Már korán reggel arra ébredtem, hogy esz a fene. A lábamat rágcsálta a dög, pont ott, a bütykömnél.

Ráordítottam, hogy taksi, kishaver – mármint hogy kopás a leprába –, mert a lábamra nekem is szükségem van, meg én is azon járok, szóval nagy sértődve elhúzott a vérbe.

Később a buszon, munkába menet, meg a guta akart megütni, többször is, talán hátulról is, egyrészt mert annyian voltak, másrészt meg akkora parasztok, hogy a fagyit is csak bicskával nyalják kockára.

Lazán kicseleztem – mármint a gutát –, aztán egy ducking, és a kedvenc bal felütés, jobb horog kombómmal simán leküldtem, le egész a sárga földig. Oda is ragadt rendesen. Fel sem kel ez ma már, az hétszentség!

Micsoda egy trash nap volt ez, hombre, és hol volt akkor még a vége!

A hegyek által körbevett, nyomorba fagyott szocreál városka fölött frissen kisült péksütemények kesernyés, kékes illata terjengett, akár egy nagy békebeli büdös pofon, és jaj annak, akit eltalál.

A nap folyamán elkezdtem érezni, hogy a válság begyűrűzik. Mármint belém. A tarkómnál kezdődött, és a végén mind a tizenkilenc ujjamra jutott belőle. Szeretem én az aranyat, meg a bizsut, minden gagyit, de ez már tényleg sok volt, még nekem is!

Ráadásul az ideg is rám kapott, elkezdett baszni, de jó erősen. Gondoltam, lehet, hogy eső lesz, pedig nem vágytam én már se kufírcra, se semmi másra aznap, a jóisten a megmondhatója.

Alig bírtam leállítani a mocskos férget, mert csak kúrt, és kúrt, mint az állat. Szerintem az Irén vagy a Margit miatt volt, de az is lehet, hogy az Ica miatt. Az Ica az veszélyes. A múltkor is rám nézett, és így csinált a szemével… Hmm. Nem tudom. A nőket nem lehet kiszámítani. Na, mindegy is.

Mondtam neki:

– Te ideg, há’ ne basszá’ má’ szét egy ilyen nőlény miatt!

Aztán, ahogy ez végre abbahagyta, mi történik? A pofám kezdett el leszakadozni, de jó vastag rétegekben ám!

Ez már tényleg sok volt! Tré egy nap, az tuti!

Mi mást tehettem volna? Muszáj volt a Karcsival behajítanunk két-három szatmárit – persze csak szigorúan a lelki egészség megőrzése végett –, nyilván fejenként, oszt akko’ mán télleg lenyugodtam. Legalább ne a víz verjen ki! Hö-hö! Há’ nem?

A végén még koccintottunk pár rendes barna, meg mentolos Borsodival, meg a Karcsinak volt valami import „szarokráezerrel”-je. Azt is megittuk, de nekem nem jött be. Az ilyen puccos söröket nem veszi ám be a gyomrom, nem vagyok hozzászokva, és csak böfögök, meg fingok tőle.

Főnit meg látom, egyszer csak gyün elő a kucnijából, oszt ordít, mint a fába szorult, tiszta cékla a feje, osztogatja azt észt jobbra meg balra.

Aszondja nekem:

– Figyeljél már, Gyurika! Mindenki jó valamire itt a cégnél. De te csak egyre: elrettentő példának!

Na, tessék! Látjátok? Végre, megmondta a frankót!

Ezért nem szabad soha feladni! Mert küzdeni kell keményen! Mindenkinek lehet esélye az életben, és mindenki lehet jó valamire!