Október elején a Nap éltető sugarai még hevítik és élénk színekkel árasztják el a tájat.

Pasztell foltok kavalkádja vetül az íriszünkre, bárhová nézünk: varázslatos menta, őszibarack, meténg és levendula.

Színek, fények, illatok orgiája. Egy megnyugtató, édes őszi délután. Talán az utolsó ilyen nap ebben az évben.

Ki tudja? Igazi indián nyár.

Pár eltévedt bogár még őrzi a tovatűnő nyár emlékét, mint ahogy lebarnult bőrünk is.

Ilyenkor töltekezni kell. Felkészülni a közelgő sötét napokra, amikor majd a fagy foga mar kint, jégvirágos az ablak, és Tél uraság gonosz légiói túszul ejtenek mindent és mindenkit.

Az emberek szíve azért szerencsére nem fog megfagyni. Jön a kegyetlen tél, de tudjuk, hogy az sem lesz örök, utána tavasz következik, majd megint nyár. Így megy ez végestelen körforgásban.

Sajnos nem mindenki lesz már velünk. Majd számba vesszük a veszteségeinket, és talpra állunk. Megint. Újrakezdjük, ahogy azt mindig is tettük.

De ez még a jövő zenéje.

Most még itt vagyunk, bezárva a pillanatba, boldogan, és örülünk, hogy itt lehetünk.

Az élet a mindenkori változás, és ebben a változásban némán, de biztosan ott rejtőzik az örökkévalóság.

Réz Tihamér hegedűs volt, a javából. Négyévesen kezdett el a hangszeren játszani és igazi csodagyerekként tartották számon.

Mára az idő jócskán elszaladt felette. Az ötvenes éveiben járt, mégis kitűnő formában volt, és rajongói rendszeresen megtöltötték a koncerttermeket.

Ám mindenkinek lehetnek rossz napjai, és ez alól Tihamér sem volt kivétel. Ez a mai sajnos pont egy ilyen nap volt. Nem tudni, miért.

Erről egyébként több elmélet is napvilágot látott. Volt, aki egy katasztrofális szerencsejáték-veszteséget emlegetett, ami anyagilag taccsra tette a művészt. Mások azt mesélték, hogy Tihi, aki ezidáig boldog házasságban élt, reménytelenül szerelmes lett egy feltűnően csinos és fiatal klarinétos lányba. Olyan is volt, aki biztos forrásból tudta, hogy Tihamér csúnya verekedésbe keveredett, és véletlenül megölte haragosát, majd elásta hátul a kertjében. Ismét mások meg azt terjesztették, hogy gyógyíthatatlan betegséget diagnosztizáltak nála.

Hogy ezekből mi igaz, nem tudhatjuk, viszont azon az ominózus napon hősünknek valóban cudar kedve volt. Már korán reggel elkezdte alkohollal kezelni a depresszióját, ami a nap előrehaladtával egyre csak súlyosbodott. Délutánra már odáig jutott a lelki válságban, és az alkoholizmusban, hogy elhatározta, megöli magát.

„Agyő, gonosz világ!” – gondolta. Leveti magát arról a szikláról, ami a város fölé magasodik, nem messze a lakásától. Ám mégis, hogy méltóképpen távozzon e szomorú sárgolyóról, mielőtt leugrik, még eljátszik egy csodás hegedűdarabot, a legjobb tudása szerint, de úgy, hogy az égiek is elsírják majd magukat gyönyörűségükben.

Egy darabig azon tűnődött, mit válasszon. Talán egy virtuóz Paganini capricciot? Vagy Bachtól egy fúgát? Netalán Vivaldi valamelyik szívhez szóló concertoját? Esetleg Csajkovszkij híres hegedűversenyét? Mindegy, úgy döntött majd a helyszínen kitalálja. Ami legjobban illik a hely hangulatához.

Készülődni kezdett, ivott némi vodkát, és az üveget meg a hegedűtokot magához véve elindult fel a hegyre.

Egy darabig busszal ment, aztán gyalog kapaszkodott felfelé a magas kiugró szikláig, ahol egy hatalmas szürke beton kereszt hirdette Jézus Urunk dicsőségét. Menet közben többször meghúzta a vodkásüveget, hogy bátorságot merítsen e nehéz, és bátorságot igénylő feladathoz.

Már beesteledett mire felért, ruhája átizzadt, cipője sáros lett. Körmei alól földes fűcsomók kandikáltak elő a mászástól. Lehelete vodkától bűzlött.

A város fenségesen terült el alatta. Tihamér egy darabig csak ült és nézte. „Az angyalok is ilyennek láthatják” – gondolta. „Nemsokára én is megtudom, mi van odaát. Most hegedülök egyet, aztán leugrok. Legyen végre vége ennek a szenvedésnek.”

Halk kattintással nyitotta ki a hegedűtokot, és rutinos mozdulattal emelte ki az öreg mesterhegedűt, ami akár egy szerető és hűséges asszony simult a kezébe. Végül a chaconne mellett döntött. Istent dicséri, mint Bach legtöbb műve.

Álla alá illesztette a hangszert, mély lélegzetet vett, majd belekezdett. Oly szépen és szomorúan szólt a chaconne, hogy a szíve is belefájdult, mégis megnyugtatta.

De aztán valami történt. Először el sem akarta hinni. Elrontotta! Pont most! Ráadásul annál a könnyű résznél! „Bocsáss meg Uram! Kezdhetem újra?” Ivott még egy kis vodkát. Az erős szesz csak úgy égette a torkát.

