogy ez egy automata szállító űrhajó, amit nálunk sokkal fejlettebb jószándékú idegenek küldtek, hogy az emberek egy kiválasztott csoportját megmentsék a biztos pusztulástól.

A kormány tehetetlennek bizonyult. Más országokból is özönlöttek az emberek. Tömegek mentek átszellemült arccal, tolakodva, egymást lökdösve a hívogató fehér fény felé, és nem lehetett feltartóztatni őket.

A kormány hosszas tanácskozás után egy speciálisan képzett önkéntes felderítő egységet is beküldött. Az osztag fiatal, egyedülálló emberekből állt. Ahogy behatoltak, azonnal megszakadt a rádiókapcsolat. Ők sem tértek vissza soha.

Néhány fanatikus csapdát sejtett. Azon a véleményen voltak, hogy termonukleáris töltetekkel kellene elpusztítani a piramist, ami a szörnyű gyíkembereket rejti, akik a hold árnyékos oldaláról érkeztek és céljuk az emberiség totális leigázása.

Szóval elméletek azok voltak… Aztán végül – éppen harminchat nappal a földre érkezés után –, az ajtókból áradó pulzáló fehér fény hirtelen halványulni kezdett, majd teljesen kihunyt. Ezzel egyidőben az ajtók is bezáródtak. Akik nem értek be időben és kint rekedtek, dühükben sírva és üvöltve verték a piramis fémburkát.

A hatalmas szerkezet finoman megrázkódott és nagyon lassan emelkedni kezdett. Az emberek félelmükben szétfutottak vagy szorosan a földhöz lapultak.

A piramisból nem törtek elő lángnyelvek, nem volt motorzaj, nem lehetett tudni milyen elven mozog, mi hajtja. Pár száz méterig egyenletes tempóban emelkedett, majd megállt, és az egész piramis kékesen irizálni kezdett. Így lebegett percekig, aztán mindenki megdöbbenésére egyszerűen eltűnt.

Valami szirénázva húzott el az ház előtt, mentő vagy tűzoltó, sosem tudom megjegyezni. A szirénázás visszazökkent a valóságba. Felkelek és az ablakhoz sántikálok. Szórakozottan nézem amint a lemenő nap vastag, arany csíkokat rajzol a szomszédos bérházra aztán onnan lecsorogva a gondozatlan parkra.

Zsebemből előhalászom a paklit, és kihúzok belőle egy megnyomorodott koporsószeget. Rutinos mozdulattal a számba teszem. Kétszer szikrázik az öngyújtó mire meggyullad, majd az első slukk torokkaparó, mámoros érzése.

Ez van, foglalom össze gondolatban. Már lassan hét éve, hogy elmentek. Itt a Földön azóta nem sok minden változott. Nem lettünk jobbak, és nem oldódott meg semmi. Túlnépesedés, felmelegedés, háborúk és járványok. Nyomor, szemét, erőszak amerre csak nézek. Ember embernek farkasa. Pusztítjuk és kizsákmányoljuk a Földet… Egymást… Csak a régi lemez.

Róluk semmi hír. Azóta több új merész elképzelés is szárnyra kapott, de az igazság az, hogy pontosat máig senki sem tud. Mindenki úgy értelmezi a dolgokat, ahogy akarja, tudása vagy vallási meggyőződése alapján.

Szerintem egy lehetőség volt, vagy inkább A lehetőség.

Nagyon remélem, hogy egy szebb és jobb világba mentek. Szeretném ezt hinni, bár az igazat megvallva már sosem tudom meg.

Tegnap felhívott az orvos. Nem kertelt, hangja fáradtan, tompán csengett a telefonba. Mondandójának lényeg az volt, hogy csak heteim vannak hátra. Áttét mindenhol. Készüljek fel a legrosszabbra.

Újabb köhögési roham kap el, fuldoklok, még a könnyem is kicsordul. Idő kell, amíg alábbhagy.

Mikor megnyugszom, szomorúan gondolok arra, hogy nekem is ott volt a lehetőség, engem is hívott a fény, velük mehettem volna… Nem tettem. Bevallom, túl gyáva vagyok, ezért maradtam. De talán nem is baj.

Újra kibámulok az ablakon. Lent a parkban dulakodás, két fiatal éppen egy öregasszonyt rabol ki. A táskáját már elvették és most hosszú vascsövekkel ütik. Az idős asszony eszméletlenül rogy a földre, miközben a halántékából széles csíkban szivárog a vér.

