Esszék, novellák, gondolatok...

Vonalas füzet

Vonalas füzet

Kacifántos kifogások

2022. szeptember 24. - Retro_toll

the-blowup-swdeadset6y-unsplashsmall.jpg

Néha kacifántos kis kifogások lepnek el, keresnem sem kell őket. Csak úgy teremnek szerteszéjjel, mint bőséges esőzések után a bolondgombák.

Pedig nem is esik, de majd fog. Ha lemosom az autót, akkor nyilván fog. Saját évezredes megfigyelés. Tuti.

Egyébként rondán kicsi, szűk az autó. Amikor beülök a vállam meghitten összecuppan a mellettem ülővel. Enyhén retkes kolbászszag terjeng a fojtogató hőségben. Ilyenkor elvágyódás van a Spitzbergákra.

Szűk a tér, és folyamatosan szűkül. Én, akár egy veszett eb szűkölök. Klausztrofóbikus életérzés. Lassú elmúlás húros hangszerekre és cselesztákra.

Amit utálok: nincs légkondi se tetőcsomagtartó se vonóhorog, se tetőablak se semmi, csak a bazi nagy görög lagzi, ami leteper és ráadásul három ajtós.

Ezer köbcentis benzines motornál, gyorsulást mérni, erről szót ejteni, vitatkozni, bármilyen megjegyzést tenni, gyakorlatilag teljesen felesleges.

Késében vagyunk. El fogunk késni!

Visít a hosszbordás szíj mintha fájna neki, talán már a feszítőtárcsa is oda. Szervíz várományos, de vagy időm nincs, vagy pénzem, vagy mindkettő egyszerre.

Aranyárban az üzemanyag, és meredeken menetel felfelé a kötelező biztosítás ára is. Hurrá!

Tényleg, idén még nem cseréltettem olajat és eszi. Mit eszi, zabálja a nyüves dög! Mármint az olajat.

Mocskos a szélvédő, piciny rovarok megsárgult roncsai díszítik, kinetikus grafikákká összekapaszkodva. Ha modern festmény lenne, találó címe az lehetne: Kérészéletűek parvenü orgiája sértődött ablaktörlő lapátok állapotterében.

Huszáros virtusból, csak azért sem vettem nyári szélvédőmosót. A sárgát. Egyébként meg minek is?

A múlt fülledt éjszaka, heveny bélhurutban szenvedő elszánt vérgalambok sorozták szét kecses hátsójukkal az autó elejét. Új design? Kamuflázs? Kinek mi. Idővel meg lehet szokni, aztán szépen lekopik, de a fényezésnek valószínűleg annyi!

A válság – úgy érzem begyűrűzött. Próbálok koncentrálni, de nehéz. Organikusan visszatér, burjánzik, elnyeléssel fenyegetve varázslatos apró világomat.

Beszűkülök, beszürkülök, befeszülök, ellenszegülök, majd hátra feszülök, kifordulok, és a végén befordulok. A lét elviselhetetlen közönye és szörnyűsége. A hidegfront, a melegfront a harmadik … front. Valami mindig van.

Kifogások és ellenfogások. Nyafogások. Lógok a szaron, vagyis a szeren és „nyakamon érzem seggem mily nehéz…” Vezess csak halálraítélt!

A konspiratív elmúlás asszociációi ébredeznek és. J. L. Kunstetter drámai szavai gellert kapva visszhangzanak kemény koponyámban: „Maximális azonosulás egészen a lényeg kontúrjainak elmosódásáig.”

Itt vannak mind… Lenyűgöző! Pro és kontra, némileg és dehogynem.

A kóbor végzet körülöttem besűrűsödni látszik. Vonzóan borzalmas, tényszerűen materiális, elvétve banális, néhol kissé szentimentális, de másnapra szokás szerint elmúlik.

Csak a bölcsesség számít, amire a nagybetűs élet tanít. Mert minden dolgok mértéke az ember! Vagy talán csak a mérték?

Várakozó álláspontok

aleksandra-sapozhnikova-bthsqld2cso-unsplash_small.jpg

Éjjelek és nappalok örökös sodrásában, állandóan csak várunk.

