Kölyökkoromban, a résnyire nyitott ablak mellett, tavaszi hajnalokon, mindig jóleső izgatottsággal hallgattam a korán ébredő madarak vidám énekét, míg a többiek reszelősen horkolva, laposakat szellentve aludták az igazak álmát.

A titok ott rejlett az énekszóban és a tavaszi föld meleg puha érintésében.

A kezdődő napban iszonyú potenciál rejlett. Akkor úgy éreztem, hogy bármi megtörténhet, és meg is történt.

„Szabadság, szerelem! E kettő kell nekem.” – írja versében Petőfi, és ez így is volt rendjén.

De jaj! Az idő hogy lejár! "Cserebogár, sárga cserebogár!"

Riadtan veszem észre, hogy már a lemez B oldala pörög.

Most újra tavasz van, de vénülő sejtjeinkben érezzük, ez már nem kifejezetten nekünk szól. A madarak hajnalban még most is ugyanolyan bámulatosan énekelnek, és a tavaszi föld is olyan édesen illatozik, mint egykor, de már másoknak.

A szabadságról időközben kiderítették, hogy csak illúzió, és különben sem tudunk mit kezdeni vele.

A szerelem pedig azt mondják nem más, mint a különböző kémiai vegyületek a dopamin, az oxitocin, a szerotonin, a noradrenalin, és egyéb endorfinok kusza összjátéka, amik átmenetileg megzavarják az agyműködést és rövidebb-hosszabb időre taccsra vágják az embereket.

Na tessék! Így múlna el a világ dicsősége? A csodák korszaka tényleg végérvényesen lezárult? Nekünk már lefőtt a kávé?

Amit akartunk azt nagyrészt elértük, jó esetben, kihúzhatjuk a bakancslistából. A gyerekek már felnőttek, a saját útjukat járják.

De mi lesz velünk? Hogyan tovább, tesszük fel magunknak a logikus és gyakran kínzóan időszerű kérdést.

Sokan, a homokba dugják a fejüket, inkább hajtanak, tekernek, összeszorított szájjal erőlködnek. Nem bírnak leállni soha, de soha. Vesznek, fogyasztanak, üzletelnek, kaparnak, kergetik a pénzt, a hatalmat, vagy valami üres fantazmagóriát, fugázit. Hajszolják a dolgokat, erőltetik, csak ne kelljen gondolkodni, ne kelljen érezni, ne kelljen itt lenni.

Talán az egyensúlyt kéne nekik is megtalálni önmaguk és a világ között.

Lehetne még élni, nem csak szerencsétlen módon túlélni, napi szinten vegetálva. Vajon találhatunk-e még értékes kincseket az életben?

Tényleg, aki tudja, mutassa már meg nekünk, hogy kell élni!

*Jelen szórakoztató írás nem saját ötleten alapul, és tökéletesen fikció, azaz nem tükrözi a szerző életszemléletét, tapasztalatát.

Így, hogy lassan már az életem vége felé közelítek, és a gátlások meg a férfiúi szemérem úgy hull le rólam, mint az októberi erdőn átsuhanó szél kavarta rozsdás falevelek, elmesélek nektek egy igaz történetet.

Ez amolyan coming out-féle a részemről.

Próbálom a távoli múltat felidézni… Igen, még az oviban kezdődött, ott, azzal az első csókkal, a kék gömb mászóka tetején. Már akkor biztosan tudtam, hogy vagy Ágika lesz a feleségem, vagy senki, mert neki annyira fényes kék szeme volt, meg szőke copfjai, és olyan vidáman énekelte a Bújj, bújj, zöld ágat meg a Hopp Juliskát, hogy egyből szerelmes lettem.

Aztán később jött az iskola, és nekem esetlen vékony lábú kamasznak már az olyan lányok tetszettek, akik meglátták bennem az érzékeny lelkű költőt, később a kemény rockzenészt.

Aztán huszonévesen már árnyalódott a kép. Azokra a csajokra buktam, akik megtanítottak a testi szerelem fortélyaira. Mindent is akartam, de abból legalább sokat. Tudom, akkor a mennyiség a minőség rovására ment, de sebaj, nem számított.

Még szerencse, hogy az ember nem kap meg mindent, és valahogy túléli ezt is, minden súlyosabb következmény nélkül.

Harmincas éveimben már elég érettnek számítottam, és az igazi nagybetűs „NŐ”-re vágytam, aki a társam lesz, aki elkalauzol az Élet sűrű, sötét és viszontagságos erdeiben, aki sziklaszilárdan kiáll mellettem.

Értsd: neveli a vásott kölykeinket, mossa a vonalkódos alsógatyáimat, ebédre elém rakja a tűzforró húslevest a rántotthús-krumplipüré kombóval és az obligát ubisalátával.

Egyébiránt dolgozik, mos, főz, takarít. Mindig csinos, ápolt, jókedvű. Bármikor szexre kész, és megértő, ha éppen csendre és nyugalomra vágyom. Egy darabig kerestem őt, de aztán feladtam.

A negyvenes éveimben párszor elváltam, majd újra nősültem. Felfedeztem magamnak a szofisztikált nőket. A fiatalabb nőket. Az elvont nőket. Az idősebb nőket. A kövér nőket. A sovány nőket. Az alacsony nőket. A buta nőket. Az…

Mondanom sem kell, hogy ők mind, mind új színt jelentettek életem változatos palettáján. Aztán gyorsan elszálltak ezek az idők is.

Az ötvenes éveim már a tökéletes felszabadultságról és az önmegvalósításról szóltak, kipróbáltam magam bárkivel, bárhol. A mérték számomra sosem volt érték.

Megvolt nekem minden: kurvák, swinger klubok, BDSM bulik, queer varánuszok, koszos pókmajmok, egy női testben élő meleg férfi… egyszer még egy betépett gumikecskével is csináltam, de az csak tévedés volt.

Nem bántam meg semmit, de hogy megvénültem, az eltelt idővel valahogy megjött a bölcsesség.