„Ez az! Igen, most jó lesz. Azoknak a hármas és négyes hangzatoknak, tisztán kell szólni.”

Újra belekezdett, és megint ugyanott rontotta el. Aztán megint, és megint. Egyre idegesebb lett. Ivott volna még, de az üveg időközben kiürült.

„Szarban vagy!” – gondolta. „Az utolsó koncerteden így beégni… Addig nem ugrom le, amíg rendesen el nem játszom az hétszentség” – fogadkozott.

Újrakezdte. Nem hiába volt az egyik legjobb hegedűs. Hihetetlen akaraterejével és elszántságával kigyakorolta a legnehezebb tételeket is. „Azért is eljátszom.” Aztán csak hegedült, néha káromkodott, sírt vagy a fogait csikorgatta, de mindig újrakezdte.

Aztán a végén, jó sokára, elkezdett úgy szólni az egész, ahogy elképzelte. Annyira tisztán és átéléssel játszott, hogy az éjszaka lényei köré gyűltek és csendben hallgatták.

Valami történt. Többé már nem Tihamér volt, hanem maga a varázslatos Orfeusz, akinek hangjától megolvadnak a sziklák, életre kelnek a halottak és újra kisüt a Nap.

És tényleg, a keleti horizonton már egy égő vörös csík jelezte az új nap kezdetét.

Befejezte a darabot. Időközben az alkohol is elpárolgott már a testéből. Frissnek és erősnek érezte magát. „Azért is megcsináltam” – gondolta büszkén, miközben visszarakta a hegedűt a tokba.

Csendben indult el lefelé a hegyről. Szíve könnyű volt és boldog. A hajnal hűvös szele arcába fújta a még elgémberedve nyújtózó virágok fülledt illatát.

Már nem gondolt sem a múltra, sem a problémáira.

Csak az Életre gondolt, ami csodálatos, és arra, hogy miért nem vette ezt már sokkal korábban észre.

Készülődők, hamarosan kezdődik a meló. Rutinos mozdulatokkal szétszedem, majd összerakom, majd újra szétszedem és újra összerakom. Az órám világító számlapjára nézek, húsz másodperc. Egyre jobb, az évek meg a rutin. Felnevetek.

Szeretem a munkám, és az mondják jó is vagyok benne. Talán az egyik legjobb, a szakmában és ráadásul remekül fizet. És ami a legszebb az egészben, hogy remekül tudok mindenféléről elmélkedni közben.

Most éppen Bach egyik elegáns fúgáját hallgatom miközben magamra kapkodom a ruháimat, és a kontrapunk és a jazz közötti hasonlóságokon töprengek. Az agyam egy másik gyakorlatias része eközben gépiesen teszi a dolgát, elrakom a cuccaimat, elpakolok, megmosom a fogam, felhívom B-t. Ellenőrzöm, hogy pontosan e az órám.

A pontosság akár a munkámban, a zenében is létfontosságú. A megfelelő hangnak akkor kell beütnie, amikor kell. Se előbb, se utána. Pont akkor. Így tökéletes!

Az autó, egy jellegtelen szedán, már lent vár. Intek az ismerős sofőrnek, és beülök hátra. Elindulunk. Az idő fél kilenc.

Az ellenpontos zenében is éppen azok a hangok módosulnak leggyakrabban, mint a jazzben, a bővített és szűkített kvint, vagy a bő és szűk kilencedik hang. Előfordulnak simán bővített és szűkített akkordok is a megfelelő fokok miatt. A ritmika nyilván egészen más, de ez rendben is van így.

Rövid eseménytelen utazás után megérkezünk, az autó zökkenve megáll, kiszállok, gyalog indulok tovább.

Kalapomat mélyen a szemebe húzom, hűvösek már ilyenkor az esték.

– Találkozó pontban kilenckor, a szálloda előtt – mormolom. – Minden simán fog menni.

Túl gyorsan érek oda, még van legalább tíz perc, ezért teszek még egy nagyobb kört.

Ez a Bach egy igazi zenei óriás volt. A fúga szólamai olyanok, akár az emberi gondolkodás, annak lenyomatai is lehetnének akár. Talán a zongora vagy az orgona az a dedikált hangszer, ami a legjobban, a leghitelesebben tolmácsolhatja ezt az érzést. Bár, ha valaki mondjuk a hegedű mestere azért az is eléggé jó…

Itt megakadok. Már újra a szálloda előtt vagyok, és az órám nagymutatója vészesen közelít a tizenketteshez.

A forgóajtón most egy fekete kabátos férfi lép ki, kezében keskeny fémszínű diplomatatáska. Körbenéz, majd sietősen elindul lefelé a lépcsőn.

Itt az idő! Elindulok felé.

Bach zenéjében talán az a legszenzációsabb, hogy kortalan, bármilyen korosztály számára élvezhető és mindig van mondanivalója. Ez nem is lehet kétséges.

Kezemet a kabátzsebembe süllyesztem, és előhúzom az öregecske Desert Eagle-t. Fémesen simul a kezembe, érzem a súlyát, jó nehéz. Eszembe jut egy ideillő szöveg az egyik kedvenc Guy Ritchies filmemből: „Heavy is good, heavy is reliable, if it doesn’t work you can always hit them with it”. Hát ennyi.

