Dana gondosan kisminkelte csinos kis pofiját, majd felragasztotta a műszempilláit. Belebújt az előre odakészített, mélyen dekoltált csipkés hálóingébe, majd gondosan elrendezte a lányszoba hátterét. Igen, az óriás rózsaszín plüssmackót még két centire balra, az ezüst színű puffot meg közelebb az ágyhoz. Így tökéletes. Előkapta a szelfibotot, majd egy gyors igazítás. Ujjaival beletúrt, és összekócolta dús lenszőke haját. Vastag vörös ajkával kéjesen csücsörített. Gyorsan lőtt egy rakás szelfit, aztán belemerült az elkészült fényképek tanulmányozásába. Hosszasan töprengett, míg a végén dűlőre jutott. Kiválasztotta a legsikerültebbeket, picit még javított rajtuk, és pár kattintással feltöltötte őket az éppen divatos közösségi oldalra. A képek alá megjegyzésben azt írta: Átlagos hétfő reggel. Ó, de uncsi… Azonnal kapott három lájkot és egy obszcén kommentet. Ezek most egész jól sikerültek – gondolta boldogan.

Hirtelen hatalmas dörgés és villámlás közepette egy fiatal fiú jelent meg a szoba közepén, miközben, mintegy a teátrális belépő aláfestéseként, Bach D-moll toccata és fúgájának kezdő akkordjai csendültek fel.

A fiú húsz év körüli lehetett, és egy krémszínű testhez simuló kezeslábast viselt. Messziről olyan hatást keltett, mintha teljesen meztelen lenne.

– VIM vagyok – mutatkozott be az idegen. – Azért jöttem, hogy az élet nagy kérdéseire válaszoljak.

– VIM, mint a súrolószer? – kerekedett el Dana szeme.

– VIM, mint a Végtelen Intelligencia Megtestesülése – húzta el a száját az idegen és lassan járkálni kezdett a kellemesen ízléstelen hálószobában.

– Hé, nem te voltál a Villában? Tudod, akit a múlt héten kiszavaztak.

A fiú tagadólag megrázta a fejét.

– Akkor már tudom, te vagy az énekes abban az új hiphop zenekarban, a Nyálhörcsögökben.

– VIM vagyok – mondta szárazon VIM.

– Oké, már mondtad, csak azt hittem ez valami beugratós, kandi kamerás műsor – mondta durcásan Dana, és csalódottan lebiggyesztette a száját.

Pár másodpercig mindketten hallgattak, majd Dana törte meg a csendet.

– Miért sántikálsz? – kérdezte kíváncsian.

– Azért, mert az egyik lábam rövidebb. Apró tervezési hiba. Néha előfordul. Egy az egymilliárdhoz. Tudod, az Élet nem igazságos.

– Már hogyne lenne az – vitatkozott a szöszi. – Nézd a jó oldalát, amennyivel rövidebb az egyik, annyival hosszabb a másik.

– Megejtő logika… – ráncolta a homlokát VIM, majd gyorsan hozzátette. – Hamarosan lejár az időm, kérdezz még!

Dana habozott, majd kibökte.

– Ha te vagy a végtelen intelligencia, miért pont így nézel ki? Mármint ilyen kis nyikhaj kölyök, buzis, testre tapadó futóruhában?

– Csak te látsz ilyennek. Azért ezt a formát vettem fel, mert ez az az alak, ami benned a legnagyobb bizalmat kelti.

Dana érezte, hogy VIM igazat mond. Hamarjában nem is tudta mit kérdezzen. Szerette volna megtudni, mennyire lesz irigy Dézi barátnője, ha megnézi az új képeket, vagy össze fog-e jönni azzal a magas jóképű focistával, akivel a múlt héten ismerkedett meg, de zavarban volt, ezért csak annyit tudott kinyögni.

– Fog esni holnap a hó?

– Nem fog. Egész héten, az évszakhoz képest enyhe lesz az idő – VIM rosszallóan csóválta a fejét. – Szeretnéd, hogy elmagyarázzam a gravitáció mibenlétét? Vagy, hogy miért cserélődnek fel a Föld mágneses pólusai százezer évenként? Netalán azt, hogy melyik a legközelebbi galaxis, ahol értelmes lények élnek? Nem vagy kíváncsi, hogy építették fel a gízai nagy piramist?

– Á, nem! Inkább az mondd meg, nyertem-e a hatoslottón?

– Nem nyertél. Bár ennyi erővel kérdezhetted volna a következő heti nyerőszámokat is.

– Tényleg? – derült fel a lány arca. – Azt is lehet? Akkor mondd el léci!

– Erre sajnos már nem válaszolhatok. Lejárt az időm, mennem kell. Tudod, ma még sokan várnak válaszokra. Hasznosítsd bölcsen, amit ma tőlem hallottál.

Ősöreg, hetvenes évekbeli musical csendült fel, és a füstös hangú énekes teli torokból rákezdte:

 „Once upon a looking for Donna time

There was a sixteen year old virgin

Oh Donna oh oh Donna oh oh oh

Looking for my Donna”