Szeretett írónkról, a ma harminc éve született, és máig töretlen népszerűségnek örvendő Lämmerschwantz Ödönről szeretnék pár szót ejteni.

 Gyermekkor, a kezdetek.

 A feljegyzések tanúsága szerint a kis Ödön hányatott pályafutása már egész fiatalon elkezdődött, amikor is az óvoda falára narancssárga zsírkrétával kinetikus ákombákomokat firkált. Nézhette volna ezeket valaki akár Ley vonalaknak is, de a szigorú, ám igazságtalan, a hagyományos viktoriánus elveket valló óvónő a firkákban a vagina, pénisz, bélsár és vizesnyolcas szavakat vélte felfedezni, ezért szigorúan megbüntette a fiatal Lämmerschwantzot. A büntetés nem állt arányban a tett súlyosságával, ugyanis a kisfiúnak a nyilvánosság előtt meg kellett ennie a narancssárga zsírkrétát. Az író elmondása alapján az íze még egész tűrhető lett volna, de ez a nyilvános abúzus, ez a durva megaláztatás mélyen érintette az apró, de annál érzékenyebb gyermeket.

Többen úgy gondolják, hogy a néhai óvónőnek ez az erős, érzéki szorongással társult és péniszirigységből táplálkozó frusztrációja alapozta meg a későbbi tehetséges írónk fallocentrikus világszemléletét és indította el az írói karrier rögös útján.

 Fiatal évek.

 Később az írás egy időre a háttérbe szorult. Az iskola befejezése után Lämmerschwantz először léghajlítóként dolgozott, majd zabhegyező lett. Munka mellett, esténként, a neon vibráló fényénél, szorgalmasan és fáradhatatlanul vetette papírra értékes gondolatait. Ebben az időben szokott rá az ivásra, a dohányzásra és a kovászos uborka élvezetére. Később újságíró lett a Majdhogynem Igaz Szónál. Az újságírás mellett folyamatosan, több helyen is publikált.

 Az áttörés.

 A siker – már ahogy az lenni szokott – nem váratott sokat magára. Az „Üvölt a számba szorult féreg” című kisregényéért 2019-ben megkapta a rangos „Pedál-medál” díjat.

Az „Öntsünk tiszta vizet a pofámba” című tényfeltáró írását „Sic” díjjal jutalmazták.

Jelentősek még az Őzomlás, és a Finglavina című kortárs novelláskötetei.

Ferdítései… ööö… bocsánat! Fordításai is jelentősek, a „Próba szemcsere avagy a próba cseresznye” című modern Csehov adaptációjáért a közelmúltban Leiter Jakab díjat kapott.

Folyamatosan alkot és publikál, évek óta készülőben Cicifusz című drámája, amely elmondása szerint az élet hiábavalóságáról és a női mellekről szól.

 Módszere és jelentősége.

 Lämmerschwantz írói hangja, ez az introvertált krampácsolás, ez a morbid és eretnek attitűd, mára szinte védjegyévé vált. Ő szimplán ilyen. Az egyszerű nép gyermeke, aki zsigerből képes exteriorizálni a mostoha valóságot. Pragmatikus módszere a vitriolos gúny, a szituatív szarkazmus kiterjesztése mindenre és mindenkire. Kognitív kárhozat, mentális egérfogó, vagy egy végtelen kocsonyás vízibicikli. Lämmerschwantz mindenben sziklaszilárdan hisz, ugyanúgy, mint az ellenkezőjében. Rajongói, gyakran számolnak be egy hosszan tartó, boldog, adaptív deprimáltságról művei elolvasása után.

 Magánélete.

 2020-ban jelentette be hivatalosan, hogy ő valójában egy erősen nárcisztikus attitűdökkel megáldott leszbikus nő, egy férfi testében, és saját magával él boldog morganatikus kapcsolatban már hosszú évek óta. Ez a megdöbbentő beismerés sokkolta a közvéleményt, ám néhány dolgot megmagyarázott a nagy íróval kapcsolatban: a tükrök iránti leküzdhetetlen vonzalmát, az egyedüllétre való hajlamát, és hogy miért olvasta el egymás után száztizenhétszer Ed Bikicsunáj „A szürke zoknis jöhet még egyszer” című novelláját. Nos, mint tudjuk, a nagy művészek mind ilyenek… Kicsit furcsák.

 Köszönöm, hogy meghallgattak, és remélem azoknak is kedvet csináltam rövid megemlékezésemmel méltán híres írónkhoz, akik eddig nem is hallottak róla.

Befejezésként arra buzdítanám önöket, hogy olvassanak sokat, és a szinte már kötelező Máraik, Wass Albertek és Hamvas Bélák között mindenképpen olvassanak Lämmerschwantz Ödönt!

– Az emberek között egyre erősödik a diszkrepancia – súgta oda Bogyó Babócának egy szép délutáni napon, miközben a patak parton üldögéltek.

– A semmi is folyamatosan erősödik – kontrázott Vendel a szarvasbogár.