A fickó torkára célzok és gyors egymásutánban kétszer meghúzom a ravaszt. A brutális nagykaliberű pisztoly felugat a markomban. Bang, Bang.

A férfi, akár egy súlyos zsák, összerogy és a táskát is elejti. Rengeteg a vér. Elég undi. A második lövés kicsit feljebb ment, és elvitte az ürge fél arcát. Direkt kérték, hogy így csináljam, az elrettentés miatt. Ágyúval verébre, hehehe. Na mindegy. Bármit, amit csak a megbízó kér!

Elteszem a stukkert, és szedem a lábam ahogy csak bírom. A park felé veszem az irányt, szerencsére nem követ senki. Valahol egy riasztó szól, és hallom a már közeledő szirénákat. Rendőr vagy mentő, sosem vagyok benne biztos. Átvágok a sötét parkon.

A sofőr a szedánnal a megbeszélt helyen vár. Beugrom hátra és egy kövér gázzal elindulunk. Jólesőn dőlök hátra a puha bőrülésen és fáradtan behunyom a szemem.

Fejemben a D-moll toccata és fúga kezdő akkordjai szólnak. Ez a Johann Sebastian tényleg egy zseni volt. Ez egy vérbeli örömzene.

A férfi öregnek és betegnek tűnt, ahogy tétova léptekkel araszolt előre a mocskos galambpiszokkal tarkított járdán, szemében azzal a konok eltökéltséggel, ami csak a legkeményebbek sajátja.

Esteledett, mégis ilyenkor nyár derekán még magasan járt a Nap. A fullasztó meleg, sehogy sem akart enyhülni.

A férfi ráncos, meggyötört arcán kövér izzadságcseppek gyöngyöztek. Szomjas volt, és vadul émelygett a gyomra. Maga sem tudta, hogy a betegségtől vagy valamelyik gyógyszer mellékhatása, amiket rendszeresen szedett, de igazából már nem is érdekelte. Csak ment előre, egyik lábát automatikusan tette a másik elé.

A sarkon a szimpatikus szocreál krimó, akár egy jelenés tárult eléje, és hívta, hívogatta, mélyen magába fogadta, akár a dús oázis a meggyötört sivatagi vándort.

Ahogy belépett a félhomályos helyiségbe, mélyet szippantott az áporodott levegőből, és egyfajta különös áhítatot érzett, úgy érezte hazatalált. Az ismerős ismeretlen arcok, a szesztestvérei, kurtán biccentettek felé. Akár az igazi testvérei is lehettek volna. Nem kellet semmit kérdezni, csak rájuk nézett, és már tudott is mindent. Olvasott a szemükből, az arcukból akár egy nyitott könyvből. Minden oda volt írva az utolsó szóig.

A pulthoz csoszogott, ahol a csapos, egy magas, divatosra nyalt fejű srác, fehér ingben és fekete mellényben, barátságosan meresztette rá bazedovos szemét.

– Szép napot!

– Azt... a fene egye meg! Csuda meleg van.

– Az ám!

A férfi a pulton a felhozatalt vizslatta.

– Csapolt sörötök milyen van?

– Jelenleg Dreher és Belga Meggyes. A Soproni sajnos kifogyott.

– Akkor legyen egy Dreher.

– Korsó vagy pohár?

– Korsó.

– Máris!

Amíg a sör készült, a férfi a falon lógó óriási tévén, az éppen elkezdődő futballmeccset figyelte. A fehér és fekete mezes játékosok felálltak a középkezdéshez. A bíró a sípjába fújt!

– Tessék, hétszázötven lesz.

A férfi elővett egy gyűrött Mátyást a pénztárcájából, lazán a pultra hajította, majd a visszajáró aprót rutinos mozdulatokkal söpörte be. Meg se számolta. Fogta a jéghideg korsót és az egyik szomszédos asztalhoz telepedett, ahonnan jól láthatta a meccset. A csehek a német válogatottal játszottak, izgalmas mérkőzésnek ígérkezett.

A férfi mohón kortyolt az italába, mert tudta, mindig az első korty esik a legjobban.

Némán figyelte a meccset, miközben a korsó tartalma lassan átvándorolt a hasába. Kezdte magát egyre jobban érezni, gyomrában az émelygés megszűnt.

– Szabad?

A férfi meglepetten fordult a hang irányába, ami kizökkentette saját megszokott kis világából. Ez a hang… valahonnan annyira ismerős volt.

– Leülhetek? – ismételte meg a kérdést mosolyogva az idegen, s mivel választ most se kapott, megfogta a másik széket, kihúzta, és helyet foglalt a férfivel szemben.

A férfi nem tudta levenni szemét a valószerűtlen jelenségről, mert a nő valóban az volt. Gyönyörű gesztenyebarna haját kibontva viselte, élénk, sötét szeme ki nem mondott ígéretekkel volt tele, telt ajkán sokat ígérő mosoly játszadozott. Szűk fekete estélyije, és magassarkúba bújtatott lábai kiemelték tökéletes alakját, ami szokatlanul hatott, ebben a koszos harmadosztályú lebujban.

– Hiányoztam? Sokáig vártál rám? – súgta bársonyos behízelgő hangon.

A férfi csak hallgatott, nem bírt megszólalni, részint az ámulattól, részint a megdöbbenéstől, és csak bámult, miközben a félig üres söröskorsót markolászta. Szájából némi nyál szivárgott, a ritkás szakállára. A nőből áradó buja állatias illat teljesen megrészegítette. Begerjedt. Elgyengült. Egy pillanatra szorosan behunyta a szemét.

