Kedd. A nő.
Átlagos nap, esteledik. A filigrán nő a konyhában a tűzhely mellett áll, főz. A hőség, fullasztó, patakokban folyik róla az izzadság. A légkondicionáló nem működik.
A férj a nappaliban a focimeccset nézi. Őt nem zavarja a meleg. A tévé üvölt. Éppen a második félidő kezdődik, 1:0 az állás a hazaiak javára. A vendégek szabadrúgáshoz készülődnek.
– Szívem! Idehoznád a söröm? Ott van valahol a frigó aljában, már biztosan lehűlt.
– Persze, drágám – mondja gépiesen – mindjárt beviszem.
A kisszobából keserves gyereksírás szűrődik ki, a hétéves forma kislány riadtan szalad a konyhába.
– Anya, anya! A Tibike állandóan rugdos, és még csúfol is!
A nő szótlanul megy, teszi a dolgát, elrendezi a gyerekeket, majd beviszi a hideg sört a férjének.
A szabadrúgás a kapu fölé megy, hatalmas ováció, a tömeg egy emberként tombol. A férfi a fotelben hátradől, és egy újabb adag sós mogyorót lapátol a szájába.
– Makumba kihagyta! A hétszentségit!
– Milyen napod volt ma szívem? – veti oda csak úgy, mellékesen, miközben szemét továbbra se veszi le a tévé képernyőjéről.
– Tűrhető volt – válaszolja a nő.
Már vagy milliószor lejátszódott párbeszéd köztük. Amolyan small-talk féle. A férfit nem érdekli, és már a nőt sem. Belefásult. Tizenöt éve házasok.
– Nemsokára kész a vacsora, jöhettek enni – mondja a nő, miközben visszasiet a konyhába.
*
Szerda. A férfi.
A férfi késő délutánig dolgozik. A lebetegedett kolléga helyett is meg kell csinálni valakinek a munkát. Ez a projekt különösen fontos, és a határidőket tartani kell!
Arca meggyötört, korán kelt. Szeme körül sötét karikák. Még a negyvenes évei végét tapossa, de már jóval többnek tűnik.
Lassan elkészül mindennel, elrakja a dolgait. Rend a lelke…
Fél óra zötykölődés a buszon hazáig. Közben pittyeg a telefon, felveszi, a felesége az.
– Igen drágám, persze hogy beugrok, hozok azt is. Más nem kell? Biztos? Rendben, sietek!
Kicsit furakszik, megnyomja a leszállásjelzőt. Már szívesen megérkezne, sajog a lába, hasogat a feje, de most lett még egy kötelező köre, beugrik hát a közeli multiba. Rutinosan válogatja össze otthonra a dolgokat, majd beáll a végeláthatatlanul kígyózó sorba.
Egy kassza üzemel csak, szokás szerint. Némán káromkodik, majd lárva arccal bámulja a fogyni nem akaró tömeget. Leharcolt, megkeseredett emberek. Hétköznapi valóság.
Végre sorra kerül, lehúzza a kártyáját, majd cipeli hazáig a nehéz szatyrokat.
Otthon a nagyobbikkal is matekozni kell – gondolja – Aztán ha lesz még idő, talán beszélgethetnének kicsit az asszonnyal…
Tudja, hogy úgyse lesz. Jön a szokásos menetrend: vacsora, fürdés, aztán szundi, hogy másnap minden kezdődhessen elölről.
*
Csütörtök. A tánc.
A nő és a férfi a táncparketten találkoznak. Ruhájuk elegáns, a tekintetük csillog, egymásba fonódik, arcukon bujkáló félmosoly.
Némán, ünnepélyes tartásban állnak egymással szemben. A várakozás izgalma vibrál körülöttük.
A pillanat még egy örökkévalóságig tart, és akkor a hangszórókból felcsendül zene. Salsa, vagy rumba? A ritmus élénk, édes és bódító.
Elindulnak. A férfi vezeti a nőt, aki egy macska ügyességével követi. A férfin látszik, tudja mit akar, magabiztosan irányítja a partnerét, aki bízik benne, és máris megteremtődik az összhang, pedig még csak fél éve táncolnak.
Most éppen egy új kombinációt gyakorolnak, párszor megismétlik. Nevetnek.
Lehetne az életben is így. Amikor két mozgó test szinte egy emberként funkcionál.
Az arcok kipirulnak, a pupillák kitágulnak. Élvezik a táncot. A mosolyok elmélyülnek, a szemek opálosan csillognak.
Mindketten kikapcsolnak és átadják magukat a zenének, a ritmusnak.
Táncolnak. Transzállapotba kerültek. Egy ősi misztérium részesei.
Az idő gyorsan repül, a következő csoport már az ajtóban várakozik.
A többi táncossal együtt izzadtan, de jókedvűen mennek átöltözni.
– Sziasztok! A jövő héten ugyanitt!
*
Péntek. A férfi és a nő.
A nő a konyhában áll, főz. Az apróra vágott vöröshagyma pirulni kezd a zsiradékban, miközben mennyei illatok áradnak szét a második emeleti panellakásban. Faarccal bámulja a konyhai csapot, amit már jó ideje nem lehet rendesen elzárni. Csipp, csöpp, csipp, csöpp.
A férje a szobában a tévét bámulja. Most kézilabda megy, a változatosság kedvéért. Issza a sörét. A másodikat vagy már a harmadikat. Megjár neki, azt mondja, hiszen ő dolgozott. Már a múlt héten megígérte, hogy megcsinálja. Bosszantó. Most veszekedjen vele? Legyint. A gyerekek bestiális üvöltése kihallatszik a kisszobából.
Nemsokára indulnia kell a szülői értekezletre. Utána még a boltba is be kell majd ugrania.
Berak a gépbe egy adag mosnivalót. Későn fog ma ágyba kerülni. Holnap szombat, nekiállhat a nagytakarításnak. Az anyósék is be fognak ugrani valamikor. Az ablakot is le kéne már mosni, és a kinőtt gyerekruhákat kiszortírozni. Állandóan csak munka, munka, munka.
Asszonysors.
A férfi szokás szerint túlórázik. Ilyenkor van idő mindent megcsinálni, mikor a többiek már fél kettőkor elhúznak. Négyig tuti bent lesz. Aztán még be kell vinni az autót a szervizbe, nézzék már meg azt a tetves kuplungot. Az olajcserét is meg kell velük beszélni. A boltba is beugrik majd, a nagynak szülinapja lesz, kéne valami ajándékot venni. Aztán fél hétkor el kell hozni a kisebbet a karate edzésről. Csak el ne felejtse.
Hosszú a lista, fejben gyorsan végigzongorázza a napi teendőket, majd visszatér a munkájához. Sosem ér véget ez a hét!
A rádióból hirtelen egy kubai sláger dallamai csendülnek fel. A férfi behunyja égő szemét, kezével az íróasztalon ösztönösen ütni kezdi a ritmust.
A paneldzsungelben valahol egy filigrán nő mosogatástól repedezett kezében egy pillanatra megáll a fakanál. Ő is a zenét hallgatja.
Mindketten mosolyognak.
A következő táncórára gondolnak.
Együtt. Külön.
Photo by Preillumination SeTh on Unsplash