– Nincs olyan, hogy semmi – sóhajtott Baltazár a méhecske. – Olyan van, hogy kozmológiai eseményhorizont, és előbb-utóbb minden, ami a galaxisunkon kívül van eltűnik mögötte, hiszen olyan gyorsan tágul a tér közöttük, hogy a fénynél gyorsabban kéne haladni, hogy utolérd. A végén pedig minden anyag szétbomlik a fotonokig.

– Beszéljünk inkább a járványhelyzetről, az úgyis aktuális – mondta Alfonz a tücsök.

– Nem jöttök labdázni? – kérdezte a százlábú, akinek szerencsére volt gyakorlati érzéke.

– Végül is miért ne! – válaszolták kórusban a többiek, és boldogok voltak, hogy a százlábú elterelte figyelmüket a napi élet nehéz dolgairól.

Dana gondosan kisminkelte csinos kis pofiját, majd felragasztotta a műszempilláit. Belebújt az előre odakészített, mélyen dekoltált csipkés hálóingébe, majd gondosan elrendezte a lányszoba hátterét. Igen, az óriás rózsaszín plüssmackót még két centire balra, az ezüst színű puffot meg közelebb az ágyhoz. Így tökéletes. Előkapta a szelfibotot, majd egy gyors igazítás. Ujjaival beletúrt, és összekócolta dús lenszőke haját. Vastag vörös ajkával kéjesen csücsörített. Gyorsan lőtt egy rakás szelfit, aztán belemerült az elkészült fényképek tanulmányozásába. Hosszasan töprengett, míg a végén dűlőre jutott. Kiválasztotta a legsikerültebbeket, picit még javított rajtuk, és pár kattintással feltöltötte őket az éppen divatos közösségi oldalra. A képek alá megjegyzésben azt írta: Átlagos hétfő reggel. Ó, de uncsi… Azonnal kapott három lájkot és egy obszcén kommentet. Ezek most egész jól sikerültek – gondolta boldogan.

Hirtelen hatalmas dörgés és villámlás közepette egy fiatal fiú jelent meg a szoba közepén, miközben, mintegy a teátrális belépő aláfestéseként, Bach D-moll toccata és fúgájának kezdő akkordjai csendültek fel.

A fiú húsz év körüli lehetett, és egy krémszínű testhez simuló kezeslábast viselt. Messziről olyan hatást keltett, mintha teljesen meztelen lenne.

– VIM vagyok – mutatkozott be az idegen. – Azért jöttem, hogy az élet nagy kérdéseire válaszoljak.

– VIM, mint a súrolószer? – kerekedett el Dana szeme.

– VIM, mint a Végtelen Intelligencia Megtestesülése – húzta el a száját az idegen és lassan járkálni kezdett a kellemesen ízléstelen hálószobában.

– Hé, nem te voltál a Villában? Tudod, akit a múlt héten kiszavaztak.

A fiú tagadólag megrázta a fejét.

– Akkor már tudom, te vagy az énekes abban az új hiphop zenekarban, a Nyálhörcsögökben.

– VIM vagyok – mondta szárazon VIM.

– Oké, már mondtad, csak azt hittem ez valami beugratós, kandi kamerás műsor – mondta durcásan Dana, és csalódottan lebiggyesztette a száját.

Pár másodpercig mindketten hallgattak, majd Dana törte meg a csendet.

– Miért sántikálsz? – kérdezte kíváncsian.

– Azért, mert az egyik lábam rövidebb. Apró tervezési hiba. Néha előfordul. Egy az egymilliárdhoz. Tudod, az Élet nem igazságos.

– Már hogyne lenne az – vitatkozott a szöszi. – Nézd a jó oldalát, amennyivel rövidebb az egyik, annyival hosszabb a másik.

– Megejtő logika… – ráncolta a homlokát VIM, majd gyorsan hozzátette. – Hamarosan lejár az időm, kérdezz még!

Dana habozott, majd kibökte.

– Ha te vagy a végtelen intelligencia, miért pont így nézel ki? Mármint ilyen kis nyikhaj kölyök, buzis, testre tapadó futóruhában?

– Csak te látsz ilyennek. Azért ezt a formát vettem fel, mert ez az az alak, ami benned a legnagyobb bizalmat kelti.

Dana érezte, hogy VIM igazat mond. Hamarjában nem is tudta mit kérdezzen. Szerette volna megtudni, mennyire lesz irigy Dézi barátnője, ha megnézi az új képeket, vagy össze fog-e jönni azzal a magas jóképű focistával, akivel a múlt héten ismerkedett meg, de zavarban volt, ezért csak annyit tudott kinyögni.

– Fog esni holnap a hó?

– Nem fog. Egész héten, az évszakhoz képest enyhe lesz az idő – VIM rosszallóan csóválta a fejét. – Szeretnéd, hogy elmagyarázzam a gravitáció mibenlétét? Vagy, hogy miért cserélődnek fel a Föld mágneses pólusai százezer évenként? Netalán azt, hogy melyik a legközelebbi galaxis, ahol értelmes lények élnek? Nem vagy kíváncsi, hogy építették fel a gízai nagy piramist?

– Á, nem! Inkább az mondd meg, nyertem-e a hatoslottón?

– Nem nyertél. Bár ennyi erővel kérdezhetted volna a következő heti nyerőszámokat is.

– Tényleg? – derült fel a lány arca. – Azt is lehet? Akkor mondd el léci!