Várunk egy pohár italra (várjuk, hogy messze vigyen), álmaink szerelmére (hogy találjon ránk), egy krémes eszpresszóra (hogy felébredjünk), egy késésben lévő buszra (aminek már ott kellene, hogy legyen), pár kedves szóra.

Várunk egy vezetőre, nem számít, hogyan nevezzük: Jézus, próféta vagy rabbi. Várunk Godot-ra, Ginsbergre, vagy a Nagy Z-re. Egy misztikus csodára.

Várunk valakire, aki megmondja a mit és a hogyant, aki megoldja nekünk a világot.

Várunk az esőre, akár a szomjazó növények. Várjuk a tavaszt, a cirógató napsütést, a felnőttkort. Kedvenc zenéinket a rádióban. Várjuk a megvilágosodást és a bölcsességet.

Várjuk a múzsa rózsaillatú csókját, mert szomjazzuk a sikert. Kergetjük a boldogság kék madarát, és közben szurkáljuk a körülöttünk gomolygó ködöt.

Várunk a hajnalra, hogy elfújja az éjszaka borzalmát, majd egy nehéz nap végeztével várunk a pihentető álomra.

Alvó szegek között meztelen lábban ácsorgunk a hideg homokban és várjuk, hogy valaki végre átvigye, fogában tartva, azt a bizonyos dolgot, helyettünk, a túlsó partra. Várjuk, hogy valaki megértsen.

Csillogó szemmel, gyermeki lelkesedéssel várunk, csak várunk, és közben élünk. Vagy nem.

Kibeszélős

kicsi.jpg

Este van, tíz körül jár. Kettesben vagyunk, egymással szemben. Annyira közel van, hogy akár meg is érinthetném, szóval a hangulat meghitt.

Egy darabig szótlanul nézzük egymást, aztán valami belső kényszertől hajtva hirtelen beszélni kezdtek, és akkor, ott, azt hiszem mindent elmondok, ami csak az eszembe jut.

Minden kósza gondolat szóvá válik bennem, egyszerűen nem tudom abbahagyni, csak mondom és mondom, miközben az arcát figyelem, ami komoly, érdeklődő.

Egy pillanatra sem veszem le róla a szemem, analizálom, akár egy pszichológus, pedig ismerem már ezer éve… Egy sokat megért borostás arc, amit mély barázdák szántanak, és az a huncut gyermeki szempár, ami még mindig képes csillogni, ha olyan dolgokról van szó, amik felkeltik az érdeklődését.

Elmesélem neki, mennyire jól megy a sorunk. Sikerek minden tekintetben. Siker a munkámban, ahol azt csinálom, amit szeretek, és ezért rendesen meg is fizetnek. Ráadásul tehetséges is vagyok, ezt olyanok állítják, akik értenek hozzá.

A család, az anyagiak? Köszönöm, megvagyunk. Tavaly vettünk egy kétszáz négyzetméteres, kertesházat. A Milovecz tervezte… Még egy hangulatos tó is van a kert végében, gyönyörű mocsári ciprusokkal körbevéve. Egyszer beugorhatnátok, rendeznénk egy fergeteges grillpartit.

Az autót is lecseréltük egy tágasabbra, amolyan családira, de nem akarok felvágni. Egyszerűen csak a tavalyi év nekem nagyon bejött.

Tessék? A Covid? Édesanyám betegsége? A két számjegyű infláció? Ugyan, urai vagyunk a helyzetnek. Nem kell aggódni!

A gyerekek? Mit mondjak – rendesek, szófogadók! Segítenek mindenben. A szobájukat is ők tartják rendben.

Tibi fiam, most hetedikes. Állandóan hozza haza az ötösöket meg a dicséreteket. Sportol, atlétikázik. Múlt szombaton első lett kétszázon a megyei futóversenyen. Szabadidejében sokat olvas, műveli magát. Azt mondja író lesz, persze csak az egyetem után.

A Panni most negyedikes, zenesuliba jár. Egy csoda! Hallanod kéne, ahogy énekel, és zongorázik. Mellette versenyszerűen sakkozik, Királycsel, Benóni, nem számít, engem simán bemattol. Orvosira szeretne menni, azt mondja azért, hogy segíthessen a betegeken…

Nórával, hogy vagyunk? Hogy lennénk?! Ugyanúgy imádjuk egymás, mint harminc éve, mikor összeházasodtunk. Tudod, olyan ez, mint a bor. Idővel csak egyre jobb lesz.