A nő látta ezt – figyelmét nem kerülte el semmi –, és jókedvűen felnevetett. Játszani kezdett a férfivel, akár a macska az egérrel. Kéjesen nyújtózott egyet, majd kacéran megrázta loboncos sörényét, és ettől méretes fülbevalói csilingelni kezdtek, millió apró szikrát szórva szerteszét.

A férfi nézte a műsort, nézte a nő hosszú, fehér és sima nyakát, karcsú vállait, és ahogy szeme egyre lejjebb tévedt úgy érezte, hogy ebbe most bele fog dögleni, hogy ebben a nőben megtestesül a nagybetűs ÉLET, az ember összes vágya, reménye és szenvedése. Csak ült ott bénán, magatehetetlenül, és szeme elveszett a nő igéző tekintetében.

Az idő bár állni látszott, de mindketten tudták, hogy ez csak illúzió.

A titokzatos idegen miután végletekig kiélvezte a drámai hatást, amit lehengerlő belépőjével a férfira gyakorolt, dallamos hangján beszélni kezdett, és azon a titkos rég elfeledett néven szólította a férfit, ahogy csak az anyja hívta gyermekkorában.

– Mondj nekem valamit Mucika… Valami szépet. Vagy csak, ami a lelkedet nyomja. Tudod, hogy nekem mindent elmesélhetsz.

És Mucika beszélni kezdett, először csak akadozva majd egyre jobban belejött. Akaratlanul tolultak a nyelvére a szavak, aztán a szavak végeláthatatlan mondatokká álltak össze és ezek a mondatok súlyos jelentéssel bírtak. Csak beszélt és beszélt, mindarról, ami évek óta a szívét nyomta, a lelkét rágta, az életét keserítette és miközben beszélt, úgy érezte, megkönnyebbül.

A nő csendben hallgatta, miközben arcán a megértés, és az érdeklődés váltogatta egymást. Aztán váratlanul előrehajolt, és megsimogatta a férfi ráncoktól barázdált arcát, majd magához húzta és szájon csókolta. A férfiba belefagytak a szavak. Csend ékelődött közéjük, amit a nő tört meg.

– Na, idd meg a maradék söröd Mucika! Lejárt az időnk! Indulnunk kell!

Mucika a maradék langyos sörére nézett, és valami kósza boldogságféle áradt szét a lelkében, olyasféle, mint amikor tavasszal csak úgy, boldogok leszünk.

Érezte, hogy innentől már minden csak jó lehet, és hogy végre minden a helyére került, akár egy óriási kirakós játék picinyke darabkái.

Az élete végre beteljesedett. Hirtelen elhatározással kiitta a maradék sört, majd felállt, és büszkén kihúzta magát. A nő kecsesen a kezét nyújtotta.

– Gyere bébi!

Kéz a kézben indultak el a bejárati ajtó felé, aminek a körvonalai lassan olvadozni kezdtek, és átalakult valami, fehér puha pulzáló fénnyé.

***

A szemtanúk egybehangzó állítása szerint az elhanyagolt ruházatú, ismeretlen, középkorú férfi, a kora esti órákban tért be a VIII. kerületi Kisrigónak nevezett vendéglátó egységbe.

Egy korsó csapolt Dréhert rendelt, majd az egyik szomszédos asztalhoz ült, és a kocsmában tartózkodó többi vendéggel együtt a tévében akkor éppen zajló horvát-német rangadót figyelte.

Néhány perc elteltével furcsán kezdett viselkedni. A szemben lévő üres székre meredt, szeme kigúvadt, és mintha egy ott ülő láthatatlan alakhoz beszélt volna. Többen is próbálták lecsendesíteni, de nem hallgatott senkire. Összevissza zagyvált mindenféléről – nyilván egy öreg idült alkoholista banális fecsegése –, aztán hirtelen felállt, kinyújtotta a kezét és energikus léptekkel megindult a kijárat felé, majd még félúton összeesett és nem mozdult többé.

A kiérkező mentősök már csak a halál beálltát tudták megállapítani. Nem tűntek meglepettnek, rengeteg hasonlót láttak már életükben. Valószínűleg infarktus, de továbbit, csak a boncolás után tudnak majd mondani.

– Nézzétek! – mondta az egyik mentős a társainak, miközben a férfit a fekete cipzáras halottaszsákba tették.

– Micsoda földöntúli mosoly játszik az arcán!

*A történet szereplői kitalált személyek. Minden hasonlóság a valósággal pusztán a véletlen műve.

Hanta úr, polgári nevén dr. Senkiházi Péter Geronimo, még másnapos volt a jóféle boroktól, és azoktól a csinos rajongóktól, akiket az előző este egy kellemes hangulatú partin fogyasztott el.

Enyhén szédült. Óvatosan a rusztikus fa asztalkához támolygott, leült, majd elővette a kék csíkos Signettáját, melyen durva harapásnyomok árulkodtak a költőnk lelkében zajló drámai változásokról. Az érzelmi vihar kitörni készült.

Picit mélázott, szeme elhomályosult, majd szélsebesen írni kezdett. Szédületes tempóban születtek a szebbnél szebb verssorok, miközben arcán földöntúli boldogság sugárzott. Néha megállt, gondterhelten fixírozta a kézírást, gondolkodott egy sort, majd kicserélt néhány szót.