– Erre sajnos már nem válaszolhatok. Lejárt az időm, mennem kell. Tudod, ma még sokan várnak válaszokra. Hasznosítsd bölcsen, amit ma tőlem hallottál.

Ősöreg, hetvenes évekbeli musical csendült fel, és a füstös hangú énekes teli torokból rákezdte:

 „Once upon a looking for Donna time

There was a sixteen year old virgin

Oh Donna oh oh Donna oh oh oh

Looking for my Donna”

Tódor már hajnal öt óta kint volt a tavon, de a kapásjelzők még mindig úgy álltak, mint a cövek. Egy apró moccantás vagy rándítás sem volt.
– Mi van ezekkel a halakkal? – dörmögte divatosra nyírt bajusza alatt. – Hozzá se nyúlnak a mézes kukoricához…
Kezdett ideges lenni. Sikeres üzletember volt, aki sikerét főleg rámenősségének köszönhette. Nem bírta elviselni, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy azt eltervezte. „Mindenki egyért, mindenki énértem!” Ez volt a kedvenc jelmondata.
Kicsit gondolkodott, majd elhatározásra jutott. Kivette az egyik háromhatvanas botot, és újratöltötte az etetőkosarat, aztán feltette az apró, hatos horog csalitüskéjére az új szerzeményt. Egy darabig büszkén nézegette. Az új csodacsali! 8mm Tornado Wafters, vajsav és ananász. Ha erre sem lesz kapás hazamegyek – fogadkozott. Jó messzire bedobta a fenekező szereléket, megvárta míg kifeszül a zsinór, beállította a kapásjelzőket, majd megismételte ugyanezt a rituálét a másik bottal is.
Újra a várakozás feszült percei következtek. Némán figyelte a rod-podon pihenő horgászbotjait. A kapásjelzők még mindig olyan mozdulatlanul álltak, mintha odaragasztották volna őket. Ránézett a Rolexére: háromnegyed hét múlt pár perccel. A nap már felkelt, és erősen sütött. A szél is megélénkült. Ez jó – gondolta. – Nagyon jó! Legalább felkavarja az iszapot.
Júniusi reggel volt, Tódor erősen megszomjazott. Megfordult, a hátizsákjához ment, és az oldalzsebből elővette az ásványvizes palackot. Alighogy a szájához érintette, az elektromos kapásjelző sivítani kezdett. Tudtam! Bejött a Tornado Wafters!
Hanyatt-homlok szaladt vissza az állványhoz és felkapta jobb oldali botot, amin a neon színű kapásjelző éppen vitustáncot járt. Rutinosan behúzta a féket, épp csak annyira, hogy a hal ne tudja elszakítani a vékony huszonkettes zsinórt, ha erősen kitör. Ahogy tartotta, a finom rángatásból érezte, hogy rajta a hal. Nem lehetsz egy kapitális példány, de mindegy, legalább megtört a jég! Fárasztani kezdte. Finoman húzta a bottal, majd feltekerte az így nyert zsinórt, és ezt ismételgette – mint ahogy a nagykönyvben meg van írva.
A hal nem fejtett ki túl nagy ellenállást. Nemsokára már előtte körözött a sekély vízben. Sikerült megpipáltatnia, és akkor megpillantotta. A hal tényleg nem volt egy óriás, de azért kicsi sem. Az az igazi, másfeles, forma ponty.
Tódor óvatosan a vízbe tette a merítőhálót, és a horgászbottal finoman játszva, beleterelte a halat, majd óvatosan kihúzta a partra, és a halmatracra fektette. Gyönyörű tőponty volt. A nap megcsillant óaranyszínű pikkelyein, sötét árnyalatú úszóin.
Tódor, éppen a horgot próbálta kioperálni a szájából, amikor a hal váratlanul megszólalt. Mindjárt a lényegre tért.
– Ha visszadobsz, teljesítem három kívánságodat!
A horgász meglepetésében majdnem hanyatt esett.
– Te… Te beszélsz? Bakker, pedig ma nem is ittam!
– Persze hogy beszélek, én vagyok a mesebeli aranyhal.
– Ne ba…
– De igen, ez van, és ha visszadobsz a vízbe – ahogy azt az előbb már mondtam –, hálából teljesítem három kívánságodat!
Tódor se köpni, se nyelni nem tudott a megdöbbenéstől, aztán pár, csak számára ismert eszközzel meggyőződött róla, hogy nem álmodik, és nem őrült meg. Akkor ez tényleg egy beszélő hal! Nagyon durva!
– Na? – kérdezte a hal, és várakozóan mosolyogott Tódorra.
Talán nem is mosolygott – mert a pontyok nem tudnak mosolyogni –, csak Tódornak tűnt úgy, aki zavarában a kopaszra nyírt fejét dörzsölgette.
– Hát, izé… Mit kérjek?
– Bármit, amit csak szeretnél!
– Bármit kérhetek?
– Bármit!
– Akár egy halradart is?
– Azt is.
– Az nem jó. Pont tegnap vettem egy csúcsmodellt arany áron. Mindent is tud, zsírkirály!
– Akkor kérj horgászbotokat, vagy egy fullos rod-podot!
– Az is van. Mindenből a legjobb! Megengedhetem magamnak. Nézd ezeket a bojlis botokat! Egy kisebb vagyon volt. Nem sok mindenkinek van ilyen.
Ha a halak tudnának izzadni, akkor ennél a pontnál az aranyhal már erősen izzadt volna.
– Akarsz esetleg nőket? – próbálkozott máshonnan.
– A fenéket! Ott van nekem Ágica a feleségem, és Macuska a szopósszájú titkárnőm. Egyébként annyi nőt kapok, amennyit csak akarok, de őszinte leszek, már sokszor ez a kettő is sok. Öregszem, na!
– Akarsz netalán hatalmas házat, vagy egy jó autót?
– Még annál is nagyobbat, mint ami van? Á, ne hülyéskedj már! A verdákról meg annyit, hogy nekem a három bőven elég. Ott a bömös, a merdzsó, és a tűzpiros Mustang. Na az látnod kéne, az egy igazi puncimágnes. Minek kérjek egy negyediket is?
– Jó, értem én… Nem akarsz esetleg hatalmat? Lehetnél mondjuk király.
– Király? Ha-ha… Hol élsz te? A vízben? Egyébként megsúgom, így is elég nagy király vagyok.
A hal érezte, hogy sorokba szorították, de nem adta fel. Tovább próbálkozott. Szemrebbenés nélkül kijátszotta az utolsó aduját, ami eddig tízből tízszer bejött.
– Akarsz pénzt? Nagyon, nagyon sok pénzt?
– Pénz? Persze, az mindig jól jön! De az a helyzet, hogy az is van. Kurva sok van. Tele vagyok zsével. Látod, Haluci, nekem bejött az élet. Sokszor már azt sem tudom mire költsem.
Mindketten elhallgattak, és a gondolataikba mélyedtek. Mintha angyal szállt volna el felettük.
Tódor lopva a halat stírölte, és az aranyhalnak legbelül nagyon rossz előérzete támadt.
– Viszont az jutott eszembe, hogy…
– Mi?
A halban éledezni látszott a remény.
– Na, mondd már!
– Hogy egy finom Bajai halászlét, házi gyufatésztával olyan régen ettem!
Azzal Tódor a horgászdobozáért nyúlt, és kivette belőle a halbunkót.