Rezignáltan szemlélem az eseményeket, nem érzek részvétet. Igazából nem érzek semmit, csak a végtelen sötét ürességet.

Arra gondolok: Igen, a jó öreg Föld, minek is mentem volna el… Hiszen pont a magamfajtáknak való.

Have you ever seen the sea? – kérdezi tört angolsággal a fülkében velem együtt utazó idősebb hölgy, miközben a távolban váratlanul feltűnő halványkék csíkra mutat.

Hogy láttam-e már a tengert? A vonatkerekek monoton csattogását hallgatva visszasüppedek a múltba.

Az a forró nyár jut az eszembe, amikor még csak tizenéves kissrác voltam, és abban a szerencsében volt részem, hogy Dél-Franciaországban nyaralhattam a családommal, festőművész nagybátyáméknál.

Akkor láttam életemben először a tengert. Élénken emlékszem arra a végtelennek tűnő kékes derengésre, ami uralja a látóhatárt, a tengeri madarak száraz rikácsolására, és a sós levegő illatára, ami szinte szétrepeszti a tüdőm.

Akkorra már néhány úszótanfolyamon túl voltam, de magabiztosan úszni még nem tudtam.

Valahol Cannes mellett egy piros Renault kabrióval autóztunk, és nagybátyám pont azt mesélte, hogy a franciák ezt a részt a Cote d'Azur balkonjának nevezik… Tényleg, igazuk lehet, van látnivaló bőven, bár nekem legjobban az út menti pálmafák tetszettek. Olyan hihetetlen volt, hogy ezek itt „vadon”, a földből nőnek.

Nagybátyám hirtelen felénk fordult és megkérdezte.

– Van kedvetek fürdeni?

– Fürdeni? – rökönyödtünk meg. – Hol?

– Hát itt, a tengerben.

– Itt, az út mellett? De az tilos!

– Már miért lenne az? Ez egy szabad ország – hangzott a lakonikus válasz, és a szalagkorlát mellett leállította az autót.

– De nincs itt a fürdőnadrágom! – próbálkoztam még erőtlenül.

– Minek az?! – válaszolt, és már ugrott is kifelé az autóból.

Ledobta magáról hófehér, kantáros kezeslábasát és fürge léptekkel belegázolt a hullámokba.

Édesanyám és a húgom az autóból figyelték ahogy kényelmes karcsapásokkal úszni kezd.

Én marasztalásuk ellenére szintén kiszálltam, mivel vonzott a kaland, a szabadság és a végtelen hullámzó vízszőnyeg. Ügyetlenül megszabadultam a ruháimtól és félszeg léptekkel utána indultam.

Fürödtem már természetes vizekben, a Balatonban, a Tiszában, de a Földközi-tenger valahogy egészen más, leírhatatlan érzés volt.

Derékig begyalogoltam, és pár lépés után, mikor már nem ért le a lábam úszni kezdtem. Meglepetésemre könnyen ment, nem süllyedtem el – akkor még nem tudtam, hogy a sós víznek sokkal nagyobb a felhajtóereje.

Minden annyira egyszerűnek és természetesnek tűnt. Ahogy jöttek azok a széles és súlyos hullámok, folyamatosan emelgettek, és én csak úsztam, úsztam, akár egy apró papírhajó, és közben megtapasztaltam a létezésnek és a szabadságnak azt a mámorító érzését amit eddig soha... Milyen rég volt, és szinte már…

Merengésemből útitársam halk köhintése zökkent vissza.

– Have you ever seen the see? – kérdezi egy fokkal nyomatékosabban.

– Of course, I have! – válaszolom bocsánatkérő mosollyal az arcomon, és közben belül fájón arra gondolok.

Hát persze hogy láttam. Azóta is hiányzik!

Waldhauser úr az iroda előterében állt, és összehúzott szemmel a zárt ajtót bámulta. Meredten nézte ezt a jellegtelen, tojáshéj színű nyílászárót, miközben vadul émelygett a gyomra.

Hiszen titkon mióta erre várt! Hetek, hónapok vagy talán évek – és most itt van, itt áll eme ominózus ajtó előtt.

Talán így érezhette magát Michelangelo Buonarroti, amikor először pillantotta meg a Porta del Paradisot.

A Paradicsom kapuja... Hát ilyen! Annyiszor elképzelte és mégis mennyire más.