A szex? Indiszkrét kérdés, zavarba hozol… Neked elárulom, az is tökéletes. Higgy nekem, ötven fölött kezd igazán jó lenni! Heti kétszer vagy háromszor mindig összejön, és...

Néz, azokkal a gúnyos, vesébe látó szemekkel.

Ne már, ez most komoly? Te kiröhögsz?

Feladom! – sóhajtok színlelt rezignáltsággal, miközben ördögien vigyorgó tükörképemmel nézek még mindig farkasszemet.

A kezembe veszem a fogkefét, a csap alatt megnedvesítem, majd nyomok rá egy csík fogkrémet. Akkurátusan mosni kezdem a fogam, miközben arra gondolok.

Megint elröhögtem… Sosem fogok tudni rendesen hazudni!

Balatoni hangulatok

balaton.jpg

A nyár szépségei talán a Balaton partján a legvarázslatosabbak. Végre nyaralunk, a kemény munka után eljött a pihenés ideje.

A vén üdülőt az öröklétnek tervezték. Színes faházak sorakoznak, közöttük gondosan lenyírt pázsit apró sárga virágokkal. A csendet madárcsicsergés tagolja, ezek a piciny teremtmények a természet fúgájának mesterei.

Délceg platánok nyújtóznak mellettünk, vastag karjaikat barátságosan tárják az ég felé. Törzsükből ítélve ötven fölött járnak. Láttak már egyet s mást.

Amott sudáran zöldellő tuják kóstolgatják a koranyári illatokat, őrizvén a látványt, és hűs árnyékot kínálva az arra járóknak.

Korán van, még harmatos a reggel, de már benne rezeg egy frenetikus nap ígérete. Nemsokára fürödni megyünk, elemi erővel hív csalogat a magyar tenger.

Nem kapkodunk. A tornácon kortyolgatjuk tejeskávénkat, szemlélődünk, miközben játékos fénycseppek pettyezik alkarunk.

A távolban a párás levegőben felsejlenek a tanúhegyek: a Badacsony, a Gulács és a többiek körvonalai.

Mellettünk zöldes vizű csatorna tart a halastóba. Nem siet. Széleit magas nádfüggönnyel szegélyezi. A befolyónál pompás hattyúk tanyáznak. Tizenötöt számolok, de vannak köztük vadkacsák is. Megférnek egymással, hisz szelídek, akár a táj.

A csatorna két oldalán csónakok, kisebb vitorlások vesztegelnek, várva a jó szelet és az embereket, akik acélos akaratukkal az elemek közé szorítva, sebes vágtára kényszerítik őket.

Amott horgászok szedelőzködnek. Arcukon fáradság tükröződik, egész éjszaka fent voltak. Vajon érdemes volt? Mit rejthet a szákjuk? Már látom: háromkilós pikkelyes gondoskodik az esti halászléről.

A szomszédban aranybarnára sült ismerősök mosolyognak, és a ház körül játszó gyermekeik gyöngyöző kacagása száll.

Felettünk habos, vattacukor-szerű felhők gomolyognak, mint jóságos dzsinnek.

Hát lehet valami ennél szebb? Az idő megáll.

Minden olyan békés, akár a kezdetekkor. Békés, szent és örök…

Ernie

ernest.PNG

– Az emberek már nem olvasnak, legfeljebb bulvárt – fakadt ki keserűen, miközben kivette a pipát a szájából és a semmibe révedt, majd rövid szünet után folytatta. – Elkurvult ez a világ, én mondom. A férfiak nem férfiak többé, csupán nyamvadt kis pöcsök. Nem szeretnek semmit. Nem tudják élvezni az életet. Egy steril világban élnek. Tisztelet a kivételnek!

Rám nézett jelentőségteljesen.

– Te mit gondolsz?

– Igen, azt hiszem igaza van – válaszoltam, és belül szégyelltem magam a többiek helyett is.

– Nem tudtok ti semmit! – kezdte belehergelni magát. – Nem küzdötök semmiért, nem élvezitek, ami jó, amit az élet ezüsttálcán kínál… Komolyan, nem értelek titeket, egyszerűen nem éltek, ez a baj. Elbújtok a fránya komputereitek meg a nyavalyás játékaitok mögé. Az Élet villámsebesen el fog száguldani mellettetek. Úgy ám!