Korunk vezető tudósai megállapították, hogy ma a Földet benépesítő összes ember a Homo sapiens („értelmes ember”) fajba tartozik, ezen belül a mai ember (Homo sapiens sapiens) alfaj tagjai.
Nos, akkor mese nincs, el kell hinni ezt a tudományos tényt, mégis, a saját megfigyeléseim némiképp cáfolni látszanak ezt az álláspontot.
Hajnalok hajnalán, mikor még munka előtt beugrok a közeli multiba vásárolni, ezen a felettébb érdekes megállapításon szoktam töprengeni, ahogy elnézem „értelmes ember” -társaimat, hogy mit és hogyan tesznek.
Sokszor még a bejutás előtt, az utcán felbosszantom magam.
Megvan az a fajta zebra, ami az útburkolatban lévő apró ledes fényekkel tájékoztatja az autóst, ha egy gyalogos megkezdi az áthaladást? A negyvenes tábláról inkább már ne is beszéljünk…
Szóval, idősebb úr acélos, elszántan előreszegezett tekintettel, báránybőr kucsmával a fején száguld át tűzpirospiros kocka Suzukijával előttem, hogy aztán további öt méter megtétele után hirtelen befékezzen és udvarias gesztussal integessen a buszmegállóban elindulni készülő tizenhármasnak. – Tessék csak menni, tanultunk mi KRESZT, úgyis ráérünk, és volt nekünk gyerekszobánk… Ja, és a szegény gyalogos a zebrán, akinek nem adta meg az elsőbbséget? Talán nem látta, vagy nem fogta fel, esetleg nem érdekli, mégiscsak egy puhatestű? Próbálom gondolatban felmenteni, de nem sikerül.
A boltban egy idősebb hölgy (majdnem Cickányfejű Mamókát írtam, mivel mostanában elég sok Kuflit néztem a gyerekekkel, de nem akarok senkit dehonesztálni) tolja a pénztárhoz csikorgó, robosztus bevásárlókocsiját, melyben mindössze egy apró tubus majonéz árválkodik. Őrület!
Magam, ilyen helyzetben, bevallom férfiasan, nem röstellem puszta kézzel a pénztárhoz vinni az árut.
Egy másik idősebb úr – nevezzük őt az egyszerűség kedvéért mondjuk Bélának –, a karácsonyi szaloncukrok megvásárlásához ezt a korai, meghitt órát választotta. Béla egy közös nylonzacskóba válogatott össze rengeteg különböző színű és fajtájú szaloncukrot, figyelmen kívül hagyva azt az aprócska, ám igen kellemetlen tényt, hogy mindegyik más árkategóriába tartozik. Pedig ki is volt írva. Vagy legalábbis én láttam.
Nos, a mi Bélánknak, ezzel a huszáros vágással sikerült pár igen kellemetlen percet szereznie az egyszem, álmosan pislogó pénztáros hölgynek, aki a növekvő, türelmetlen sor pszichológiai nyomása alatt volt kénytelen szétválogatnia a szaloncukrokat. No comment.
Eszembe jutnak azok a látványosan túlsúlyos emberek, akik különös tehetséggel találják meg a legszűkebb helyeket a boltban, ráadásul a bevásárló kocsijukat is olyan szögben fordítják, hogy a maradék helyet is elzárják a többi vásárló elől. – Tessék! Itt is van egy. Mintha csak tanulták volna, vagy lehet, hogy ezzel a képességgel születnek? Rejtély! Nyugalom – mondom magamnak –, a hosszú élet ritka.
Ilyen esetekben lehet diszkréten köhécselni, magunkban káromkodni, vagy szimplán csak bedobni a megvető nézést, netán erőszakosan arrébb lökni a kocsit, kinek-kinek türelme, kreativitása és habitusa szerint.
Kivártam amíg végez, röpke öt és fél perc alatt, sikerült neki összeszedni azt az hat vizes kiflit, de esküszöm, nem számoltam!
Ha esetleg valaki azt gondolná, hogy csak az idősebb korosztályról van ilyen negatív véleményem az mélységesen téved. Leszögezem, a fiatalok sem jobbak egy fikarcnyival sem, tisztelet a kivételnek!
Gondolok itt arra a divatosan fényesre borotvált fejű fiatalemberre, aki vadiúj négykarikás autócsodájával hajtott be a parkolóba, miközben én a cókmókjaimmal srégen próbáltam átkelni a buszmegállóhoz.
Ha csak egyszerűen leveszi a lábát a gázról, az autó lelassul, fékeznie sem kell, én nyugodtan átérek, ő spórol az üzemanyagon és a féktárcsán.
Érdekes, nem így történt. Amint meglátott, beletaposott a gázba, majd előttem pár méterre csikorogva fékezett.
Gondolom az ilyen és hasonló dolgoknak komoly lélektani háttere van. Terence Hill szavai jutottak eszembe az „És megint dühbe jövünk” -ből: „A játék nem játék”.
Tudnék még példákat sorolni, de nem akarok. Nyilván mindenkinek megvannak ezekkel a dolgokkal kapcsolatban a saját tapasztalatai.
Ilyenkor az szokott a fejemben motoszkálni, ha már így alakult, hogy „Homos sapiens” -nek nevezzük magunkat, gondolkodó, értelmes embernek.
Nem kéne talán úgy is viselkednünk?