Nehéz szavakkal megragadni az érzések sokszínűségét, azt a kozmikus káoszt, ami Waldhauser úrban kavargott, ahogy ott állt némán, megkövülten, és egyre csak bámulta ezt a profánul jellegtelen ajtót.

Felemelte a jobb kezét, csak úgy próbaképp. Finoman remegett, pedig a reggeli görcs már rég kiállt belőle.

Lassan a kilincs felé nyúlt, majd a tétova mozdulat megakadt és előrenyújtott keze, akár egy béna madár szárnya, erőtlenül visszahullt.

Újra kétségek kezdték mardosni: Kell ez nekem egyáltalán? Tényleg ezt akarom? – csak úgy tolongtak a kínzó kérdések. – Ne, kérlek ne! Ha már idáig eljutottunk… Hiszen muszáj!

Az elmúlt napok alatt volt ideje alaposan átrágni magát a dolgokon. Mindenkit megkérdezett akinek adott a véleményére, sőt, azokat is, akiknek nem. Mindenki egyöntetűen azt állította: jó ötlet! Még saját józan esze is.

– Legyen hát! – mondta ki hangosan. – Aki á-t mond, mondjon b-t is!

Felsóhajtott. Jól esne most egy cigi vagy egy fél szilva. Mindegy. Idáig már eljutottam. Nagy levegő… Meg tudod csinálni! Gyerünk!

Aztán nem történt semmi, csak állt ott, és még mindig a zárt ajtót bámulta, az apró festékhibákat és repedéseket, az elkenődött légypiszkokat, a szemmagasságban felszerelt giccses, óarany névtáblát. A szíve egyre hevesen dobogott, ráncos homlokán kövér izzadságcseppek ütköztek ki. Nagy levegő, bátorság, meg tudod csinálni!

Világossá vált számára, ha most bemegy, az egész élete gyökeresen megváltozik, és mikor kijön, már soha többé nem az lesz, aki eddig volt.

Azok ott, akik a bezárt ajtó mögött várják, valószínűleg gazdaggá és sikeressé fogják tenni. De valóban ezt akarja?! Hiszen egész eddigi életét így élte és jó volt! Elvolt magában, hiszen eddig is mindent a maga örömére tett... De ha mindenki ezt akarja, hát… legyen!

Hozott egy racionális döntést, már csak végre kell hajtani. A hezitálás nem segít. Ha egyszer eldöntötte, hát eldöntötte és kész!

Be kell szépen menni, szerényen mosolyogni és minden menni fog, mint a karikacsapás – nem nagy kunszt. A dolog oroszlánrészén már túl van: a hajnali kelés, séta az állomásra, majd három óra vonatozás, aztán fél óra tömegközlekedés a reggeli csúcsban…

Nem értette miért van mégis ez a permanens feszültség a gyomrában. Pedig minden tiszta sor. Ő, Waldhauser Imre, egy józan életű felnőtt magyar férfi, aki a saját sorsának a kovácsa. Nyugi, minden rendben lesz!

Ismét felemelte remegő jobbját és kényszerítette magát, hogy megragadja a kilincset. Érezte a használattól kopott eloxált alumínium selymességét, miközben a levegő megtelt valami fanyar és megmagyarázhatatlan elektromossággal. Finoman lenyomta és az ajtó engedett.

Az idő végtelenül lelassult. Az ajtókeretben megjelenő függőleges fénycsík milliméterenként terebélyesedett. Az irodából ismerős hangok ütötték meg a fülét. Az élete megpecsételődött, innentől már soha, semmi nem az lesz, mint ami eddig volt…

Az idő, egy szemvillanás alatt szökkent vissza a normális kerékvágásba, és Waldhauser úr ráeszmélt, hogy elérkezett az igazság pillanata. Mint amikor a matador az arénában a végső, halálos szúrás előtt még utoljára mélyen a bika szemébe néz.

Nem! – suttogta elgyötörten, majd óvatosan behúzta az ajtót és elengedte a kilincset.

Behunyta a szemét, hangosan zihált. Egy-két másodpercig még állt ott – vöröslő arccal, szemlesütve –, aztán sarkon fordult és kiviharzott az épületből.

Hazaúton végig kerülte az emberek tekintetét.

A rőt hajnali fény fokozatosan világítja meg a rendetlen hálószobát, aminek közepén egy széles franciaágy terpeszkedik. Pasztellszínek dominálnak.