Megpróbáltam lecsillapítani a borzas szakállú dühös öregurat, akiből olyan hipnotikus erő sugárzott, amilyet életemben nem láttam.

– Nyugodjon meg Ernest, és ne idegesítse fel magát, hisz tudja, árt magának! A vérnyomása…

– Szarok a vérnyomásomra! – vágott a szavamba. – Nem gyógyszerek kellenek ide, hanem igazi, férfias dolgok.

– Mondjuk, mint egy bikaviadal?

– Mondjuk. Ha láttad volna a nagy Antonio Ordóñezt, ahogy ott állt az arénában, szemtől szemben azzal a gonosz féltonnás bestiával – micsoda szarvai voltak –, és halálos nyugalommal azokat a kecses Verónicá-kat csinálta… Istenem, de szép volt! Azóta sem csinálta úgy senki. Jól emlékszem arra a nyárra, Pamplónában. Fülled meleg volt, grappát ittunk, és akkor…

Hirtelen elhallgatott. Feltörtek az emlékek, és egy pillanatra a hatásuk alá került. Minden ott volt az arcán, ahogy újra átélte őket. A végén mintha könnyeket láttam volna csillogni a szemében, de valószínűbb, hogy az augusztusi fény csalóka játéka volt.

Mindketten hallgattunk. A hallgatás megcsomósodott közöttünk. Nem tudtam mit mondjak, és nem akartam a merengésében zavarni. Semmi jó nem jutott az eszembe és improvizálásban sem jeleskedtem. Ez a találkozás bevallom, engem is mélyen felkavart. Mostanában fejeztem be az utolsó könyvét, a Veszélyes nyarat.

Hogy került ide? Passz. Egyszer csak itt volt, és én egyből tudtam, hogy ő az. Nem lehetett más.

– Talán elmehetnénk a jövő héten horgászni – törtem meg végre a csendet.

Ernest rám nézett azzal a jellegzetes atyai pillantásával, amibe némi kíváncsiság vegyült.

– Horgászni?

– Aha.

– Mondd, vannak errefelé nagy halak?

– Akadnak – feleltem én is tömören.

– Hmm.

Ennyi volt. Visszatette a pipát a szájába és újra a messzeségbe révedt. Nemsokára megszólalt, bár továbbra is a látóhatárt kémlelte.

– Fiam, te jó gyereknek tűnsz. Mivel foglalkozol?

Nem mertem az igazat megmondani, inkább részigazságokba merültem.

– Tudja, én is írogatok. Néhanap. Maga az egyik példaképem.

Tetszett neki a válasz, mert barátságosan hátba vert, hogy csak úgy puffant. Haragja, mint a füst, gyorsan elszállt. Arcán széles, barátságos mosoly terült szét.

– Tényleg? Nos, ha így áll a helyzet, szívesen elmegyek veled, már, ha tényleg ezt akarod. Beszélgethetünk, bármiről, amiről csak akarsz.

A nap kíméletlenül sütött, dél felé járhatott. Az öreg megtörölte gyöngyöző homlokát.

– Ami azt illeti, rémes meleg van nálatok. Van kedved inni valamit, mert én kegyetlenül megszomjaztam. Ismersz itt a közelben valami hangulatos helyet?

Véletlenül ismertem. Két utcával arrébb betértünk a Háromlábú Kutyába, és egyenesen hátra mentünk a kerthelyiségbe.

Jéghideg csapolt sört ittunk, szilvás Unicummal. Ízlett neki, sebesen kiitta, majd intett, hogy jöhet a következő kör.

Beszélgetés közben megkért, hogy szólítsam Ernienek, vagy Papának, ahogy nekem jobban tetszik, miközben ő folyamatosan fiamozott.

Rengeteg története volt, és az erős cseh sörtől megeredt a nyelve… Átszellemülten beszélt azokról a dolgokról, amiket szeretett, amikben hitt, amik foglalkoztatták, vagy csak egyszerűen átélt. Háborúkról mesélt és ökölvívásról, bikaviadalokról és afrikai vadászatokról, szkander meccsekről és izgalmas horgászkalandokról.