Egy fertály óra múlva már kész volt az egész vers. Még egyszer elolvasta, majd elmosolyodott.

Nem is rossz! – gondolta vidáman – Most azonnal beküldöm a pályázatra.

Elégedetten dőlt hátra az ódivatú karosszékben, majd rágyújtott egy illatos vékony szivarkára.

 ***

 A tv interjút valami különös és abszurd várakozás előzte meg, amire még maga Senkiházi, a koszorús költő is heveny várakozással tekintett.

Aztán végre felvirradt a várva várt nap.

A méltán népszerű riporter, Elégkíváncsi György a legújabb díjnyertes alkotásáról kérdezte a művészt.

Dr. Senkiházi rézsút félrehajtotta a fejét – ahogy ezt a mozdulatot már unalomig begyakorolta az otthoni tükör előtt –, és úgy tett mintha gondolkozna. Mindeközben arca bal profilját fordította a kamera felé. A bal volt a karakteresebb, azt mondták neki azok, akik valóban értenek hozzá, hogy az sokkal, de sokkal előnyösebb.

– Nos –, kezdett bele Senkiházi lassú, affektált hanghordozással – A vers, és a versírás mint olyan, egy kegyetlenül megerőltető szellemi tevékenység. Már hónapok óta hordoztam magamban – akár egy vemhes, szilaj kanca –, ennek a versnek az apró csíráját, mely szinte önmagát fejlesztve, önmagából kinőve látta meg a napvilágot, az Úrnak ebben a boldogságosan vérzivataros esztendejében.

– Értem – helyeselt Elégkíváncsi, rosszul palástolt viszolygással a hangjában –, De mesélje el, mi volt a fő motívum, ami inspirálta ennek a gyönyörű versnek a létrejöttét, mellyel kedves dr. Senkiházi Péter Geronimo, a XXIII. Hamvas-Penna Irodalmi Fesztiválon az első díjat szerezte meg?

– Csak hogy kontextusba helyezzük a dolgot… A téma, akár egy kiszikkadt háromnapos ponty zápfoga, a parton hevert, de csak hosszú áldozatos munka során sikerült kicsiszolnom, hónapokig tartó kínlódás és eszeveszett szenvedés közepette. Viszont többen állítják, hogy egész tűrhető lett. Ön mit gondol? Ön is ossza ezt a véleményt, olvasta?

A riporter arcán csak a szakavatott szem vette volna észre az apró zavart, ami akár egy kis fekete felhő, futott át.

– Ó, hogyne! – húzta szélesre a száját. – Mester, költészetének egyik legremekebb ékköve ez a vers!

– Köszönöm. Igyekeztem.

Senkiházi elpirult a talmi bóktól. Ezen és hasonló lelki gyengeségeit ezidáig nem bírta levetkezni.

– A következő kérdés, milyen egyéb tényezők befolyásolták a munkáját ezekben a napokban?

– Igen, valóban rengeteg tényező hatott rám az utóbbi időben. Először is ott volt ez a rémséges Burmalacafacinói háború, az a sok szenvedő lény, az a sok éhező kis árva. Szörnyű! Szinte állandóan magam előtt láttam őket. Mennyi szenvedés, kín és halál. Borzalmas! Napokig csak sírtam…

– Ez tényleg tragikus esemény…

– Aztán ott volt pár hete az a heves, rekordszintű napkitörés, amitől egyszerűen megállt minden elektromos szerkezet, a klímától kezdve a kávéfőzőig, és nekem is napokig migrénes fejfájásom volt, ráadásul a laptopom meg a Playstationom is bemondta az unalmast.

– Igen ettől mindannyian szenvedtünk. Elég kellemetlen volt. Ismerős.

– …és mindezek tetejébe még a Szaturnusz is éppen együtt állt a Marssal. El tudja ezt képzelni? Valószínűleg emiatt veszett össze a tudatom a tudatalattimmal, a tudattalanom meg a kollektív tudattalannal. De szerencsére mára már kibékültek, azért durva csetepaté volt nekem elhiheti…

– Elhiszem…

– És ott volt még a legszomorúbb dolog, amit valaha átéltem… Édesanyám halála, ami…

– Bocsánat, hogy közbeszólok, de tudtommal az Ön édesanyja még él!

– Ööö… Valóban! A Mama fizikai síkon kiváló egészségnek örvend. Képletesen értettem a dolgot. Mentális síkon halt meg. Pár hete csúnyán összevesztünk egy számomra esszenciális dolgon, tudniillik hány percig kell főzni a lágytojást. A vén denevér nem akarja megérteni, hogy én három percesen szeretem, úgy, hogy a belseje még félig folyós. Állandóan ötpercesre főzi. Kiakasztó! Számomra meghalt, de most tényleg. Ám nem akarom a mocskos szennyesem így nyilvánosan kiteregetni. Én azóta már tovább léptem. Felejtsük el! Következő kérdés?

– Mostanában sokat cikkeztek a bulvármédiában a magánéleti válságáról, negyedik feleségével Mangal Ilonával, vagy ahogy ön szokta mondani „Életem Múzsájával”. Mi az igazság, hogy állnak most a dolgok Ilonával?