Most, hogy az égvilágon már mindent kipróbáltam, végre tudom, hogy mit szeretnék, és ez olyan jó, olyan felszabadító. Nincsenek eget rengető elvárásaim, extra kívánságaim.

Már csak egy olyan nőre vágyok, aki kedves, és nagy mellei vannak.

Mikor először láttam, egyből megkívántam, ami igazán nem meglepő, de inkább elmesélem az egész történetet az elejétől a végéig.

Egy rekkenő augusztusi délután találkoztunk: árnyékban is ötven fok volt, tudjátok, amikor a perzselő afrikai hőség bekúszik még az emberek bőre alá is.

Én is égtem már belülről, de nem volt egy rohadt hűvös hely vagy menedék ebben a lepra kócerájban.

Forrt a vérem, kalapált a szívem, és egyszerre csak ott volt előttem. Baromira jól nézett ki!

Rámosolyogtam, és úgy tűnt, hogy a maga visszafogott módján ő is visszamosolyog.

Naná, hogy megkívántam! Szárazra cserepesedett szám, és lelkem szinte izzott, ahogy folyton rágondoltam. A pokol kénköves tüze semmi volt ehhez a vágyakozáshoz képest!

– De nem lehet, nem lehet, ember! – mantráztam folyamatosan magamnak. – Ezért kirúghatnak! Gondolkozz már kicsit! De mi lenne, ha mégis, ha csak egyszer… mondjuk titokban kipróbálnám?

Az a bizonyos ördög nem hagyott nyugodni. Milyen érzés lenne?

Nem! NEM! BIZTOS, HOGY NEM!!!

De ezzel csak azt értem el, hogy még annál is jobban kívántam. Volt, hogy az éjszaka közepén verejtékben úszva riadtam fel. Tudtam, nem szabad, és mégis. Szörnyű kínokat éltem át, el sem hinnétek.

Aztán egy nap, egy szerencsés vagy szerencsétlen véletlen folytán úgy esett, hogy mégis belekóstolhattam a jóba.

A közeli késdobáló, egyik törzshelyem, belépésemkor még majdnem üresen állt, és ahogy odanéztem, egyszerre csak ott volt, ott volt Ő, teljes életnagyságban, a zenegép mellett. Csendben, szerényen, mégis csábosan, akár a koronaékszer.

Vár valakire? Vagy otthagyták?

Szívem nagyot dobbant. Most vagy soha! Határozottan odaléptem, és ahogy mondani szokták, „a kezembe vettem a dolgokat”. Pár gyors mozdulat, és nyelvem már a csodás száját kóstolta. Teljesen lenyűgözött, örökre levett a lábamról.

Gyorsan végeztünk, mégis: ember nagyobb örömöt a földön nem élt át, mint amikor a szomjas ajkam a hűvös szájára tapadt.

Vele igazi felüdülés volt, nem úgy, mint a többivel, akik az elején sokat ígérnek, aztán mindig marad utánuk valami furcsa, keserű szájíz.

Onnantól nem volt megállás. Rákaptam. Titokban ment a dolog, senki nem tudott róla.

Menet közben döbbentem rá, hogy Ő az IGAZI! Minden helytálló volt, amit róla hallottam, és csak azt sajnáltam, hogy nem hamarabb szerettem bele.

Azért a józan ész hangja, mélyen eltemetve, de folyamatosan figyelmeztetett.

Nem tesz jót neked! – súgta. – Tönkreteszed magad. Hosszú távon meg fog ölni, ha nem állsz le vele. Káros! Mérgező!

De egyszerűen nem bírtam abbahagyni, mert iszonyú jó volt. Titokban élveztem, akár egy narkós.

Rettegtem, mert tudtam, mi lesz, ha rájönnek a cégnél. Kirúgnak, és akkor mehetek vissza megint porszívókat meg férfiingeket árulni. Na, szép, mondhatom.

A páromnak se mertem elmondani, mert micsoda szégyen lenne, az én koromban… Komplett hülyének nézne…

Mégse tudtam meglenni nélküle. A rabja lettem. Próbáltam elfelejteni. Százszor, ezerszer. De állandóan a számban éreztem az ízét. Az agyam egy kis szegletében állandóan jelen volt.

Kipróbáltam mindent, hogy elfelejtsem. Egészségesen éltem és táplálkoztam. Sportoltam. Gyógyteákat ittam és vitaminokat szedtem. Meditáltam.

Próbáltam mindenféle érdekes dologgal elfoglalni magam, hogy ne gondoljak rá, de mégse tudtam egy percre sem elfelejteni. Állandóan kívántam, hiányzott az érzés, ahogy egy rekkenő délután megérintem karcsú, hűvös testét, és szomjas szám vadul rátapad.

Két évig próbáltam, de aztán a sok kudarc után feladtam. Belefásultam. Széllel szemben nem lehet.

Mára odáig fajult a helyzet, hogy már nem érdekel, ki mit gondol. Rúgjanak ki, ha nem tetszik, tényleg nem érdekel.

Most is itt ülök a céges, PEPSI-s furgonomban, hátul az a sok üveg fránya lónyál, ő meg, a Királynőm, itt van velem.

Mondjatok el minden szemétnek, rohadéknak, mondjatok bármit, de ha Ő kell, hát Ő kell. Vállalom, mert szeretem! Főleg ebben a tetű melegben.

Az igazság, hogy más nem tudja pótolni. Örök szerelem ez, ahogy mondják: Ő az igazi!

A jéghideg Coca-Colám!

Az alapfelállás: Két férfi sétál az utcán, szembejön velük két nő. Az egyik férfi beszédbe elegyedik az egyik nővel. Ennyi.

Kedvenc íróim stílusában próbálok a szituációból rövid történeteket írni, némi áthallással és idézetekkel tarkítva a szerzők nagy sikerű műveiből.

Írásom célja színtisztán a magam és mások szórakoztatása.

