Vigyázat! Az Élet túladagolása könnyen halálhoz vezethet! – üvölt folyamatosan egy testetlen hang a fejemben, megolvasztva ezzel a folyékony, üvegszerű csendet. Olvadt halál. Eszembe jut, ahogy utoljára rám nézett. Csonkán, betegen, öregen. Az Élet rendesen megtörte, meggyötörte. Esküszöm megsajnáltam.

– Csinálj rosszat, de azt jól… – szűrte megsárgult fogai között, majd előbányászott a kelléktárából egy felsőbbrendűnek gondolt mosolyt, és két ujjal lazán elpöccintette a hamvadó cigarettacsikket.

A csikk látványos szikraesőt produkálva szállt a fülledt júliusi éjszakában, majd elenyészett, pont úgy, mint az élete. Az orvosok szerint mindkét végén égette a gyertyát.

Én erről a kijelentéséről már szaros kölyökként azt gondoltam, hogy oltári baromság! Őszintén, még most is így gondolom.
Az elvek hihetetlenül fontosak, főleg egy férfinak, de nem úgy, ahogy José Luis Torrente gondolta, hanem ahogy én gondolom.

Az elvekre szükség van, mivel ők definiálnak téged. Az elveid által vagy meghatározható.
Az jut az eszembe, Én még itt vagyok és húzom az igát. Ő már rég nincs velünk. Én apa vagyok, ha nem is a legjobb. Ő meg se próbált az lenni.

Azt mondják igaz barát, kiváló szakember, latin lover és vidám partyarc volt egy személyben. Sajnos, én ezt a remek embert nem ismerhettem meg. Nem volt rá lehetőségem, nem szánt rám időt az életéből. Minden más mindig sokkal fontosabb volt. Idővel idegenek lettünk egymás számára. Van pár megsárgult fényképem róla, de az emlékeim közt alig szerepel.

Halottról vagy jót vagy semmit. Már régen megbocsátottam. De kérdem én, akkor kinek volt igaza?
Azt mondta, egyszer majd megértem.
Nem lett igaza. A hülyeséget soha, de soha nem fogom megérteni. Pláne, ha még kitartással is párosul.