– Igazából Ica az ötödik feleségem, de mindegy! A harmadik a Csin Csilla volt, a negyedik meg a Para Zita. Gyakran összekeverik őket. Icuskával jelenleg is boldog kapcsolatban élünk. Imádjuk egymást, sülve-főve együtt vagyunk.

– De ha jól tudom, Ilona az Egyesült Államokban él.

– Igen, ez igaz. Évente kétszer vagy háromszor találkozunk, de lélekben állandóan velem van és ez a lényeg. Ő a mindenem! Imádom, meg tudnék halni érte! Meg efféle szentimentális marhaságok, satöbbi, haladjunk!

– Na, ez örömmel tölt el. Olyan kevés boldog párról hallunk mostanában.

Ilyen és ehhez hasonló kérdések váltogatták egymást. A riporter Elégkíváncsi Gyuri rendesen kitett magáért, és a költőfejedelem is egyre jobban belelendült a válaszadásba. Egy kis idő múlva a riporter, diszkréten a bal karján díszelgő tizenöt karátos Patek Philippe-re pillantott, majd megszólalt:

– Műsoridőnk lassan a végéhez közeledik. Kedves Péter! Az utolsó szó jogán, mit szeretne üzenni a feltörekvő fiatal nemzedéknek?

Dr. Senkiházi picit várt a hatásszünet miatt, nyilván felismerte a pillanat drámai jelentőségét.

– Azt üzenném a mai fiatal és tehetséges költőknek, íróknak, hogy legyenek bátrak, szorgalmasak és a végsőkig kitartók! Soha ne adják fel, és soha ne sajnálják az időt a tanulásra, az olvasásra, önmaguk művelésére, ahogy én is, egész életemben tettem. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy én már egész fiatalon rászoktattam magam a korai, akár háromórás kelésre, és míg mások az igazak álmát aludták én már bőszen képeztem, műveltem magam. Mostani versem is szörnyű erőfeszítések árán jött létre, talán, ha a kétszázadik verzió volt, amire már azt mertem mondani, hogy „ej ez már valami, ez talán már megüti a mércét”, de még további hetek véres munkájába telt, hogy a végső, első hellyel díjazott alkotás elkészüljön. Ezalatt az idő alatt teljes testi és lelki absztinenciában éltem, akár egy remete. Állandóan csak a műre tudtam koncentrálni, és semmi másra. Szikla kemény és megerőltető volt, de utólag nem bánom, mert a siker mindenért kárpótol!

– Nagyszerű! Lenyűgöző! Legyen ez a mai műsorunk végszava! Köszönjük a híres költőnek dr. Senkiházi Péter Geronimónak, hogy ma megjelent itt közöttünk a stúdióban és válaszolt a kérdéseinkre! Nagy tapsot neki! A viszontlátásra, és ne feledjék, jövő hét vasárnap újra itt leszünk, vadiúj újdonságokkal!

Senkiházi és Elégkíváncsi mosolyogva felálltak, majd bőszen kezet ráztak. Ezután némi bornírt reklám következett.

Az emberek szuszogva dőltek hátra kényelmes foteleikben, és magukban ilyesféléket motyogtak.

– Ez már igen! Ezt nevezem! Micsoda ember, micsoda művész!

LoggaWiggler képe a Pixabay -en.

Üresnek lenni jó. Az üresség könnyűvé tesz és gondtalanná. Olyan leszel, akár egy kis levegővel töltött lufi. Vidáman csevegsz a sarki fűszeressel, a portással vagy a régi iskolatárssal. Mosolyogsz.

Még egyszer mondom: üresnek lenni jó. A kínai bölcsesség is úgy tartja: a korsó üres, épp ezért használható.

Egy laza mozdulattal bekapcsolod a tévét, a rádiót, a telefont, a laptopot, a mittudoménmit, aztán csak simán bedől a fejedbe az a rengeteg szemét, és te ész nélkül befogadod.

Facebook, TikTok, Youtube, Messenger, Instagram, Snapchat – hosszan sorolhatnám – és mindenhol azok az ostoba hamis reklámok, amik vásárlásra buzdítanak. Körbevesznek, elárasztanak, ott vannak már mindenhol. Jah kérem, ez már keményen a fogyasztói társadalom.

Szóval ott tartottunk, hogy üresnek lenni jó. Az élet gondtalan. Nincs is min gondolkodni. Nem is kell. Minden jó, minden szép. Üresnek lenni létélmény.

Nem beszélve arról a tényről, hogy két üres majdnem mindig megérti egymást. Sőt, akár több száz, vagy több tízezer üres is ugyanazon a véleményen lehet.

A csorda jó, a csorda biztonságos, a csorda mindentől megvéd. Ahogy Nietzsche mondta: „A csordaösztön a közepet és a közepest értékeli a legmagasabbra és tekinti a legértékesebbnek: azt a helyet, ahol a többség található; azt a módot, ahogy ő maga is él.”

Miért kell annyi mindent a fejekbe gyömöszölni? Kit érdekel a Pi vagy a négyzetgyök 2? Newton törvényei, vagy Leibnitz formulája, a Fourier-transzformáció? Püthagorasz tétele… vagy egyáltalán akármi bármi, amit éveken keresztül sulykoltak belénk az iskolapadban. Temérdek vers, amit fejből megtanultál. Történelmi események, évszámok. A zsitvatoroki békekötésre gondolom még mindenki emlékszik? Ugye?

Egy időben az emberi faj túlélésének a záloga a tudás volt, mára meg úgy tűnik ismét a szaporaság lett.