A történetekben a stílus miatt néha csúnya és obszcén szavak hangzanak el, ezért elolvasását semmilyen korosztály számára nem ajánlom.

Ernest Hemingway

Az utca legalább húsz láb széles és két mérföld hosszú volt. Egy sötét sikátor mellett haladt északnak, végig a város keleti szélén. Két oldalán szürke házak magasodtak. A téli este gyorsan sűrűsödött: fújt a szél, és nagy pelyhekben kezdett hullani a hó.

Két férfi haladt a járdán, egy alacsonyabb és egy magasabb. Mindketten fekete felöltőt és fekete fedora kalapot viseltek. Lehetett látni, akinek volt szeme hozzá, hogy gengszterek.

Az éjszakai lokál előtt két nő álldogált, erősen kisminkelve, majd elindultak feléjük. A magasabb férfi a társára nézett, majd bosszúsan összeráncolta a szemöldökét.

– Látod, Tom?

– Látom hát! – mondta amaz.

– Vadászösztön.

– Az.

Hallgattak egy sort, miközben az est közéjük ólálkodott. Csikorgató hideg volt.

A nők már egész közel értek. Az egyik szőke volt, a másik barna. A szőke hosszú szárú szipkából cigarettázott. A barna lány a magasabb férfira nézett, és elmosolyodott.

A férfi üdvözlésképpen megemelte a kalapját.

A mulatóból egy közismert sláger dallamai szóltak. „Baby, ha szeretnél elhajóznánk Tahitira”.

Nem történt más. Némán mentek el egymás mellett, miközben teljesen beesteledett, és feljöttek a hideg csillagok.

Tom kíváncsian nézett a társára.

– De hát miért nem?!

– Semmi! Férfidolog – mondta az egykedvűen – Gyere, inkább igyunk meg valami erőset!

Márai Sándor

A macskakövekkel kirakott utcácska emlékeimben még úgy él, mint rózsafüzéres gyermekkorom idején, mikor vattacukorszagú vasárnapokon együtt szaladtunk a templomból hazafelé, méla harangszó mellett a szomszéd hentes kilencéves Ágikájával, akinek a szőke copfjai úgy lebegtek a langyos nyári szélben, akár az arany kalászok a végtelen búzamezőn.

Az utca még most is itt áll, szinte ugyanolyan, de valami mégis megváltozott. Már nem az, ami régen volt, most valami bús, borús őszi halálszagot áraszt, és rothadó, lilás, hússzínű árnyékokat vet.

Két, az életbe belefáradt férfi kopott kabátban sétál a Weimarer Strasse irányába. Szemben velük két jólöltözött úrihölgy.

A férfiak szertartásosan köszönnek, majd az egyik hirtelen privát beszélgetésbe bocsátkozik a barna hajúval. A nő kacéran hátra veti a fejét, és nevet, majd kihívóan a férfira néz: franciásan elegáns, ódivatúan kéjes.

A jelenet olyan banális, egyben cinkos és cinikus egyszerre, ám nekem mégis valami olcsó Shakespeare előadás benyomását kelti, amit talán Londonban, vagy Stratford-upon-Avonban láttam.

Nevetek. Az élet hiúságai. A boldogsághoz olyan kevés dolog kell. Az élet csodálatos színjáték, de előbb vagy utóbb, úgyis mind meghalunk.

Charles Bukowski

Már hetek óta nem jutottam ki a lóversenypályára, és ettől kissé feszült voltam, alig tíz dolcsi zörgött már csak a zsebemben.

Ráadásul ez a perverz kis szemét, aki esztétának vallotta magát is itt sétált mellettem és közben Istenről, Wittgensteinről, meg a pinákról traktált. Tök feleslegesen rabolta az időmet, mert szegény egyikhez se értett igazán, de azért csak nyomta a sódert, miközben elszívta az összes cigimet és megitta majdnem az egész üveg piámat is.

A két kis ringyó pont előttünk farolt ki a csehóból. Az egyiknek sportos kis melle volt, a másiknak meg nem volt feneke. Egyből begerjedtem. A kismellűt ott helyben megerőszakoltam volna, de úgy, hogy a szar is kijöjjön belőle.

– Kurvák van piátok? – ordítottam rájuk kedvesen.

– Ezt dugd fel magadnak, te vén részeg kéjenc! – mutatta be a középső ujját az, amelyiknek nem volt feneke.

Mindketten nevettek.

Irtó dühös lettem, nekem ne szóljon be egy ilyen kis segg nélküli picsa. Rávetettem magam, de a délelőtt folyamán megivott temérdek whisky szódától némileg belassulva elvétettem az ugrást, és fejjel egy fém lámpaoszlopnak csattantam.

Mire nagysokára magamhoz tértem már mindenki lelépett, még a kis szar esztéta is, aki úgy nyomta nekem a sódert, és ráadásul a maradék vörösboromat is elvitte. Szemetek.

Valahogy sikerült talpra állnom, és kihalászni egy gyűrött cigit a bal felső zsebemből aztán nehézkesen rágyújtottam.

Mélyen leszívtam a kékes füstöt, és emlékszem, aznap, azt hiszem igazán, és világrengetően boldog voltam.

Joseph Heller

A nyári éjszakában az Örök Város, akár egy lusta kurva, terült el körülöttük.

Róma ilyenkor tele volt stricikkel, lotyókkal, zsebmetszőkkel és részeg amerikai katonákkal, akik a még náluk is részegebb nőjeiket terelgették, hangos hahotázás és obszcén megjegyzések kíséretében.

Yossarian barátjával Éhenkórász Joe-val sétált a Colosseum felé vezető úton. Pár nap eltávra jöttek a postagéppel. Nem akartak semmit, csak valahol alaposan berúgni, majd felszedni pár nőt és rendesen megdurrantani őket.

