– Jó napot kívánok! Ez itt a Szupi-vill?

– Jó napot. Igen, ott van kiírva arra a nagy táblára hatalmas piros betűkkel… Nem látja? Kiböki a szemét. Egyébként segíthetek valamiben?

– Szuper! Én a Király Béla vagyok és az állásinterjúra jöttem.

– Az állásinterjúra?

– Igen kérem, kilenc órára beszéltük meg, csak kicsit késtem… én lennék a könnyű fizikai munkatárs…

– Aha értem, de ezt az állást megváltozott munkaképességűeknek hirdettük, ön nem tűnik annak. Vagy igen?

– Nem-e?! Úgy megöregedtem, mint az állat, mi ez, ha nem megváltozott munkaképesség…

– Az igaz. Jöjjön csak be, és foglaljon helyet. Kér egy kávét?

– Csak ha cigit is ad. He-he.

– Vicces… Beszéljen magáról… Mihez ért? Miben jó?

– Nana! Ez már diszkrimináció határát súrolgató kérdés. Miben vagyok jó? Hát micsoda kérdés ez? Mint mindenki! Mindenben is!

– Rendben, mondja el mi motiválja, mit szeretne elérni az életben.

– Most viccel? Zsíros fizu, kevés munka, sok szabadidő… hagyjanak békén…

– Nos igen, ettől féltem…

– Tessék? Hangosabban beszéljen mert a bal fülemre kicsit süket vagyok…

– Frankó még süket is…Nyelveket beszél?

– Cigánul elég rendesen tudok káromkodni. Mutassam? Dik má köcsög… Csálesz murugecu szop te le káresz…

– Jó. Angollal, hogy áll?

Csak pár szót ismerek, Metro, Goldwyn, Mayer – meg ilyenek… De mutogatni azt jól tudok.

– Értem. Néha jól jöhet…

– Ja, ja.

– Nézem az önéletrajzát, kicsit nehezen boldogulok mert bár rövid, de hemzseg a helyesírási hibáktól. Itt az áll, hogy a nyolc általánost sem fejezte be…

– Bocs, de megvolt a nyolc, mert az ötödiket és a hatodikat kétszer jártam. Ember, nem akasszon már ki, mert felmegy bennem a pumpa.

– Nézzük a szociális képességeket, ezek sem az erősségei, látom nem az a türelmes fajta.

– Alapban az lennék, csak ha cseszegetnek azt rosszul viselem…

– Értem…

– Na kérdezzen még, haladjunk, mert nem érek rá egész nap itt ücsörögni!

– Előző munkahelyeiről tudna néhány szót mondani?

– Voltak, hogy a fene essen beléjük. Egyik se jött be igazán, túl jó voltam mindenhova.

– Khm… Hát, azt hiszem meg is vagyunk, köszönöm, hogy eljött.

– Persze ez a minyimum.

– Mindenképpen tájékoztatjuk majd az állásinterjú eredményről, de ha nem írunk, akkor ne válaszoljon.

– Rendben, csőváz!

– Bocsánat! Lehetne még egy utolsó kérdésem, csak úgy kíváncsiságból? Hol találta ez az álláshirdetést?

– Sehol, a Beleznay sógora vagyok, ő mondta, hogy…

– Mármint a mi Beleznaynk? Vagyis a fönök?

– Persze! Miért, mit hitt?

– Ó, kedves barátom, hát miért nem ezzel kezdte. Fel van véve, holnap már kezdhet is!