Aki üres nem gondol a holnappal, él akár az ég madarai és szaporodik. Tenni se tesz túl sokat és hasznosat önmaga reprodukálásán kívül…. A kulcsszó: Do nothing! Minek? Jóvanazúgy… Különben is már mindent kitaláltak, felfedeztek, megcsináltak úgyis.

Vannak a smart eszközeink, amik megtesznek mindent értünk, vannak bölcs és okos vezetőink, van ez a remek kis civilizációnk. Minden klappol. Vagy nem? Szóval vannak erős érvek az üresség mellett, azt nem tagadom…

Viszont kérdezem én, mi lesz azokkal a kevesekkel, akik tele vannak kíváncsisággal, szebbnél szebb gondolatokkal, és tenni akarással, amik majd szétfeszítik a belsőjüket?

Hegedülni tanulok, de most tényleg. Csak úgy, a magam szórakoztatására, no meg persze a családom és a körülöttem lakó szomszédaim bosszúságára.

A hegedű egy csodaszép, ámde igen furcsa hangszer. Képzeljetek el egy cipősdoboznyi, fenyőből és juharfából készült domború testet, a tetején két „f” alakú lyukkal, oldalain cikkcakkos bevágással, melyből egy rövid nyak mered előre. A nyakon található a fogólap, amihez a húrokat szorítjuk. A nyak egy úgynevezett „csigában” végződik.

Na, ez már abszurdum! Miért is hívják csigának? Se háza se szarva. Igazából olyan, mintha a hegedű nyakának a végét először jó laposra kalapálták volna, aztán valahogy feltekerik. Logikus. Vagy nem. De lépjünk tovább.

Na, szóval erre a cipősdobozra van kifeszítve a négy acélból vagy szintetikus anyagból készített húr, amit egy vonónak nevezett eszközzel szólaltatunk meg.

Csendben megjegyzem, a húzó szó inkább kifejezné, hogy mire való. Olyat már hallottam, hogy valaki meghúzta a hegedűt, de hogy megvonta… maximum a vállát. Vagy magától némi örömöt.

Szóval ez a vonó – amire néha vonyó néven is hivatkoznak bizonyos körökben –, egy hosszúkás, hajlított fadarab, amire lószőrt feszítenek. A lónak a farkából, vagy valahonnan máshonnan... Talán a hónaljából? Mindegy.

A vonó egyik végén van egy kis firlefánc csavar, azzal lehet a feszességét állítani. Hogy mennyire legyen feszes, arról erősen megoszlanak a vélemények. Mindenki mást mond. Van, aki a kisujját dugja közé, van, aki az alkarját ütögeti vele bőszen és abból saccolja meg a feszességet.

Majdnem elfelejtettem, jár hozzá még egy kis kockában színes fenyőgyanta azt kell húzogatni a lószőrön fel és alá, elősegítve ezzel a megfelelő tapadást. Aztán van az alkoholos tisztító, amivel meg majd a felesleges gyantát távolítjuk el a húrokról, de az már egy másik történet.

Vannak még egyéb köcölékek is a hegedűhöz, úgymint álltartó meg válltartó. Egyeseknél lehet tolltartó, melltartó és még egyéb tartók is előfordulhatnak.

A hegedűt valami lehetetlen pózban kell tartani a bal vállunkon az állunk alatt. Nem kellemes. Egyesek szerint az egyik legnehezebb hangszer.

Mondjuk ezt nem értem miért mondják. Aki ilyet állít az nem próbált még zongorát vagy orgonát az álla alá szorítani. Netalán nagybőgőt. Mert az tényleg nehéz.

A helyes vonó fogás elsajátítása is évtizedeket vehet igénybe.

De most már elég! Ne csak a nehézségeket nézzük. Ha egy igazán tökéletes hang megszólal, az olyan csodálatos, hogy mindenért kárpótol. Csupán pár száz évet kell rá várnunk.

Nem igaz! Nekem például már sikerült bizonyos hangokat élethűen megszólaltatni. Vannak az állathangok: i-ááá…, cin-cin-cin, vagy ahogy a bányában a csillék a síneken csikorognak: kkkkrrrrsssss…

Kezdetnek szerintem nem rossz. Én optimista vagyok. A jelenlegi terv a “Süss fel nap” című közkedvelt kuplé lenne, de hótziher, hogy az is évekbe fog telni, mert az ujjaim egyszerűen nem hajlandók a megfelelő irányba hajolni.

Néha elgondolkozok, talán túl magasra tettem a mércét. Lehet, hogy kezdésnek valami olyan egyszerű nótát kellett volna választanom, ami végig egy hangból áll, és a G, D, A, vagy E hangon eljátszható. Azokat ugyanis nem kell lefogni.

Na mindegy. A lényeg, hogy nem szabad feladni! Gyakorolni és gyakorolni kell rendületlenül. Biztos vagyok benne, hogy a kitartás és a szorgalom meghozza a várva várt sikert.

Én kitartok a végsőkig. Hacsak addig a feldühödött szomszédok nem vernek agyon…

Véges tudatunk folyton értelmet próbál találni a különféle dolgokban azáltal, hogy elemzi azokat. Nyilván, ez a racionális magatartás lehet az egyik mozgatórugója annak a hihetetlen technikai fejlődésnek, ami már vagy negyvenezer éve tart, mióta a Homo Sapiens megjelent a bolygón.