Mondjuk Éhenkórász Joe sosem tudta eldönteni, hogy lefényképezze vagy megdugja őket. Ezért mindig lázas sietséggel csattogtatta a fényképezőgépét, amiből sosem lehetett a filmet előhívni, és közben teli torokból kiabálta: Itt a nagy fotográfus a Life újságtól, óriási címlap fotó! Sovány, szőrös teste csak úgy rezgett a visszafojtott indulattól, őrült szeme vérben forgott.

B-25-ös bombázók húztak el felettük hangos jajgatással és Yossarian ahogy felnézett ijedten összerezzent. A kötelékben az egyik gép erősen füstölt, de tartotta a magasságot, és ahogy látta megvolt mindenki. Megint fel fogják emelni a bevetések számát – gondolta elkínzottan.

Milo megmenthetné, de Milo most épp Egyiptomban van, hogy a gyapottermést felvásárolja. Ráadásul Milo sosem segít senkin. Milo üzletember. Ő az, aki 5 centért veszi a szicíliai tojás darabját, háromért adja el a kantinnak, és 2,5 cent haszna van minden egyes eladott tojáson.

Milo is őrült, mint mindenki más, kivéve Yossariant és Natelyt. Nately nem őrült, de őrülten szerelmes abba a prostiba, aki mindig olyan undok vele. Szóval egykutya.

Két nő jött szembe, az úton és Yossarian gyanakvóan vizslatta őket, nem akarják-e esetleg megölni. Egy ideje már mindenki az életére tört.

Az egyikben Yossarian felismerte Nately kurváját. A nő álmos volt, és unott, ahogy mindig.

– Buona sera – köszönt Yossarian.

– Troia di tua madre! – sziszegte a nő

– Tu sei pazzo?!

Éhenkórász Joe már nyúlt volna a fényképezőjéért, de Yossarian lefogta a kezét.

– Tűnjünk el innen – súgta barátjának.

– De miért? Épp most akartam lefényképezni őket. Micsoda bőrök!

– Mert ez csapda.

– Csapda?

– Igen! A 22-es csapdája – válaszolt Yossarian keserűen – Mindig az. Az a tetves, istenverte 22-es!

Örkény István

Arról, hogy mi a ciki. (egyperces)

Tegnap délelőtt egy kedves barátommal éppen a Nagykörúton sétáltunk, az idő szép volt, a levegő enyhe, a Nap fényesen sütött, amikor váratlanul elénk toppant Z. neje és barátnője, akiről tudni érdemes, hogy Pest egyik legszebb nőjének tartják. Z. egyébként kollégánk, és jóban vagyunk. Remek férfi, munkatárs és barát.

A hölgyek kedvesen mosolyogtak, és én elpirulva bal kezemmel megemeltem az új kalapomat, majd nyájas szavakkal üdvözöltem őket.

Ennyi történt csak, ám később a klubban, barátom, rosszalló tekintettel, szűkszavúan csak ennyit mondott.

– Ejnye, Frici! Hát nem szégyelled magad? A te korodban?!

Chuck Palahniuk

Amit Tyler Durden tud, azt én is tudom. Szórakozottan sétálunk egymás mellett az úton.

Éppen a klubból jövünk. Az egyik fogam kilazult, és a térdem is csúnyán lehorzsolódott. Most biztos kíváncsi vagy milyen klubról beszélek, de a klub első szabálya kimondja: senkinek egy szót se a klubról!

Tényleg jó kis bunyó volt. Semmi sem oldódott meg, semmi se lett jobb, de már semmi nem számít és Tyler azt mondja a Mona Lisa és szétesik egyszer.

Hallom a hangját ahogy éjszakánként a fülembe súgja: „Nem a munkád vagy, és nem is a bankbetéted. Nem a kocsid vagy, és nem a tárcád tartalma. Nem egy menő ruha vagy. Egy bohóckodó ganajkupac vagy.”

Két fiatal csaj áll a vegyesbolt előtt, olyan alterfélék, tépett séróval. Rágóznak. A fekete bejön, pont az esetem. Tyler tudja, és rám villantja legszexisebb mosolyát.

– Na mi lesz? Felszeded a csajt, vagy én szedjem fel?

Tudom, hogy megteszi. Gátlástalan. Látom, ahogy smúzolni kezd a csajokkal. Apu irigy és picike nemi szerve vagyok.

Próbálom nem tudatosítani a dolgot. Lazán álldogálok mellettük, miközben a kilazult fogamat piszkálom a nyelvemmel, és próbálok kedvesen mosolyogni.

Tegnap Tyler elkérte a tárcámat, majd kidobta a buszablakon. Azt mondta csak akkor tudok mindent megtenni, ha már semmim sincs. Nos, van benne valami. Igen. Érzem, ahogy közeledik a mélypont.

Valahol megszólal egy sziréna, és összekeveredik a csajok vad röhögésével.

Egy rendőrautó vágódik be a sarkon és tart egyenesen felénk. „Idővel mindenki túlélési esélye a nullára csökken” – gondolom.

Ideje elhúzni. Tyler és a csajok már le is léptek, de nekem nem sikerül.

Nagydarab zsernyákok ugrálnak ki a járműből, majd ahelyett, hogy erővel a falhoz kennének kedvesen körbevesznek, mosolyognak.

Arcuk véraláfutásos, az egyiknek fel van kötve a keze. Vidámak, viccelődnek. Az egyik kedélyesen még hátba is vereget.

– Csodáljuk magát mister Durden – mondja a felkötött kezű –, és csak szerettük volna közölni önnel, hogy minden a legnagyobb rendben halad. A nagy terv ma este megvalósul, és ezt csakis egyedül önnek köszönhetjük!

Tudod, van az az erősen testképzavaros kondimajom, aki a gymben érzi jól magát. Kognitív képességei nem számottevőek, de legalább 120 kilóval nyom fekve és 140 kilóval guggol. Minimum 43-as kar, gorilla mellkas, őrült tekintet. Megvan? Létezik egy gyakori alfaja, az úgynevezett „légiós”. Ő az, aki a csenevész lábára sohasem edz. Gondolom láttátok már az Asterix és Obelixből a római legionáriusokat…

A női példányok sem sokkal különbek, 15% alatti testzsír, hatalmas műmell, kacsaszáj, picsaösszehúzó nadrág.

