Mikor először láttam, egyből megkívántam, ami igazán nem meglepő, de inkább elmesélem az egész történetet az elejétől a végéig.

Egy rekkenő augusztusi délután találkoztunk: árnyékban is ötven fok volt, tudjátok, amikor a perzselő afrikai hőség bekúszik még az emberek bőre alá is.

Én is égtem már belülről, de nem volt egy rohadt hűvös hely vagy menedék ebben a lepra kócerájban.

Forrt a vérem, kalapált a szívem, és egyszerre csak ott volt előttem. Baromira jól nézett ki!

Rámosolyogtam, és úgy tűnt, hogy a maga visszafogott módján ő is visszamosolyog.

Naná, hogy megkívántam! Szárazra cserepesedett szám, és lelkem szinte izzott, ahogy folyton rágondoltam. A pokol kénköves tüze semmi volt ehhez a vágyakozáshoz képest!

– De nem lehet, nem lehet, ember! – mantráztam folyamatosan magamnak. – Ezért kirúghatnak! Gondolkozz már kicsit! De mi lenne, ha mégis, ha csak egyszer… mondjuk titokban kipróbálnám?

Az a bizonyos ördög nem hagyott nyugodni. Milyen érzés lenne?

Nem! NEM! BIZTOS, HOGY NEM!!!

De ezzel csak azt értem el, hogy még annál is jobban kívántam. Volt, hogy az éjszaka közepén verejtékben úszva riadtam fel. Tudtam, nem szabad, és mégis. Szörnyű kínokat éltem át, el sem hinnétek.

Aztán egy nap, egy szerencsés vagy szerencsétlen véletlen folytán úgy esett, hogy mégis belekóstolhattam a jóba.

A közeli késdobáló, egyik törzshelyem, belépésemkor még majdnem üresen állt, és ahogy odanéztem, egyszerre csak ott volt, ott volt Ő, teljes életnagyságban, a zenegép mellett. Csendben, szerényen, mégis csábosan, akár a koronaékszer.

Vár valakire? Vagy otthagyták?

Szívem nagyot dobbant. Most vagy soha! Határozottan odaléptem, és ahogy mondani szokták, „a kezembe vettem a dolgokat”. Pár gyors mozdulat, és nyelvem már a csodás száját kóstolta. Teljesen lenyűgözött, örökre levett a lábamról.

Gyorsan végeztünk, mégis: ember nagyobb örömöt a földön nem élt át, mint amikor a szomjas ajkam a hűvös szájára tapadt.

Vele igazi felüdülés volt, nem úgy, mint a többivel, akik az elején sokat ígérnek, aztán mindig marad utánuk valami furcsa, keserű szájíz.

Onnantól nem volt megállás. Rákaptam. Titokban ment a dolog, senki nem tudott róla.

Menet közben döbbentem rá, hogy Ő az IGAZI! Minden helytálló volt, amit róla hallottam, és csak azt sajnáltam, hogy nem hamarabb szerettem bele.

Azért a józan ész hangja, mélyen eltemetve, de folyamatosan figyelmeztetett.

Nem tesz jót neked! – súgta. – Tönkreteszed magad. Hosszú távon meg fog ölni, ha nem állsz le vele. Káros! Mérgező!

De egyszerűen nem bírtam abbahagyni, mert iszonyú jó volt. Titokban élveztem, akár egy narkós.

Rettegtem, mert tudtam, mi lesz, ha rájönnek a cégnél. Kirúgnak, és akkor mehetek vissza megint porszívókat meg férfiingeket árulni. Na, szép, mondhatom.

A páromnak se mertem elmondani, mert micsoda szégyen lenne, az én koromban… Komplett hülyének nézne…

Mégse tudtam meglenni nélküle. A rabja lettem. Próbáltam elfelejteni. Százszor, ezerszer. De állandóan a számban éreztem az ízét. Az agyam egy kis szegletében állandóan jelen volt.

Kipróbáltam mindent, hogy elfelejtsem. Egészségesen éltem és táplálkoztam. Sportoltam. Gyógyteákat ittam és vitaminokat szedtem. Meditáltam.

Próbáltam mindenféle érdekes dologgal elfoglalni magam, hogy ne gondoljak rá, de mégse tudtam egy percre sem elfelejteni. Állandóan kívántam, hiányzott az érzés, ahogy egy rekkenő délután megérintem karcsú, hűvös testét, és szomjas szám vadul rátapad.

Két évig próbáltam, de aztán a sok kudarc után feladtam. Belefásultam. Széllel szemben nem lehet.

Mára odáig fajult a helyzet, hogy már nem érdekel, ki mit gondol. Rúgjanak ki, ha nem tetszik, tényleg nem érdekel.

Most is itt ülök a céges, PEPSI-s furgonomban, hátul az a sok üveg fránya lónyál, ő meg, a Királynőm, itt van velem.

Mondjatok el minden szemétnek, rohadéknak, mondjatok bármit, de ha Ő kell, hát Ő kell. Vállalom, mert szeretem! Főleg ebben a tetű melegben.

Az igazság, hogy más nem tudja pótolni. Örök szerelem ez, ahogy mondják: Ő az igazi!

A jéghideg Coca-Colám!