Sajnos ez a fejlődés pusztán technikai jellegű, mert az idők folyamán lélekben egy fikarcnyival se lettünk jobbak, hiába próbálnak a különböző vallások, tanok, szellemi áramlatok terelgetni bennünket a helyes irányba.

Nézzük csak meg a Földön jelenleg is folyó háborúkat! A harcok mozgatórugói ugyanazok, mint régen, csak sokkal félelmetesebb technikai apparáttal megtámogatva. Egy ideje már elértük azt a szintet, ahol az emberiség ki tudja pusztítani saját magát!

A fejlődés valamikor az emberi faj túlélését szolgálta, általa emelkedtünk ki az állatvilágból. Mára a bolygó csúcsragadózói lettünk. Erős túlzással, egy csimpánz vagy farkaskutya ösztöneivel, és egy ötéves gyerek ítélőképességével.

A fejlődés nem állt meg, sőt folyamatosan gyorsul, és az emberiségnek nincs elég ideje alkalmazkodni hozzá. Röpke száz év alatt átléptünk az analógból a digitális korba. Az evolúcióban ez a száz év szinte elhanyagolható, és a digitális korszak káros hatásai előre nem prognosztizálhatók.

A technika, mint mondják olyan, mint az érem két oldala, lehet áldás és átok is egyben. Ha hiányzik a józan ész, a felelősségtudat, és a világot csak az üzleti érdek mozgatja akkor nagy bajba kerülünk. Nem adunk veszélyes dolgokat egy gyermek kezébe. Igaz?

A megkérdezett mesterséges intelligencia szerint több mint ötven százalék az esély arra, hogy a civilizációnk elpusztul. Azért ez egy ijesztő szám…

Én mégis hiszek abban, hogy a dolgoknak értelmük van. Bár néha elfog a kétely. Olyan sok minden eltűnik a múló idővel, rengeteg dolog, amit egykor fontosnak éreztünk.

Hány terv ment füstbe, bizonyosodott be róla, hogy vakvágány? Rengeteg tehetség, tanulás és munka megy gyakran pocsékba. Célok, amiket emberek elérnek, aztán okafogyottakká válnak majd feledésbe merülnek.

Születéskor még minden emberben ott a potenciál, hogy belőle még bárki lehet. Aztán ahogy megöregszünk eljön a számadás ideje. A potenciálból mi teljesedett be. Mennyire vált valaki az emberiség hasznára? A családja hasznára? A saját hasznára? Hogy gazdálkodott a tehetségével?

Az ember próbál elemezni, tanulságokat levonni, és talán idővel bölcsebb lesz. Megpróbálja majd átadni a tapasztalatát a következő generációknak, akiket ez nyilván nem érdekel. Majd ők úgyis megmutatják! Jobbak lesznek, jobban csinálják!

Az emberiség csak másolja önmagát. A generációk időről időre ugyanabba a hibába esnek. Hol van a szellemi fejlődés, ami majd megvéd minket önmagunktól?

Én mégis bízok abban, hogy létezik valamiféle fejlődés, mivel még mindig élünk és itt vagyunk.

A remény hal meg utoljára.

Vagy talán mégiscsak létezik az a harminchat igaz ember, aki miatt Isten megtartja a világot.

Oly hosszú ideje kínozta már ez a végtelen nihil, ez a sótlan és sivár kietlen válság, hogy a végén már nem is tudta… de végül is mindegy volt.

Aztán végre eljött a várva várt nagy nap. Az ihletettség napja. A felragyogó hajnal földöntúli fénye, mennyei szökőkútként aranyozta be hősies lelkét.

Minden dolog a létezés folytonos viharában, kristálytiszta értelmet nyert.

A kertben a kedvenc Százszorszépek ezer színben pompáztak, a tarka madarak az ágakon csak neki trilláztak és a vad fémszínű bogarak örömtáncot lejtettek az ősi fák tövében, miközben a szilaj szürke fellegek alatt a vad északi szélhordák kegyetlen ádáz csatát vívtak.

Lovak patája dübörgött, ágyúk morogtak. Haldoklók végső sóhajától reszketett a lég.

A vérszínű bor és a mézsör sosem folyt még ily édesen, a rózsák sosem illatoztak így. A hárfák földöntúli dallamokat álmodtak, és a lila gyertyák opálos remegő fényében az igaz szerelem talán még sosem volt ennyire bús, forró és reménytelen.

– Meghalni volna jó, s csak álmodni örökkön-örökké! – sóhajtott fel a férfi.

Bódult volt ettől a hatalmas érzelmi vihartól. Csengett-bongott zengett és zsongott – alig bírta szuflával.

– Mégis, Ó Édes Hazám, kit hőn szeretek… és akit tőled… oly messze vetett ama bús sötét és kegyetlen…

– Tamás!

– … ama bús sötét és kegyetlen…

– Tamás, nem jössz vacsorázni? – akasztotta meg a gondolatok száguldó sodrát egy kedves női hang.

A férfi az órájára pillantott.

– Te jó ég, hogy elszaladt az idő! Azonnal megyek Drágám, csak még ezt az utolsó sort befejezem – válaszolta.

Rendesen elfáradt. Büszkén futotta át az előtte fekvő, kusza ákombákomokkal telerótt füzetlapot.

Ma végre új vers született. A válság véget ért. Szája mosolyra húzódott. Az élet apró örömei – gondolta.