Kellékek: tripod okostelefonnal, ásványvíz, CK-s baseball sapka, csuklyás dzseki, házi kedvenc, egyeseknél egyéb láncos BDSM-re hajazó eszközök. Fizetését fehérjére, táplálékkiegészítőkre, barnítókrémekre meg egyéb marhaságokra költi.

Aztán ott a széplelkű entellektüel, aki szabad idejében Boris Viant, Charles Bukowskit meg egyéb furcsaságokat olvas. Néha befigyel nála egy kis Kazandzákisz vagy Freud. Kedvence Mahler V. és IX. szimfóniája. Barna kordbársony nadrágban és kötött mellényben jár, amit az anyukája készített. Szeme zavaros akár a tenger, és gyakran a távolba réved. Órákon át tud beszélni a semmiről. Mert hát mi is a lét igazi értelme? Meg hogy ki vagyok én? És ha én vagyok én, akkor Kim Basinger?

Aztán van az olyan elvont fazon. A beavatott. A minden tudások tudora. Szái Bába és Sadhguru tanításain megedződve kergeti az ötödik létsíkon a samsarát. Álmából felkeltve is elsorolja neked az ókori bölcseket, mindent tud Konfuciuszról és Arisztotelészről. Nem tudsz neki újat mondani, mert rendszeresen olvassa az Akasha-krónikákat. Mindent tud, már mindent megértett. Minek van még itt? Szerintem még saját magát is unja.

Van az állatok nagy barátja, aki kilenc macskával, két kutyával, egy jámbor tarka kecskével, három tengerimalaccal, néhány vemhes kapibarával, egy benga szőrös madárpókkal, egy leszbikus anakondával és egy igazán remek humorú agámával ossza meg a lakhelyét. A szomszédok szerint iszonyú szag terjeng nála, de őt nem érdekli, azt mondja nem érzi. Tagadja annak a mondásnak a létjogosultságát, hogy aki szereti az állatokat az nem tart.

Van a csodálatos műszaki zseni, aki mindent meg tud szerelni. Már ha meg akarja. Néha szereti hülyének tettetni magát, de aztán kiesik a szerepéből és gyorsan megjavítja. Egy ezermester. Mindent is. Mindenhez is. Nagyon hasznos fajta. Sajnos kihalófélben, fokozottan veszélyeztetett!

A kocka. A számítógépzseni. Olyan kifejezésekkel dobálózik, mint Hyper-V, VMware, FMC, cloud, storage, RAID, iDRAC. Microsoft, Linux, BSD, ECP, SMTP és Mailer Daemon. Egyesek szerint még a gépi kódot is olvassa, bár ezt eddig senki nem erősítette meg. Szemüveges. Púpos vagy girhes. Mindenesetre hátfájós. Általában nem kedves. Inkább enyhén neurotikus. De tud. Nagyon tud. Káromkodni is. És szereti, ha tudását értékelik, meg emberszámba veszik.

Van a kemény rocker fazon, aki rocksztár, vagy rocksztár volt, vagy rocksztárnak hiszi magát, vagy csak egyszerűen rajong a keményebb zenékért. Kopott farmer, bőrnaci, bőrkabát. Kedvenc szavajárása a „rákendrollfíling”. Chopper nyomokban előfordulhat. Tetkó hegyek. De nem ám „anyám” meg „üss”. Színes Gibson Les Paul az alkaron. Agyaras láncos Motorhead logó a háton. Tisztán issza a Chivas Regalt és az Absolut vodkát. Ha nincs, akkor a Barbon vagy a Pitralon arcszesz is megteszi. Ha kipurcan tilos hamvasztani, mert a tömény szesz miatt napokig éghet.

Van a partyarc. Könnyed és vidám. Van neki stílusa. Nem tudom hol szerezte, de tény, hogy van. Bárki bármit csinál, az hozzá képest lótúró, ahogy ő csinálja az a legjobb, az az abszolút. A jó borhoz hasonlóan öregszik. Táncolhatsz vele, buliba járhatsz, csinálhatsz akármit, mindenre is jó, meg igazából semmire.

Van a szerencsétlen iszákos. Ha azt hallja, hogy alkohol, rögtön nyáladzani kezd és dadogva utánad ismétli, de ilyenformán szótagolva: Alko… hol? Az ország népességének nagyobb része ebbe a kategóriába esik. Ez valami népnemzeti virtus vagy hagyomány. Elég közönséges fajta, bárhol bármikor előfordul.

Aztán vannak a zenészek. Ezekről azt kell tudni, hogy két fajtájuk létezik. Az egyik a szomorú zenészek, akik kottából a klasszikus zenét játsszák, és a nem szomorú zenészek, akik meg érzésből minden egyebet. Mára ők is kihalófélben vannak a digitális technika, a mérhetetlen igénytelenség és a MI lassan kiszorítja őket.

Van a latin lover. Pacek tökéletesen belőve. Rózsát vesz neked, feladja rád a kabátod, kinyitja neked az ajtót, előre enged, meghallgatja a hülyeségeidet. Elvisz moziba, megnézitek a Zongoraleckét vagy a Csokoládét esetleg a Szex és New Yorkot. Titokban Juhász Gyulát, Adyt Endrét, Villont és Gabriel Márquezt olvas. Latin slágereket dúdol. Romantikus. Igazából balfasz.

Van a megszállott horgász. Csak ez érdekli, ezért él. Rekord méretű halakkal fényképezkedik. Horgászmódszerekről olvas, meg etetőanyagokról. Halradarja van, meg csontkukaca a hűtőben. Gondolatai állandóan e téma körül forognak. Szinte mindig kint van a vízparton, feleségét elhanyagolja, aki gyakran emlegeti: „Te is inkább kupiba járnál, vagy pornót néznél, mint a többi rendes férfi!”