Vigyázat! Az Élet túladagolása könnyen halálhoz vezethet! – üvölt folyamatosan egy testetlen hang a fejemben, megolvasztva ezzel a folyékony, üvegszerű csendet. Olvadt halál. Eszembe jut, ahogy utoljára rám nézett. Csonkán, betegen, öregen. Az Élet rendesen megtörte, meggyötörte. Esküszöm megsajnáltam.

– Csinálj rosszat, de azt jól… – szűrte megsárgult fogai között, majd előbányászott a kelléktárából egy felsőbbrendűnek gondolt mosolyt, és két ujjal lazán elpöccintette a hamvadó cigarettacsikket.

A csikk látványos szikraesőt produkálva szállt a fülledt júliusi éjszakában, majd elenyészett, pont úgy, mint az élete. Az orvosok szerint mindkét végén égette a gyertyát.

Én erről a kijelentéséről már szaros kölyökként azt gondoltam, hogy oltári baromság! Őszintén, még most is így gondolom.
Az elvek hihetetlenül fontosak, főleg egy férfinak, de nem úgy, ahogy José Luis Torrente gondolta, hanem ahogy én gondolom.

Az elvekre szükség van, mivel ők definiálnak téged. Az elveid által vagy meghatározható.
Az jut az eszembe, Én még itt vagyok és húzom az igát. Ő már rég nincs velünk. Én apa vagyok, ha nem is a legjobb. Ő meg se próbált az lenni.

Azt mondják igaz barát, kiváló szakember, latin lover és vidám partyarc volt egy személyben. Sajnos, én ezt a remek embert nem ismerhettem meg. Nem volt rá lehetőségem, nem szánt rám időt az életéből. Minden más mindig sokkal fontosabb volt. Idővel idegenek lettünk egymás számára. Van pár megsárgult fényképem róla, de az emlékeim közt alig szerepel.

Halottról vagy jót vagy semmit. Már régen megbocsátottam. De kérdem én, akkor kinek volt igaza?
Azt mondta, egyszer majd megértem.
Nem lett igaza. A hülyeséget soha, de soha nem fogom megérteni. Pláne, ha még kitartással is párosul.

