Have you ever seen the sea? – kérdezi tört angolsággal a fülkében velem együtt utazó idősebb hölgy, miközben a távolban váratlanul feltűnő halványkék csíkra mutat.

Hogy láttam-e már a tengert? A vonatkerekek monoton csattogását hallgatva visszasüppedek a múltba.

Az a forró nyár jut az eszembe, amikor még csak tizenéves kissrác voltam, és abban a szerencsében volt részem, hogy Dél-Franciaországban nyaralhattam a családommal, festőművész nagybátyáméknál.

Akkor láttam életemben először a tengert. Élénken emlékszem arra a végtelennek tűnő kékes derengésre, ami uralja a látóhatárt, a tengeri madarak száraz rikácsolására, és a sós levegő illatára, ami szinte szétrepeszti a tüdőm.

Akkorra már néhány úszótanfolyamon túl voltam, de magabiztosan úszni még nem tudtam.

Valahol Cannes mellett egy piros Renault kabrióval autóztunk, és nagybátyám pont azt mesélte, hogy a franciák ezt a részt a Cote d'Azur balkonjának nevezik… Tényleg, igazuk lehet, van látnivaló bőven, bár nekem legjobban az út menti pálmafák tetszettek. Olyan hihetetlen volt, hogy ezek itt „vadon”, a földből nőnek.

Nagybátyám hirtelen felénk fordult és megkérdezte.

– Van kedvetek fürdeni?

– Fürdeni? – rökönyödtünk meg. – Hol?

– Hát itt, a tengerben.

– Itt, az út mellett? De az tilos!

– Már miért lenne az? Ez egy szabad ország – hangzott a lakonikus válasz, és a szalagkorlát mellett leállította az autót.

– De nincs itt a fürdőnadrágom! – próbálkoztam még erőtlenül.

– Minek az?! – válaszolt, és már ugrott is kifelé az autóból.

Ledobta magáról hófehér, kantáros kezeslábasát és fürge léptekkel belegázolt a hullámokba.

Édesanyám és a húgom az autóból figyelték ahogy kényelmes karcsapásokkal úszni kezd.

Én marasztalásuk ellenére szintén kiszálltam, mivel vonzott a kaland, a szabadság és a végtelen hullámzó vízszőnyeg. Ügyetlenül megszabadultam a ruháimtól és félszeg léptekkel utána indultam.

Fürödtem már természetes vizekben, a Balatonban, a Tiszában, de a Földközi-tenger valahogy egészen más, leírhatatlan érzés volt.

Derékig begyalogoltam, és pár lépés után, mikor már nem ért le a lábam úszni kezdtem. Meglepetésemre könnyen ment, nem süllyedtem el – akkor még nem tudtam, hogy a sós víznek sokkal nagyobb a felhajtóereje.

Minden annyira egyszerűnek és természetesnek tűnt. Ahogy jöttek azok a széles és súlyos hullámok, folyamatosan emelgettek, és én csak úsztam, úsztam, akár egy apró papírhajó, és közben megtapasztaltam a létezésnek és a szabadságnak azt a mámorító érzését amit eddig soha... Milyen rég volt, és szinte már…

Merengésemből útitársam halk köhintése zökkent vissza.

– Have you ever seen the see? – kérdezi egy fokkal nyomatékosabban.

– Of course, I have! – válaszolom bocsánatkérő mosollyal az arcomon, és közben belül fájón arra gondolok.

Hát persze hogy láttam. Azóta is hiányzik!