Az ágy markáns jelenléte uralja a szobát. Rajta mészszínű derengés. Valami nagy, fehér és ijesztő, akár egy hatalmas bálna. Vagy talán delfin? Mondjuk egy beluga? A reszelős légzés is ezt a feltételezést látszik alátámasztani, ám alaposabb megfigyelés után rájövünk, hogy fatálisat tévedtünk. Ez nem beluga.

A testből dundi végtagok állnak ki, szanaszét a szélrózsa minden irányában.

A takaró a földön, mellette ruhák, két kristálypohár és egy kiürült pezsgőspalack. Valószínűleg Champagne. Nem messze méretes, rózsaszín nyuszifüles szőrmepapucs. Ránézésre negyvenkettes. A szék karfáján lazacszín „Amálka” feliratú frottír törölköző.

A bálnának szőke haja van. Akit bálnának néztünk, valójában Amálka. Hason fekszik, hortyog, végtagjait széttárja. Csupasz akár egy meztelencsiga.

Teljesen kitisztul a kép. A furcsa csendéletet valami szokatlan és zavaró dolog töri meg. Először nem tudjuk mi az, de aztán rájövünk.

Amálka lábai közül két csenevész, szőrös férfi láb kandikál elő, más nem látszik belőle. Ő Béla. Mozdulatlan, mint Amálka.

Minden békés, nyugodt, szinte már idilli, ám valójában szörnyen groteszk.

Konklúzió:

Béla keményen küzdött, de elvesztette a csatát. Rest in Peace Béla!

(Kép: MOHAI Balázs: Pár akkord és indul a pogó)

Frissen érkezünk a koncertre, ki vagyunk éhezve mindenre. Ide nekem az oroszlánt is!

– Adj egy sört Miki!

– Mentolosat?

– Jah, lehet azt is… 

Fél füllel hallom, hogy már az előzenekar játszik.

– Milyen volt tegnap az a kis ribi? – kérdezem érdeklődve, miközben továbbadom a füves cigit.

– A vöröske? 

– Aha. Megvolt? Alul is vörös?

– Barmok! – harsány röhögés – Gyertek pogózni!

– Sirály! Adsz még egy kis sört?

– Naná!

Közben újra nálam a ganja, mélyen rászívok és amíg bírom, bent tartom az illatos füstöt.

Kezdek benyesni, hat a cucc – kilazulok. Vadul pogózni kezdünk, a dübörgő zene ritmusára – olyan mintha az egész az agyamban lüktetne. Egy vörös robbanás. Bumm! – valaki orrba fejelt. Nem érzem – hirtelen benyelek egy adag vért. Már nem tudom hol a fent, és hol a lent. A fájdalom és a fáradság nem létezik. Lebegés van. Boldogság. Eggyé váltunk, ebben az archaikus vad adok-kapokban. Most én vagyok soron, az öklöm meglendül, és tompa puffanással csapódik a mellettem lévő srác gyomorszájába.

– Bocsi! – üvöltöm vidáman, olyan viccesnek tűnik minden.

Csak a most számít. Holnapra vége lesz az egésznek, és fáradtan, rosszkedvűen keresgéljük majd a cuccainkat. A sebeket még nem érzem, de másnapra tutira elkezdenek sajogni. Az orrom már krumpli nagyságúra dagadt, és a szám is csúnyán felrepedt. A pólómat vérfoltok pettyezik. Anyám hülyét fog kapni ha meglát. Mindegy, nem érdekel. Legalább egy rövid időre éreztem hogy élek.

Révész Márton: Pogó [Képalá] - Könyves magazin (konyvesmagazin.hu

Azon a szürke és borongós októberi napon korán sötétedett. Itt fent északon, az évnek ebben a havában, a nap már nem tud áttörni a sűrű szürke fellegeken. A félhomály és a teljes sötétség órái váltogatják egymást. Vannak, akik nem bírják itt sokáig, de én jól elvagyok.

Már reggel tudtam, hogy a falusiak keresnek és meg akarnak ölni, mert hajtóvadászatot rendeztek. Hallottam, ahogy az éhes kutyák vadul csaholnak, láncaikat tépik és fogaikat csattogtatják. Egyébként utálom a kutyákat – undorító szolganépség. Nem mondom, be voltam tojva, de szerintem ők is. Mégis makacsul utánam jöttek, nagyon a begyükben voltam. Ezek a parasztok mindenáron a vesztemet akarták. Ekkora felhajtást csinálni azért a tüdőbajos tehénért?!