Tegnap délután, éppen a tudományos feljegyzéseimet rendezgettem a könyvtárban, amikor a felső polcról, két megsárgult pergamen közül kiesett egy kopott kis bőrkötésű kódex. Még jó, hogy nem a fejemre esett.
Ahogy óvatosan lefújtam róla a port, és belelapoztam, öreg szívem nagyot dobbant örömében, mert a kis kódexben rég elveszettnek hitt ifjúkori naplómra ismertem. Ezt a naplót még akkor kezdtem írni, mikor drága jó atyám akaratát követve alkimista tanonc lettem a Smaragdvárban.
Ahogy olvasgattam az elmosódott bejegyzéseket, úgy elevenedtek meg színesen és élénken, hányatott ifjúságom emlékei. Szemem a legemlékezetesebb bejegyzésekre tévedt:

Sárkány havának 13. napja

Hosszú és eseménytelen utazás után végre megérkeztünk a Smaragdvárba. Idős atyám búcsúzóul melegen átölelt, és minden jót kívánva elköszönt, bár előtte a lelkemre kötötte, hogy szorgalmasan tanuljak, és soha ne hozzak szégyent családunk ősi nevére.
Miután távozott, engem egy komoly képű öreg szolga – nevezett Jozefus – az étkezőbe kísért, ahol már több, magam korabeli ifjú várakozott.
A puritán ebéd elköltése után a többi novíciussal egy patinás csarnokban gyülekeztünk. A tanári kar, a bemutatkozás után szétosztotta a növendékeket.
Én a messze földről híres Magister Jeromos tanítványa lettem. Azt mondják ő itt az egyik legnagyobb tudású alkimista. Alig várom, hogy szorgalmammal és kitartásommal kivívhassam az elismerését.

Sárkány havának 21. napja

Minden szép és jó, mindenki kedves velem. Boldog vagyok, hogy itt lehetek! El sem tudom mondani, micsoda hangulata van ennek az ódon várnak. Egész nap tanulunk, és száraz szivacsként szívom magamba a tudást.
Mennyi okos elme és micsoda könyvtár van itt!

Sárkány havának 30. napja

Ma a homunculusról tanultunk… Magister Jeromos elmagyarázta, hogyan lehet ezeket a kis emberkéket lombikban előállítani. Roppant izgalmas feladat, nagy lelkesedéssel vetettük magunkat a kísérletezésbe. A Mester arra is figyelmeztetett, hogy ne szegje kedvünk a kudarc, mert igazán nehéz az összetevők arányát úgy beállítani, hogy a kis lény valóban létrejöjjön.
Én voltam legjobban meglepve amikor a vidám kis emberke – az én homunculusom – kimászott a lombikból és arról érdeklődött, mi lesz a vacsora, és esetleg kaphat-e majd repetát. Bosszantó kis szerzet volt. Szerencsére csak másfél órát élt, de így is elég nagy felfordulást csinált.
Magister Jeromos felhúzta bozontos szemöldökét, és megfenyegetett az ujjával. Csalódott lettem, mert azt hittem meg fog dicsérni, de ehelyett egész hátralévő idő alatt gyanús szemmel méregetett, és még az elpusztult homunculusomat is elvette, úgymond tanulmányozás céljából. Nem tudom mi baja velem, pedig annyira igyekszem. Rosszul csinálok valamit?

Varangyos béka havának 3. napja.

Ma az ólom arannyá változtatásáról tanultunk. Ehhez nagy tapasztalat és tudás szükségeltetik. Egész álló nap fűtöttük a lombikokat, kevertük a vegyületeket, és délutánra már eléggé elfáradtunk. Talán ezért is történt az a kínos baleset.
Elkövettem azt az apró, ám végzetes hibát, hogy birkaszem helyett kígyóepét tettem az ólmos főzetbe, minek hatására a lombik hatalmas durranással felrobbant. Az asztalok alatt kerestünk menedéket a mindenfelől ránk záporozó üvegszilánkok elől, de ahogy a füst elillant, mindenki azt a sárgás színű kavicsos anyagot kezdte meredten bámulni, ami a kamra padlójára hullott.
Magister Jeromos sietve óva intett mindenkit hogy hozzányúljon, mert elmondás szerint ez nem arany, csak olyan mintha az lenne, viszont roppant mérgező. Azt mondta, rá nem hat a méreg, mert a sárkányfog talizmánja megvédi. Gyorsan az erszényébe szedte a sárgás kavicsokat, és gondosan elzárta a fiókjába.
Később, amikor csak ketten maradtunk, Magister Jeromos felkért, hogy a tudomány érdekében ismételjem meg a kísérletet, lehetőleg még több ólommal, de másodszorra sajnos már nem sikerült a hamis aranyat reprodukálni.
Azért ma mégis olyan büszkeségfélét éreztem. Ha aranyat nem is, de valami hasonlót már elő tudtam állítani, kivívva ezzel a Mesterem és a többiek tiszteletét.

Varangyos béka havának 9. napja

Sokat tanulok. A múltkori vizsgán én értem el a legjobb eredményt A novíciusok közül egyik-másik már „Kismesternek” szólít. Bevallom jólesik az elismerés. Mindenki szeret, kivéve a tanáromat Magister Jeromost. Ő mindig olyan furcsán, gorombán néz rám… Nem értem. Lehet, hogy haragszik valamiért? Á, az biztosan nem lehet…
Elhatároztam, még többet fogok tanulni, hogy bizonyítsam, méltó vagyok a szeretetére!

