Vége volt az esti előadásnak, ilyenkor mindig együtt iszogattak – Carrasco az erőművész és Öcsi a bohóc. Benne jártak már a korban, és egész életüket különböző cirkuszoknál töltötték. Most épp a Silver Mundoval járták a világot, immáron hetedik éve.

Carrasco lakókocsijának kis kályhájában otthonosan parázslott a tűz, miközben kint ólomszín felhőket kergetett a viharos szél.

Öcsi felemelte az üveget.

– Még egy kör?

– Jöhet. Kösz!

Ismét töltött Carrasconak és magának a jóféle vörösborból.

Komótosan iszogattak, miközben mindketten a tűzbe bámultak, mintha a ki nem mondott kérdéseikre ott lelnék meg a választ. Öcsi arcán még rajta volt a festék, nem mosta le, csak göndör zöld parókáját hajította a kanapéra. A rőt lángok félig megvilágították kopasz fejüket és ráncos arcukat. Carrasco fázósan feljebb húzta a cipzárt kopott kék melegítőjén.

Barátok voltak, ismerék egymás élettörténetét, gondolatait, sok mindenről beszélgettek már a hosszú évek alatt. Most mindketten hallgattak, úgy érezték szavak nélkül is megértik egymást.

Végül Carrasco törte meg a csendet.

– Öcsi! Mondj egy viccet kérlek.

Öcsi hosszasan tűnődött, majd annyit mondott:

– Az Élet.