Lajoska azon a bizonyos keddi napon megint idegállapotba került és úgy érezte, nagy-nagy szüksége van valakire.
A szocreál kocsmában az obligát tüske után Olivérrel került egy asztalhoz, de már nem emlékezett a vezetéknevére, talán Rajnai vagy Irsai, mindegy, nem számított. Jól kijöttek egymással, és ez volt a lényeg.
Nem így tervezte, de aztán mégis az egész délutánt, sőt még az estét is együtt töltötték. A hangulat kitűnőnek volt nevezhető, sokat nevettek és beszélgettek mindenféléről.
Lajoska mesélt az egri leánykáról, aki a múltkori krízisén segítette át, és azokról a kedves szürke barátokról, akikkel előző nap italozott, majd szóba kerültek azok a fekete bikák is, akiket Lajoska annyira szeretett és akiknek megitták a vérét. Számtalan közös témájuk akadt: Juhfark, Hárslevelű, Muskotály, Olaszrizling… Egyetértettek, borban az igazság.
Estefelé két új vendég is becsatlakozott – egy vagány amerikai Tennesseeből, és egy szófukar skót –, név szerint Jack és Johnnie. Mintha csak testvérek lennének – gondolta Lajoska.
Johnnie valahogy idegesnek tűnt, kiment és egy darabig fel-alá sétált a kocsma előtti szemetes járdán. Szivarozott. Most is mint mindig, vörös frakkban feszített, fején az elmaradhatatlan fekete cilinder, ami sehogy sem passzolt a Rigó utca szlömös, szocreál hangulatához.
Daniels, a laza amerikai srác, csak gúnyosan vigyorgott, mint aki már sokat látott és mindent tud…
Innen az események drámaian felgyorsultak. Lajoska alig érzett valamit, a zsibbasztó lebegés olyan szorosan ölelte körül, mint az anyaméh.
Az eszméletvesztés rohamosan közeledett, már csak másodpercek voltak hátra. Tudata utolsó szikrájával még felfogta, amit mindig is sejtett, amit tudhatott volna, ha jobban odafigyel a jelekre – hogy számára nem létezik megváltás. Elmosolyodott, behunyta a szemét és a vákuum beszippantotta. Számára a film véget ért.
A szirénázva kiérkező rohamkocsiból kikászálódó megfáradt, középkorú mentőorvos már csak a halál beálltát tudta megállapítani, ahogy megvizsgálta a mocsoktól és vizelettől bűzlő testet.
– Halott. A halál oka alkoholmérgezés – mondta sztoikus nyugalommal, majd megtörölte izzadt homlokát. – A héten már a harmadik…

Még reggel volt, bár a nap már hét ágra sütött. Kertváros, gazdag környék. Jó itt. Tamás elégedetten vette szemügyre a házat és környékét. Hatalmas fehér falak, természetesen vastagon szigetelve, vörös cserép, aranyszínű eresz, igaz a tetőtér még nincs befejezve. A ház sarkain éber szemű kamerák figyelnek a biztonságra.

Rendezett udvar, a kovácsoltvas kapu mellett formára metszett tujafák sorakoznak. A pázsit frissen nyírva, még érezni a levágott fű illatát, és a takaros úszómedence vizének kékje milyen jól passzol a nyári ég színéhez. A banánfák is jó választásnak bizonyultak, megteremtik a hangulatot, és azok a gyönyörű muskátlik az ablakokban… Az elringató meleg otthon. „La hacienda” – Tamás így hívja magában.

Buksi az udvaron kergeti a madarakat. A tejkaramella színű golden retriever kedves állat, a gyerekek is imádják. A hatalmas garázsban három autó is elfér, de most csak a korallpiros M5-ös árválkodik benne. A drága fehér bőrülések, a légkondi, a felső kategóriás hifi, és az a semmihez sem fogható érzés, amikor odalépsz a gáznak, felbőg a motor és a gyorsulás beleprésel az ülésbe. Tamás halványan elmosolyodik, ez a jólét. Végül is mindent elért, amit csak akart. A szorgalom és a tehetség jól megérdemelt jutalma.

A csillogó zöld Peugeot, mint egy fürge rózsabogár kanyarodik be az udvarba. A díszes kapu lassan, hangtalanul csukódik mögötte. Sportos, fiatal nő száll ki belőle, majd kiveszi a táskáját az anyósülésről, és besiet a házba. A gyerekeket vitte iskolába, most felmegy, átöltözik, jógázik egyet, majd tíz körül bemegy a lakberendező céghez. Szexi fiatalos feleség… Mit akarhat még az élettől?!

Hirtelen egy durva hang akasztja meg a szép gondolatok sorát, a kopasz, nagydarab férfi az egyik tuja mögül lépett elő, kezében locsolócsövet tart, testtartása fenyegető.

– Takarodj innen te mocskos csavargó, mert rád hívom a rendőrséget. Máshol tátsd a pofád, ne itt!

Tamás kétes tisztaságú gönceire és piszkos kezére néz. Nem emlékszik pontosan mikor fürdött utoljára, talán a múlt hét szerdán, a hajléktalan szállón.

Azért neki is van önérzete, sértődötten vág vissza.

– Megyek már, nézni azért csak lehet nem? Úgy tudtam, ez egy szabad ország.