Van aztán a mindent tagadó. A Föld nem gömbölyű! Ziher, hogy nem járt még ember a Holdon. Nem az egyiptomiak építették a gízai piramisokat! Nincs se Húsvéti Nyuszi se Mikulás se Jézuska, és nem létezett Erzsébet királynő! Ébredjetek már fel! Milyen pénz? Milyen férfi? Milyen nő? Nem én voltam, és különben sem fog többet előfordulni… Nekem higgyél ne a látszatnak!

Van a motiválatlan és befordult kifogásgyáros, aki mindig ilyeneket mond. Minek erőlködni? Már úgyis késő! Minden el van cseszve! Hajaj! Nem is gondolnátok mennyire. A szüleim csesztek el. A tanáraim miatt van. A kutyám kényszerített. Megsértődtem hatéves koromban és kényelmi szempontok miatt azóta úgy maradtam…

Aztán vannak még mindenféle egyéb típusok, amikre most idő, hely és fantázia hiányában nem térnék ki.

A végére maradtam én, aki egy kicsit mindegyik típusba beletartozik, de igazából egyikbe se, mert ahogy művelt ánglius barátom szokta volt mondani:

Dare to be different! Merj különbözni!

Hétfő. A mechanikus órám hajnal három körül jár.

Néma csend vesz körül, ahogy egymagam sétálok hazafelé, miközben a világ mélyen alszik körülöttem.

Minden és mindenki alszik, még a jó cukor is.

Az idő állni látszik. Nyár eleje van, június. Csak a hársfák jellegzetes illata és ez a párás meleg mindenhol.

Jólesne most egy jéghideg sör, mert kiszáradt a torkom, de ahogy látom, nincs nyitva már semmi. Se a kocsmák, se az éjjel-nappali boltok, még a rohadt benzinkutak is bezártak.

Ez most egy ilyen kietlen, kihalt világ. Beton-, fém- és üvegdzsungel. Csak pár kóbor taxi száguldozik a városban, mint színes kerge bogarak, de azon kívül tényleg semmi, minden csendes mindenki alszik.

Újra az órámra nézek, három óra húsz.

A vasárnap már elmúlt, a hétfő még nem kezdődött el igazán… Valahogy a két világ között a semmiben rekedtem. Szürreális látomás.

Mindenki békésen szendereg: az autók, a fák, a város, talán még az angyalok is alszanak. Kivéve engem, aki itt bandukol ebben a térdig érő nihilben.

Úgy érzem magam, mint aki kiesett a Mátrixból és most nem találja a visszautat.

Azért egy hideg sör baromira jólesne, jut eszembe újra a gondolat, akár egy rögeszme. Már délután megkívántam, ez járt a fejemben egész végig miközben melóztam. A jutalom, a nap végén. A kilazulás.

Elered az eső, először csak apró szitálás, aztán kezd egyre jobban bedurvulni. A végén már zuhog. Hogy a fene esne bele!

A buszmegállóban a padon egy sovány hajléktalan fekszik, ő is alszik. Hosszú piszkosszürke szakállával takarózik. Nem egy szívderítő látvány.

Frusztrációm egyre inkább engesztelhetetlen gyűlöletbe csap át. Tehetetlen düh ez, ami belülről mar szét, de már mindegy, ebbe bele kell törődni.

Nem mindig az van, amit az ember szeretne, de hogy ebben a szerencsétlen városban, ami ráadásul megyeszékhely, és ahol nagyjából száznegyvenezer ember tengeti a mindennapjait, egy rohadt sört nem lehet ilyenkor meginni. Ez azért gáz. Sőt mi több: katasztrófa!

Feladom. Legyintek, káromkodom, majd sántikálva elindulok hazafelé.

Fél óra múlva, már én is az igazak álmát alszom, akár a többiek. A távozó langyos éjszaka még utoljára szájon csókol, körbevesz, puha testével beborít, s én boldogan feloldódom a saját rémálmomban.

A Mátrix kitágul, és újra beborít mindent és mindenkit. A konzisztencia helyreáll, és érzem, ahogy a világ újra visszatalál önmagába.

Rubinstein-Waldhauser Béla az ivás által ismerte meg a világot. Ez így szép, és jó... Oké! Nem szép, nem jó, de igaz.

Szóval ez a derék ember ivott (akár a gödény) már bort, a világ minden tájáról.

Kóstolt lágy Malbecet Argentínából és Dél-Afrikából. Ivás közben, képzeletben végigjárta a csodák földjét, az Andok gleccsereitől kezdve, Mendoza gazdag szőlőskertjein át, egészen Buenos Aires nyüzsgő nagyvárosáig.

Dél-Afrikában időzve, egy hirtelen ötlettől vezérelve meglátogatta a Hluhluwe-Umfolozi Vadrezervátumot, ahol megcsodálta az öt nagy szafari állatot, az oroszlánt, az elefántot, a leopárdot, a bölényt és az orrszarvút. Aztán vidáman időzött Durban méltán híres strandján, s miután teljesen berúgott, csak lárvaszerű arccal bámulta a kék Indiai-óceánt.

Villányból Csókaszőlőt, Cabernet Francot, Cabernet Sauvignon és némi Portugiesert ivott, miközben végigsétált a hangulatos pincesoron, megnézte a szoborparkot, és elgyönyörködött a páratlan naplementében.

Szlopált Eszterbauer féle „Tanyamacskát” Szekszárdról, meg „Nagyapám” féle Kadarkát. Bejött neki akár a nagybetűs élet.

Egerben jóféle Merlot volt a befutó meg némi Bikavér. Alkalmanként egy kis Ostoros Csipke rozé. Naná, hogy felment a várba szétnézni, miközben a részegség egy bizonyos fokán már rég meghótt fickókkal társalkodott.

Hosszú hétvégeken BB-féle Dunántúli Blauer Portugieserrel kirándulgatott az ország nyugati felén, majd a “magyar tenger” következett.