Egy régi, elhagyatott házban húztam meg magam A falu szélén állt, nem messze a folyótól. Rossz híre volt, azt rebesgették, hogy az Őrült Molly szelleme kísért minden áldott éjszaka, mióta a sátán parancsára baltával megölte, majd feldarabolta a férjét és három pici gyerekét. Hogy ebből mi igaz, a fene se tudja.

Azt hittem, ide már nem mernek utánam jönni, de tévedtem. Azok a rohadt kutyák szagot fogtak és követtek. Ahogy kilestem a korhadó deszkák résein, láttam, hogy a parasztoknál fegyverek vannak, fejszék, kaszák, vasvillák. Lőfegyvert csak egy-két embernél láttam. Az egyik, egy magas fekete köpenyes lehetett a vezérük. Ő ment elöl, és éppen élénken magyarázott a többieknek. Tizenöt embert számoltam, no meg a kutyák. Ménkű nagy zajt csaptak, miközben meggyújtották a fáklyáikat.

Szerencsémre három részre váltak. Az első csapat kint maradt a kutyákkal és körbevette a házat. A második a földszinti részt kutatta át, a harmadik a fekete köpenyessel az élén az emeletre ment.

Egy darabig a konyhaajtó mögött rejtőztem, de aztán nesztelenül a harmadik csapat után osontam. Sikerült is az utolsó embert hátulról úgy elkapnom, hogy a többiek nem vették észre. Könnyen kitörtem a nyakát, nyikkanni sem tudott. Aztán tovább feszítettem, csavartam és leszakadt a feje. Éreztem az adrenalin fröccsöt, ahogy a meleg vére rám spriccelt, még a szőr is felállt a karomon. A testet és a fejet az egyik szobaajtó mögé rejtettem, hogy idő előtt ne vegyék észre.

Még négyen voltak rajta kívül, tisztán, élesen láttam őket, de ők csak az égő fáklyáik fényköréig láttak.

– Hé, hol van Jack? Nem láttátok?

– Valószínűleg elkapta! Nem lett volna szabad lemaradnia.

– Menjünk vissza, keressük meg!

– Gyerünk!

Gyertek! Gyertek csak felém! – gondoltam kajánul, ahogy megfordultak.

Én is elindultam, megfeszített izmaim acélrugókként löktek előre, és egy hatalmas ugrással ott termettem közöttük. Kétségbeesett ordítás hagyta el a torkukat, láttam az iszonyatot a szemükben, de ettől csak még jobban élveztem a dolgot. Téptem és marcangoltam őket, teljesen bekattantam. Ilyenkor nem vagyok a magam ura. A padló gyorsan sikamlós lett a vérüktől. Nem tartott sokáig, de nagyon élveztem. Az egyik, a fekete köpenyes még nyöszörögve vonaglott a padlón, de egy határozott mozdulattal rátapostam a torkára. Éreztem, ahogy a gyenge porc recsegve összetörik. Hallottam az undorító, sípoló, szörcsögő légzését. Néztem, ahogy a szétzúzott torkából nyállal kevert vér folyik. Párat még rángott, majd elcsendesedett. Undorral rúgtam félre a hulláját. Megkönnyebbültem, eddig nem volt nehéz dolgom.

Hirtelen sietős lépteket hallottam a lépcsőfeljáró felől. A második csapat volt, biztos meghallották a dulakodás zaját.

– Erre, gyorsan!

– Te mocskos állat, most megdöglesz! – hallottam egy éles kiáltást, majd fegyver dörrent. A golyó éppen csak centikre húzott el a fejem mellett. Menekülőre fogtam a dolgot, és szélsebesen beiramodtam a következő sötét folyosóra.

– Tim, te látod? Eltaláltad?

– Nem látom sehol. Meglépett!

– A rohadék!

– Uram irgalmazz! Nézzétek ezt a vérfürdőt! Mondtam nektek, hogy bivaly erős… Rohadtul veszélyes! Mindenkit kicsinált!

– Gyerünk, kapjuk el!

Magamban vigyorogtam, ahogy a sötét, omladozó folyosón elszaladtak alattam, miközben karjaimmal tartottam magam, jó másfél méterrel a fejük felett. Ahogy elfutottak, az utolsó embernél leugrottam, így a menet végén sántikáló nagydarab férfinak is megpecsételődött a sorsa. Egy villámgyors, erőteljes döfés a hátába és éreztem, hogy éles karmaim úgy hatolnak a puha húsába, mint kés a vajba. Aztán egy erőteljes rántás és kitéptem a gerincét. Győzedelmesen feltartottam, majd hozzájuk vágtam.