Félig lehunyt szemmel hallgatva, fejemben színesen és aprólékosan elevenedett meg minden. Ott voltam vele a véres harcokban, az embert próbáló afrikai vadászatokon, és a vidám fiestákon… Alig egy óra alatt beutaztam vele majdnem az egész világot.

Gyönyörű nap volt, apám helyett apám lett. Még írói hitvallásáról is mesélt. Épp a jéghegy elvet ecsetelte, mikor hirtelen bocsánatot kért – nevetve a rossz hólyagjára hivatkozott –, majd kiment.

Sokáig vártam, miközben arra gondoltam, amit egész életével hirdetett: "Az embert el lehet pusztítani, de legyőzni nem lehet soha".

Már nem jött vissza. Úgy tűnt el, ahogy megjelent, hirtelen és titokzatosan.

Furcsa boldogságos nap volt. Kikértem magamnak még egy korsó hideg sört, aztán egy idő múlva még egyet. Jólesett. Aznap tényleg borzasztó meleg volt.

Múlt idők pora

adrian-dascal-27a_s3ddbvc-unsplash.jpg

Megint fúj ez a forró, száraz szél. Az itteniek „chamsin"-nak hívják.

Nézem a piramist, s közben érzem, ahogy mindent belep a szemerkélő vöröses színű por. Mindenhová eljut. Lassan, csendesen, észre sem vesszük, rátelepszik mindenre.

Először csak vékony rétegben, egy hajszálnyira, majd egyre vastagabban, és a tárgyak kezdik elveszíteni alakjukat, formájukat, míg végül rájuk sem ismerni…

Idővel minden eltűnik. Ősi civilizációk alusszák örök álmukat a homok alatt. Mennyi elfeledett kincs!

Az emlékeinkre is rátelepszik a por, egyre nehezebb felidézni őket. A színek megfakulnak, a kontúrok elmosódnak és homályossá válnak, míg végül belevesznek a sötétségbe.

Nem emlékszünk már a nyár vidám színeire és hangjaira, a szerelem és a bor ízére, a kalandok vad mámorára.

Nem nevetünk már szívből. Rajtunk nevetnek. A mimikai ráncok elmélyültek, fixálódtak. Nem szeretünk tükörbe nézni. Megöregedtünk.

Életünk parabolapályáján az időt, mint absztrakciót agyunk teremti azáltal, hogy elraktározza érzékelésünk eredményeit. Ha végül az emlékeink is eltűnnek mi marad nekünk? A tudattalan létezés boldogsága?

Akire emlékeznek, az nem hal meg, hirdeti gigászi jelenlétével a fölém magasodó piramis. Lenyűgöző a látvány. Olyan aprónak, törékenynek tűnök mellette.

Magamban csendben felteszem a kérdést: Mi, egyszerű halandók, hogy válthatunk jegyet, az örökkévalóság gyorsvonatára?

Horgászunk

vince-fleming-daqj712dt3k-unsplash.jpg

 Photo by Vince Fleming on Unsplash  

– Jó napot kívánok!

– Jó napot.

– Kapnak a halak?

– Eddig egy mozdítás nem volt.

– Mire horgászik?

– Ami jön, ponty vagy süllő… Meglátjuk!

– De milyen csalit rakott a horogra?

– A mire?

– A horogra. Tudja, arra a kis hegyes fém kampóra!

– Ja, láttam már olyat! Miért? Az is kell a horgászathoz?

– Hát… tulajdonképpen nem, csak ha mindenáron halat akar fogni…

Sör, buli, gorilla

joe-ciciarelli-pyjrgc81avs-unsplash.jpg

Furcsa zsibbadást éreztem az altestem táján, és amikor lenéztem, elhűlve láttam, hogy hiányoznak a lábaim. Teljesen. Deréktól lefele egyáltalán nem volt semmi, csak a nagy üres levegő. Akkor egy pillanatra megijedtem.

De csak egy rövid pillanatra, mert fájni nem fájt, mozogni tudtam, szóval ahogy a pánik alábbhagyott arra a következtetésre jutottam, ha a helyváltoztatás megy, minek aggódni. Még akár vicces is, ahogy nézzük. Próbaképpen kislisszoltam a konyhába, hogy magamhoz vegyek egy doboz jéghideg Staroprament.