Varangyos béka havának 17. napja

Ma hihetetlen csapás ért, alig bírom a remegő kezemmel leírni… Igen, ki lettem rúgva. Micsoda szégyen, micsoda gyalázat! Hogyan fogok így jó atyám szemébe nézni?!
Ma – ezen az esős és gyászos napon –, az Élet elixírjéről tanultunk. Ez a csodás főzet örök életet ad, és megvéd mindenféle bajtól, nyavalyától.
Én délután a vegykonyhában, lelkes önszorgalomból megpróbáltam – egy a könyvtárban talált titokzatos ősi pergamen alapján – reprodukálni eme becses főzetet.
Az eredményen magam is meglepődtem, mivel az élénkzöld színű ital, annak rendje és módja szerint elkészült. Meg is kóstoltam – kellemes menta íze volt.
Éppen a többieket is meg akartam kínálni, amikor kivágódott az ajtó, és beviharzott Magister Jeromos. Hosszú fehér szakálla vadul csapkodott, fekete szeme villámokat szórt. Dühében megragadta az üvegcsémet, és teljes erejéből a falhoz vágta, majd dörgő hangon rám ripakodott.
– Johann Georg Faustus! Te csak egy ócska vásári komédiás vagy, és örökre az is maradsz. Nem lesz belőled soha, de soha igazi alkimista. Takarodj innen, és többé ne mérgezd eme ifjonti elméket hamis és álságos mutatványaiddal!

Nem bírtam tovább olvasni, mert az emlékek hatására ismét könnybe lábadt a szemem. Olyan tisztán emlékszem Magister Jeromos minden szavára, mintha csak ma történt volna, pedig, ha jól belegondolok, ennek már legalább háromszázhúsz esztendeje…

Nyárközép volt, az iszonyatos hőségtől szinte reszketett a levegő. A búzatábla növényei szomjasan, vágyakozva fordították fejüket a kobaltkék ég felé, ahol a habos vattacukorszerű felhők közül kíméletlenül tűzött rájuk a késő júniusi nap.
Enyhe szél borzolta a már majdnem teljesen érett kalászokat. Tündértáncukat, énekesmadarak trillái kísérték, miközben a balzsamos levegőben szorgos rovarok döngicséltek.
– Milyen szépek és kecsesek, ahogy így hajladoznak a szélben! – suttogták irigykedve a pipacsok.
– És ráadásul milyen hasznosak! – kontrázott a búzavirág olyan kéken, hogy szinte megfájdult tőle a szem. – Az emberek éheznének, ha ők nem lennének…
– Más növények is hasznosak, nem csak ők… – fortyant fel sértődötten egy kevély kamilla, aki fültanúja volt a beszélgetésüknek. – Példának okáért, a mi főzetünkből készült teával rengeteg betegséget meggyógyítanak!
– Ez igaz – ismerte el gyorsan a búzavirág –, ti is kétségkívül hasznosak vagytok! – majd szeme elhomályosult, és tűnődve a semmibe révedt.
– Azt hiszem csak mi, a búzavirágok és a pipacsok… Csak mi vagyunk teljesen haszontalanok. Szánalmas gyomok vagyunk egy hatalmas búzamező szélén. Nincs értelme a létezésünknek…
A pipacsok szomorúan és tanácstalanul forgatták a fejüket, ehhez igazából ők sem tudtak mit hozzátenni…
Ekkor különös dolog történt. Egy férfi tűnt fel a tájban, hátán kopott hátizsákot cipelt, kezében állványfélét szorongatott. Mikor odaért, nagy sóhajjal letette a cókmókját, és egy kockás zsebkendővel megtörölte izzadt homlokát, majd műértően a tájat vette szemügyre.
Káprázatos! – gondolta. – Ez egyszerűen káprázatos! Ahogy az aranyló búzakalászok között piroslanak a pipacsok, mintha lángolnának, és az arany színével milyen tökéletesen harmonizálnak a pici, kék búzavirágok.
– Ó, Istenem… Micsoda pazar látvány! Ez annyira fenséges, hogy most azonnal le kell festenem!
Ahogy kimondta, serényen munkához látott. Rutinosan felállította a festőállványt, felfeszítette rá a vásznat, majd a hátizsákjából előszedte a palettát, a színes festékes tubusokat és az ecseteket.
A festő gyorsan haladt, erőteljes, széles ecsetvonásokkal dolgozott. Számára minden egyes szín, minden tárgy, egyforma jelentőséggel bírt, és ugyanolyan szép volt.
Minden egy hatalmas egész, fontos és szükséges része, a vágyott cél szolgálatában: hogy megszülethessen a festmény.

– Jó napot kívánok! Ez itt a Szupi-vill?

– Jó napot. Igen, ott van kiírva arra a nagy táblára hatalmas piros betűkkel… Nem látja? Kiböki a szemét. Egyébként segíthetek valamiben?

– Szuper! Én a Király Béla vagyok és az állásinterjúra jöttem.

– Az állásinterjúra?

– Igen kérem, kilenc órára beszéltük meg, csak kicsit késtem… én lennék a könnyű fizikai munkatárs…

– Aha értem, de ezt az állást megváltozott munkaképességűeknek hirdettük, ön nem tűnik annak. Vagy igen?

– Nem-e?! Úgy megöregedtem, mint az állat, mi ez, ha nem megváltozott munkaképesség…

– Az igaz. Jöjjön csak be, és foglaljon helyet. Kér egy kávét?

– Csak ha cigit is ad. He-he.