Balatonboglári Cabernet Sauvignonnal meg Kristinussal magába ivott legalább kétezer óra napsütést miközben vígan lubickolt a hűs habokban.

Ha elunta magát Lellére ment, hogy Konyári Fecskékkel kergesse a legyeket. Badacsonyban Sike Balázs 2021-es Skizója csalt könnyeket a szemébe, ahogy a csodás táj varázsa megigézte.

Ha netán délre, mondjuk Horvátországba szeretett volna utazni, akkor csak betolt némi Svirce Plavac Mediteranot vagy Plavac Malit és már ott is volt a tengerparton.

Gyakran látogatta Ausztráliát is, és ámulva nézte a hosszú farkú kengurukat, miközben bársonyos Yellow Tail Shirazt kortyolgatott.

Ha Kaliforniába vágyott napozni a beach-re, akkor csak rendelt egy üveg Francis Coppola Diamond Claretet, mondjuk a 2019-es évjáratból. Óvatosan kibontotta, megforgatta a szájában, apró kortyokban leeresztette a torkán, és máris ott volt. Órákig képes volt hallgatni a hullámok lágy loccsanását vagy a borzas sirályok rekedt rikácsolását. Az óceán és a sötét, zamatos Claret teljesen elandalította ánizs és karamelljegyeivel. Az áfonya, a pörkölt kávé, a fekete ribizli és a könnyű dohány ízeivel. Az egész utazás annyira telt, testes és hosszú lecsengésű volt, hogy Béla úgy érezte ez a megtestesült Paradicsom.

Ha csak könnyű és gyors franciára vágyott, akkor érett cuvée-ket kóstolt, Bordeaux-ban, ahol a Place de la Bourse-on a habos felhők, költőien tükröződnek vissza a szökőkút vizéből.

Így utazott hát hősünk térben és időben. A világ minden táján elterjedt szőlőtőkék magukba olvasztották a föld jellegzetes ízeit, aromáit, ami a végső stádiumban Béla bá’ testének részévé vált.

Aztán egy nap, pár évtized italozós utazgatás után, Béla bá’ akadozó nyelvvel így kiáltott fel:

– Azt a cukrozott csibecombcsontba szúrt Moszkvics luxus kisbusz slusszkulcsát! Mindenhol jártam már e széles világon, és mindent megnéztem! Ma már tudom, hogy a rájára mindig rájár a rúd, és hogy Jamaica nem az amerikaiaké, hanem csakis a jamaicaiaké! Láttam már szőrös hörcsögöt, amint épp szörpöt szörcsögött, és láttam Lenin mauzóleumának a teljes millenniumi lelinóleumozását!

– Világpolgárrá váltam! – üvöltött akár a fába szorult lélek, majd teljes testhosszal végigvágódott a kétes hírű kocsma a Végállomás retkes kőpadlóján.

– Miért? Mikor? Hogyan? Miért?

– És akkor most jobb? Sokkal?

– Valóban jobb, vagy csak az individuum keresi megint a felmentést?

– Kellett ez neked? Tényleg pont ez kellett? Önbecsapás és társai?

– De te miért bíráskodsz? Jogodban áll? Szép dolog ez?

– Egyébként, ha már itt tartunk, elbírod az igazság súlyát? Tényleg elbírod, vagy megint csak hárítasz?

– Honnan jött egyébként ez a gondolat? Vagy már megint a közízlésnek való szánalmas megfelelés munkálkodik a háttérben?

– Lehetséges lenne? Megvalósítható?

– Meg akarod valósítani? Mikor? Marad még rá energiád?

– Sokáig fog tartani?

– Fájni fog? Mennyire fog fájni?

– El fogod tudni majd fogadni? Nem leszel ideges?

– Elég időd lesz feldolgozni?

– Fogsz rám haragudni?

– Fel fogsz tudni menteni a dolgok irgalmatlan súlya alól?

– Fel fogom tudni magam menteni a dolgok irgalmatlan súlya alól?

– Mert fel kéne? Biztos vagy benne?

– Felelősnek érzed magad? Ki mondja? Ki a felelős? Senki nem felelős semmiért?

– Hallod, amit beszélek?

– Figyelsz? Miért nem figyelsz jobban?

– Megismételnéd?

– Ugye nem fogsz bocsánatot kérni?

– Már unod az egészet? Unsz?

– Mindig lesz egy újabb kérdés? A kérdések folyamatos feltevésének és megválaszolásának sosem lesz vége? Már sosem lesz vége? Sosem lesz vége? Sosem lesz vége?

Október elején a Nap éltető sugarai még hevítik és élénk színekkel árasztják el a tájat.

Pasztell foltok kavalkádja vetül az íriszünkre, bárhová nézünk: varázslatos menta, őszibarack, meténg és levendula.

Színek, fények, illatok orgiája. Egy megnyugtató, édes őszi délután. Talán az utolsó ilyen nap ebben az évben.

Ki tudja? Igazi indián nyár.

Pár eltévedt bogár még őrzi a tovatűnő nyár emlékét, mint ahogy lebarnult bőrünk is.

Ilyenkor töltekezni kell. Felkészülni a közelgő sötét napokra, amikor majd a fagy foga mar kint, jégvirágos az ablak, és Tél uraság gonosz légiói túszul ejtenek mindent és mindenkit.

Az emberek szíve azért szerencsére nem fog megfagyni. Jön a kegyetlen tél, de tudjuk, hogy az sem lesz örök, utána tavasz következik, majd megint nyár. Így megy ez végestelen körforgásban.

Sajnos nem mindenki lesz már velünk. Majd számba vesszük a veszteségeinket, és talpra állunk. Megint. Újrakezdjük, ahogy azt mindig is tettük.

De ez még a jövő zenéje.

Most még itt vagyunk, bezárva a pillanatba, boldogan, és örülünk, hogy itt lehetünk.

Az élet a mindenkori változás, és ebben a változásban némán, de biztosan ott rejtőzik az örökkévalóság.

