Kölyökkoromban, a résnyire nyitott ablak mellett, tavaszi hajnalokon, mindig jóleső izgatottsággal hallgattam a korán ébredő madarak vidám énekét, míg a többiek reszelősen horkolva, laposakat szellentve aludták az igazak álmát.

A titok ott rejlett az énekszóban és a tavaszi föld meleg puha érintésében.

A kezdődő napban iszonyú potenciál rejlett. Akkor úgy éreztem, hogy bármi megtörténhet, és meg is történt.

„Szabadság, szerelem! E kettő kell nekem.” – írja versében Petőfi, és ez így is volt rendjén.

De jaj! Az idő hogy lejár! "Cserebogár, sárga cserebogár!"

Riadtan veszem észre, hogy már a lemez B oldala pörög.

Most újra tavasz van, de vénülő sejtjeinkben érezzük, ez már nem kifejezetten nekünk szól. A madarak hajnalban még most is ugyanolyan bámulatosan énekelnek, és a tavaszi föld is olyan édesen illatozik, mint egykor, de már másoknak.

A szabadságról időközben kiderítették, hogy csak illúzió, és különben sem tudunk mit kezdeni vele.

A szerelem pedig azt mondják nem más, mint a különböző kémiai vegyületek a dopamin, az oxitocin, a szerotonin, a noradrenalin, és egyéb endorfinok kusza összjátéka, amik átmenetileg megzavarják az agyműködést és rövidebb-hosszabb időre taccsra vágják az embereket.

Na tessék! Így múlna el a világ dicsősége? A csodák korszaka tényleg végérvényesen lezárult? Nekünk már lefőtt a kávé?

Amit akartunk azt nagyrészt elértük, jó esetben, kihúzhatjuk a bakancslistából. A gyerekek már felnőttek, a saját útjukat járják.

De mi lesz velünk? Hogyan tovább, tesszük fel magunknak a logikus és gyakran kínzóan időszerű kérdést.

Sokan, a homokba dugják a fejüket, inkább hajtanak, tekernek, összeszorított szájjal erőlködnek. Nem bírnak leállni soha, de soha. Vesznek, fogyasztanak, üzletelnek, kaparnak, kergetik a pénzt, a hatalmat, vagy valami üres fantazmagóriát, fugázit. Hajszolják a dolgokat, erőltetik, csak ne kelljen gondolkodni, ne kelljen érezni, ne kelljen itt lenni.

Talán az egyensúlyt kéne nekik is megtalálni önmaguk és a világ között.

Lehetne még élni, nem csak szerencsétlen módon túlélni, napi szinten vegetálva. Vajon találhatunk-e még értékes kincseket az életben?

Tényleg, aki tudja, mutassa már meg nekünk, hogy kell élni!