– Vicces… Beszéljen magáról… Mihez ért? Miben jó?

– Nana! Ez már diszkrimináció határát súrolgató kérdés. Miben vagyok jó? Hát micsoda kérdés ez? Mint mindenki! Mindenben is!

– Rendben, mondja el mi motiválja, mit szeretne elérni az életben.

– Most viccel? Zsíros fizu, kevés munka, sok szabadidő… hagyjanak békén…

– Nos igen, ettől féltem…

– Tessék? Hangosabban beszéljen mert a bal fülemre kicsit süket vagyok…

– Frankó még süket is…Nyelveket beszél?

– Cigánul elég rendesen tudok káromkodni. Mutassam? Dik má köcsög… Csálesz murugecu szop te le káresz…

– Jó. Angollal, hogy áll?

Csak pár szót ismerek, Metro, Goldwyn, Mayer – meg ilyenek… De mutogatni azt jól tudok.

– Értem. Néha jól jöhet…

– Ja, ja.

– Nézem az önéletrajzát, kicsit nehezen boldogulok mert bár rövid, de hemzseg a helyesírási hibáktól. Itt az áll, hogy a nyolc általánost sem fejezte be…

– Bocs, de megvolt a nyolc, mert az ötödiket és a hatodikat kétszer jártam. Ember, nem akasszon már ki, mert felmegy bennem a pumpa.

– Nézzük a szociális képességeket, ezek sem az erősségei, látom nem az a türelmes fajta.

– Alapban az lennék, csak ha cseszegetnek azt rosszul viselem…

– Értem…

– Na kérdezzen még, haladjunk, mert nem érek rá egész nap itt ücsörögni!

– Előző munkahelyeiről tudna néhány szót mondani?

– Voltak, hogy a fene essen beléjük. Egyik se jött be igazán, túl jó voltam mindenhova.

– Khm… Hát, azt hiszem meg is vagyunk, köszönöm, hogy eljött.

– Persze ez a minyimum.

– Mindenképpen tájékoztatjuk majd az állásinterjú eredményről, de ha nem írunk, akkor ne válaszoljon.

– Rendben, csőváz!

– Bocsánat! Lehetne még egy utolsó kérdésem, csak úgy kíváncsiságból? Hol találta ez az álláshirdetést?

– Sehol, a Beleznay sógora vagyok, ő mondta, hogy…

– Mármint a mi Beleznaynk? Vagyis a fönök?

– Persze! Miért, mit hitt?

– Ó, kedves barátom, hát miért nem ezzel kezdte. Fel van véve, holnap már kezdhet is!

Lajoska azon a bizonyos keddi napon megint idegállapotba került és úgy érezte, nagy-nagy szüksége van valakire.
A szocreál kocsmában az obligát tüske után Olivérrel került egy asztalhoz, de már nem emlékezett a vezetéknevére, talán Rajnai vagy Irsai, mindegy, nem számított. Jól kijöttek egymással, és ez volt a lényeg.
Nem így tervezte, de aztán mégis az egész délutánt, sőt még az estét is együtt töltötték. A hangulat kitűnőnek volt nevezhető, sokat nevettek és beszélgettek mindenféléről.
Lajoska mesélt az egri leánykáról, aki a múltkori krízisén segítette át, és azokról a kedves szürke barátokról, akikkel előző nap italozott, majd szóba kerültek azok a fekete bikák is, akiket Lajoska annyira szeretett és akiknek megitták a vérét. Számtalan közös témájuk akadt: Juhfark, Hárslevelű, Muskotály, Olaszrizling… Egyetértettek, borban az igazság.
Estefelé két új vendég is becsatlakozott – egy vagány amerikai Tennesseeből, és egy szófukar skót –, név szerint Jack és Johnnie. Mintha csak testvérek lennének – gondolta Lajoska.
Johnnie valahogy idegesnek tűnt, kiment és egy darabig fel-alá sétált a kocsma előtti szemetes járdán. Szivarozott. Most is mint mindig, vörös frakkban feszített, fején az elmaradhatatlan fekete cilinder, ami sehogy sem passzolt a Rigó utca szlömös, szocreál hangulatához.
Daniels, a laza amerikai srác, csak gúnyosan vigyorgott, mint aki már sokat látott és mindent tud…
Innen az események drámaian felgyorsultak. Lajoska alig érzett valamit, a zsibbasztó lebegés olyan szorosan ölelte körül, mint az anyaméh.
Az eszméletvesztés rohamosan közeledett, már csak másodpercek voltak hátra. Tudata utolsó szikrájával még felfogta, amit mindig is sejtett, amit tudhatott volna, ha jobban odafigyel a jelekre – hogy számára nem létezik megváltás. Elmosolyodott, behunyta a szemét és a vákuum beszippantotta. Számára a film véget ért.
A szirénázva kiérkező rohamkocsiból kikászálódó megfáradt, középkorú mentőorvos már csak a halál beálltát tudta megállapítani, ahogy megvizsgálta a mocsoktól és vizelettől bűzlő testet.
– Halott. A halál oka alkoholmérgezés – mondta sztoikus nyugalommal, majd megtörölte izzadt homlokát. – A héten már a harmadik…