Réz Tihamér hegedűs volt, a javából. Négyévesen kezdett el a hangszeren játszani és igazi csodagyerekként tartották számon.

Mára az idő jócskán elszaladt felette. Az ötvenes éveiben járt, mégis kitűnő formában volt, és rajongói rendszeresen megtöltötték a koncerttermeket.

Ám mindenkinek lehetnek rossz napjai, és ez alól Tihamér sem volt kivétel. Ez a mai sajnos pont egy ilyen nap volt. Nem tudni, miért.

Erről egyébként több elmélet is napvilágot látott. Volt, aki egy katasztrofális szerencsejáték-veszteséget emlegetett, ami anyagilag taccsra tette a művészt. Mások azt mesélték, hogy Tihi, aki ezidáig boldog házasságban élt, reménytelenül szerelmes lett egy feltűnően csinos és fiatal klarinétos lányba. Olyan is volt, aki biztos forrásból tudta, hogy Tihamér csúnya verekedésbe keveredett, és véletlenül megölte haragosát, majd elásta hátul a kertjében. Ismét mások meg azt terjesztették, hogy gyógyíthatatlan betegséget diagnosztizáltak nála.

Hogy ezekből mi igaz, nem tudhatjuk, viszont azon az ominózus napon hősünknek valóban cudar kedve volt. Már korán reggel elkezdte alkohollal kezelni a depresszióját, ami a nap előrehaladtával egyre csak súlyosbodott. Délutánra már odáig jutott a lelki válságban, és az alkoholizmusban, hogy elhatározta, megöli magát.

„Agyő, gonosz világ!” – gondolta. Leveti magát arról a szikláról, ami a város fölé magasodik, nem messze a lakásától. Ám mégis, hogy méltóképpen távozzon e szomorú sárgolyóról, mielőtt leugrik, még eljátszik egy csodás hegedűdarabot, a legjobb tudása szerint, de úgy, hogy az égiek is elsírják majd magukat gyönyörűségükben.

Egy darabig azon tűnődött, mit válasszon. Talán egy virtuóz Paganini capricciot? Vagy Bachtól egy fúgát? Netalán Vivaldi valamelyik szívhez szóló concertoját? Esetleg Csajkovszkij híres hegedűversenyét? Mindegy, úgy döntött majd a helyszínen kitalálja. Ami legjobban illik a hely hangulatához.

Készülődni kezdett, ivott némi vodkát, és az üveget meg a hegedűtokot magához véve elindult fel a hegyre.

Egy darabig busszal ment, aztán gyalog kapaszkodott felfelé a magas kiugró szikláig, ahol egy hatalmas szürke beton kereszt hirdette Jézus Urunk dicsőségét. Menet közben többször meghúzta a vodkásüveget, hogy bátorságot merítsen e nehéz, és bátorságot igénylő feladathoz.

Már beesteledett mire felért, ruhája átizzadt, cipője sáros lett. Körmei alól földes fűcsomók kandikáltak elő a mászástól. Lehelete vodkától bűzlött.

A város fenségesen terült el alatta. Tihamér egy darabig csak ült és nézte. „Az angyalok is ilyennek láthatják” – gondolta. „Nemsokára én is megtudom, mi van odaát. Most hegedülök egyet, aztán leugrok. Legyen végre vége ennek a szenvedésnek.”

Halk kattintással nyitotta ki a hegedűtokot, és rutinos mozdulattal emelte ki az öreg mesterhegedűt, ami akár egy szerető és hűséges asszony simult a kezébe. Végül a chaconne mellett döntött. Istent dicséri, mint Bach legtöbb műve.

Álla alá illesztette a hangszert, mély lélegzetet vett, majd belekezdett. Oly szépen és szomorúan szólt a chaconne, hogy a szíve is belefájdult, mégis megnyugtatta.

De aztán valami történt. Először el sem akarta hinni. Elrontotta! Pont most! Ráadásul annál a könnyű résznél! „Bocsáss meg Uram! Kezdhetem újra?” Ivott még egy kis vodkát. Az erős szesz csak úgy égette a torkát.

„Ez az! Igen, most jó lesz. Azoknak a hármas és négyes hangzatoknak, tisztán kell szólni.”

Újra belekezdett, és megint ugyanott rontotta el. Aztán megint, és megint. Egyre idegesebb lett. Ivott volna még, de az üveg időközben kiürült.

„Szarban vagy!” – gondolta. „Az utolsó koncerteden így beégni… Addig nem ugrom le, amíg rendesen el nem játszom az hétszentség” – fogadkozott.

Újrakezdte. Nem hiába volt az egyik legjobb hegedűs. Hihetetlen akaraterejével és elszántságával kigyakorolta a legnehezebb tételeket is. „Azért is eljátszom.” Aztán csak hegedült, néha káromkodott, sírt vagy a fogait csikorgatta, de mindig újrakezdte.

Aztán a végén, jó sokára, elkezdett úgy szólni az egész, ahogy elképzelte. Annyira tisztán és átéléssel játszott, hogy az éjszaka lényei köré gyűltek és csendben hallgatták.

Valami történt. Többé már nem Tihamér volt, hanem maga a varázslatos Orfeusz, akinek hangjától megolvadnak a sziklák, életre kelnek a halottak és újra kisüt a Nap.

És tényleg, a keleti horizonton már egy égő vörös csík jelezte az új nap kezdetét.

Befejezte a darabot. Időközben az alkohol is elpárolgott már a testéből. Frissnek és erősnek érezte magát. „Azért is megcsináltam” – gondolta büszkén, miközben visszarakta a hegedűt a tokba.

Csendben indult el lefelé a hegyről. Szíve könnyű volt és boldog. A hajnal hűvös szele arcába fújta a még elgémberedve nyújtózó virágok fülledt illatát.

Már nem gondolt sem a múltra, sem a problémáira.

Csak az Életre gondolt, ami csodálatos, és arra, hogy miért nem vette ezt már sokkal korábban észre.