– A rohadt szemét, elkapta Bengát! A fenébe, lője már le valaki!

– Hova lőjünk? Nem látunk semmit!

Ezzel adtak egy ötletet. A sötétséget, a gyorsaságomat, no meg a meglepetés erejét kihasználva végig rohantam közöttük és kikaptam az égő fáklyákat a kezükből, majd még ugyanazzal a lendülettel kihajítottam őket az ablakon. Az üveg csörömpölve tört ki, és jeges fuvallat csapott be, miközben a folyosóra vaksötét borult.

– Úristen!

– Nem látok semmit!

– Vigyázzatok itt van!

Szánalmas és egyben nevetséges látványt nyújtottak, amint a sötétben vak pondrókként tapogatóztak, és rémületükben megzavarodva forgatták a fejüket.

Megnyaltam a szám szélét, aztán közéjük vetettem magam. Módszeresen, egyenként végeztem velük. Volt amelyiknek először a karjait téptem ki, de volt, akit a saját beleivel fojtottam meg. Egy jó darabig a halálsikolyaiktól visszhangzott a ház. Szörnyű ámokfutásomból a füst kesernyés szaga zökkentett vissza a valóságba.

– Aha! Szóval rám gyújtottátok a házat!

Már nem csak a füst volt sűrű és fojtó, hanem mindenhonnan gonosz piros lángnyelvek kezdtek előtörni. Panaszosan felüvöltöttem. Kint a kutyák is azonnal rázendítettek. A kitört ablak felé rohantam, majd kiugrottam. Puskák dörrentek, aztán egy hatalmas ütés, és égő fájdalmat éreztem a bal vállamban.

– Eltaláltam! Eresszétek rá a kutyákat! – ordította valaki.

Nagy testű, fehér kutyák voltak, talán argentin dogok. Azonnal körbevettek, és dühödten, vicsorogva köröztek körülöttem. Keresték a lehetőséget a támadásra. Vállamból ragacsos, fekete vér szivárgott. A fájdalom felbőszített. A puskás fickó újra lőni fog, és ilyen közelről már nem fogja elhibázni – gondoltam keserűen.

A legnagyobb kutya eközben rám vetette magát, és pont a sebesült vállamba mart. Felüvöltöttem fájdalmamban, majd az ép kezemmel letéptem magamról a rohadt dögöt és az emberek felé hajítottam. Pont a puskást találtam el, a kutyával együtt a földre zuhant. A kutya panaszosan nyüszítve, próbált lábra állni, de már nem bírt. A férfi a földön tapogatózva a fegyverét kereste. A fájdalom megsokszorozta az erőmet, és ordítva lerohantam őket.

A harc nem tartott sokáig, az adrenalinlöket szörnyű lidérccé változtatott. Rávetettem magam a puskásra és átharaptam a torkát. Aztán a többiek következtek. Megveszekedett ördögként ütöttem, rúgtam és haraptam. Szám ismét megtelt a meleg vérrel. Nem kegyelmeztem senkinek.

Pár perc múlva ismét elcsendesedett a környék. A halál csendje. Ahogy a sercegve égő ház rőt fénye megvilágította a küzdelem helyszínét, láttam, hogy a föld lucskos a rengeteg vértől és mindenfele megcsonkított holtestek hevernek.

Egyedül én voltam csak életben, bár cudarul nézhettem ki. Több sebből véreztem és a vállam is kutyául sajgott. Szerencsémre csak átment rajta a golyó. Máskor is lőttek már meg, de az nem fájt ennyire.

Tűnődve lenéztem a puskás férfi tetemére. Kezében még mindig a fegyverét szorongatta, feje hátrabicsaklott, durva harapásom majdnem lemetszette a fejét. A töltényei szanaszét hevertek a fűben és ezüstösen csillogtak. Egyet kíváncsiságból felvettem, de azonnal el is ejtettem, mert ahogy hozzáértem, megégette a kezem. Ez bizony ezüst. Ha pontosabban céloz, akkor nekem annyi.

Gondolatban hálát adtam a sötétség fejedelmének pokolbéli szerencsémért, majd belső kényszertől hajtva felvonítottam a telihold sápadt pofájába, aztán nagy ugrásokkal eltűntem a dermesztő októberi éjszakában.