Míg lassan kortyolgattam a borostyánszínű italt, azon tűnődtem, járhattam volna sokkal rosszabbul is. Változhattam volna például óriás csótánnyá, mint Kafka hőse, Gregor Samsa.

Egy idő után megszoktam ezt az – nevezzük így – alul semmit. Már nem foglalkoztam vele, csak a színes kis ekikre meg gandzsára koncentráltam, ami bőven termett előttem az asztalon, na meg a kedvenc cseh söreimre, amikről egy pillanatra úgy tűnt mintha Bohumil Hrabal nézne rám megvetően. De nem ám egyről, az összesről, csak a színekben volt némi különbség. Azt nem értettem, miért olyan dühös. Hát nem vagyunk mindannyian gyöngéd barbárok? Akkor meg minek ez a sok hűhó…

Szóval eszeveszett fergeteges buli volt, de tényleg. Mindenki keményen be volt szíva. A zene folyamatosan dübörgött, még a gyomromban is éreztem. A füstöt harapni lehetett. Aki tudott az tácolt. Aki nem az is. A peches arcok a földön vonaglottak saját illatos hányásukban.

Amikor kiosontam a mellékhelyiségbe, elkövettem azt a hibát, hogy belepillantottam a tükörbe. Talán nem kellett volna, mert a tükörből Munch néma sikolya nézett vissza rám. Pedig akkor még nem is voltam annyira beállva.

Később, na később nálam is keményen beütött a cucc. Volt minden: bibida és didila, unkuc a munkuc. Éreztem, ahogy a Világlélek szabadon áramlik rajtam keresztül-kasul. Higgyétek el, több volt az már, mint faja.

Végre a fő attrakció következett, mikor is félnehézsúlyú bokszolóként birokra keltem egy toronyház méretű epres Dörmivel. Igaz, a végén pontozással őt hozták ki győztesnek, de azért rendesen megadtam neki.

Sosem fogja elfelejteni, amit tőlem kapott, azt az epres úristenit! Folyamatosan táncoltam előtte, akár Fred Aster, és rendesen megsoroztam belharcban, majd bal horog jobb horog kombináció következett, aztán kivárva a megfelelő alkalmat hirtelen közel hajoltam, és kiharaptam egy jókora darabot a füléből. Csak úgy spriccelt az eper szirup, képzelhetitek. A tömeg megmozdulásomat őrjöngő ovációval fogadta. Ezen fellelkesülve felhajtottam egy kupica Jägert, majd leszorítottam még pár doboz sörrel, és akkor – akár hiszitek akár nem – találkoztam magával a Jóistennel.

Nem így képzeltem el, de kétségkívül ő volt. Idős, alacsony, rendkívül elegáns. Annyira hasonlított valakire. Sokáig beszélgettünk, de hogy miről azt nem árulhatom el. Maradjon inkább ez a kettőnk titka.

Később felhígult a buli és nyílméregbékák telepedtek a nyúltagyamra. Cefetül csiklandós érzés. Kánonban énekelték az Ave Mariát. Ezek tudtak valamit! Maria Callas zokogott volna, ha hallja.

A műélvezetben váratlanul egy óriás szőrös gorilla megjelenése zavart meg. Brutálisan ütni kezdte a vállamat.

– Hé, haver, ébredjél! Ne aludj!

A félelmetes gorilla emberi nyelven beszélt. Valahogy nem lepődtem meg.

A Gorilla maszkját lehúzva lassan átváltozott Tamássá. Tamás még mindig vadul ütötte a vállam, majd két kézzel rázni kezdett.

– Térjél már magadhoz tesó!

– Mi, mi van?

– Vége a bulinak, záróra, konyec filma. Indulunk haza!

– Me… Mennyi az idő?

– Fél hat körül van. Hajnalodik. Már majdnem mindenki lelépett! Fel tudsz állni?

– Fél hat? Ez komoly?

Éreztem, ahogy tetőtől talpig elönt a hideg veríték. Az asszonynak azt ígértem, tízre otthon leszek, és fél nyolcra a munkahelyemre is be kéne hogy érjek….

Na, akkor tényleg megijedtem.

süti beállítások módosítása