Tibi a délutáni bevásárlást intézte a közeli multiban. Feje kótyagos volt még, nem rég járt le a hosszú műszak a gyárban, és hazafelé beugrott.

Ahogy figyelmesen sétált az áruval megrakott pultok között, azon tűnődött, mi az, ami kellhet otthonra. Sorra vette a dolgokat, latolgatta az árakat. Várta otthon a család, a gyerekek, és a felesége, akivel lassan már húsz éve voltak együtt.

A piros címkés termékek akciósak voltak, és Tibi előszeretettel vásárolta ezeket. Nem vetette fel a pénz, hiába dolgozott három műszakban. Nem voltak gazdag szülei, nem örökölt, lottón se nyert soha. Mindent, amije csak volt, maga teremtett elő azzal, hogy fiatal kora óta keményen dolgozott. Megszokta már, hogy húzza az igát, nem volt ezzel gond, beletörődött, élni muszáj volt.

A hosszú, stresszes évek mély barázdákat véstek arcába, bőre fakó lett, megereszkedett, barátságos barna szeme sem csillogott már azzal az ifjonti lelkesedéssel, mint korábban… Megöregedtem – gondolta gyakran, ahogy durva, eres kezével ősz kefefrizurájába túrt –, de ez a sorsa mindenkinek. Tudta, lehetne jobb is, de mindent összevetve elégedett volt az életével.

Éppen a zöldséges standnál, a paradicsomok között válogatott, amikor megpillantotta. Ösztönösen elkapta a tekintetét, de elkésett. Meglátta, és… BUMM! Az a klasszikus villámcsapás, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Tibi azt hitte, már nem érdeklik a nők és a szex sem játszott olyan kardinális szerepet, mint régen, de mégis… Ez most… Elöntötték az érzelmek, újra huszonévesnek érezte magát, és meglepődve ismerte fel azt a bizonyos feszülést a nadrágjában. Mi történt? Maga se értette.

A kasszánál ismét meglátta. Összeakadt a tekintetük. A nő éppen fizetni készült, és ahogy ránézett azokkal a nagy, ibolyakék szemeivel…

Tibi félénken visszasandított, és úgy tűnt, a nő egy hajszálnyival tovább állta a tekintetét, mint az illő lett volna. Talán egy kacér mosoly is végigfutott az arcán. Pár másodpercig tartott csak a varázslat, aztán szertefoszlott és minden olyan szürke lett, mint előtte. Egy szürke élet millió árnyalata. Ahogy a parkolóban az autója felé tartott a megrakott szatyrokkal, még mindig érezte, hogy hevesebben ver a szíve.

Tibi talán el is felejtette volna élete eme apró, ám annál fontosabb epizódját, de a csoda, hihetetlen módon másodszor is megismétlődött.

Szerda délután éppen a két kisebbet vitte haza az iskolából – a legnagyobb már önállóan járt –, amikor a nő szembe jött velük az utcán. Egyből felismerte, és mint egy gőzmozdony kezdett zakatolni a szíve. A nő iszonyú dögös volt abban az elegáns, vörös, testhez simuló ruhában, ami látni engedte hosszú, vadító lábait…

Ahogy elsétáltak egymás mellett, Tibi a szeme sarkából látta, hogy a nő diszkréten rámosolyog. Ez már nem lehet véletlen! – gondolta izgatottan, bár fejében a józan ész folyamatosan tiltakozott, és olyasmiket sugdosott, hogy egy fiatal, dekoratív nőnek miért pont egy ilyen lestrapált, öreg, gyári munkás lenne az esete… De elhallgattatta a kegyetlen hangot, mert titokban hiú volt, mint a legtöbb férfi, aki fiatal korában nagy nőfalónak számított.

Egy hét múlva ismét összefutottak és Tibi már biztos volt benne, hogy bejön a nőnek. Újra az a hamiskás, félszeg mosoly. Olyan édes, olyan elragadó, annyira szexi! Tibi nem tudott betelni vele. Legközelebb már ő köszönt előre és a nő viszonozta. Csak úgy pattogtak a láthatatlan szikrák körülöttük. Kiderült, ott lakik pár háztömbbel arrébb az egyik tízemeletesben.

A férfi éjszakánként gyakran álmodott róla és olyankor az álom ragacsos mákonyában újra fiatalnak és vonzónak érezte magát. Tudta, hogy megtalálta azt a nőt, akit mindig keresett, akire vágyott.

Aztán hetekig nem látta, szomorú, depressziós napok jöttek, annyi minden összejött, kezdte már elfelejteni, de a véletlen megint közbeszólt.

Aznap, megint délutános volt, este tíz után lépett ki a gyár kapuján. Fáradtan sétált hazafelé, az autó megint szervízben volt, és váratlanul eleredt az eső. Vagyis nem eleredt, inkább szakadt, de annyira, hogy ilyet még Tibi nem látott. A sárga közvilágítás fényében a viharos szél csak úgy korbácsolta a sűrű esőcseppeket, amik hangos kopogással verték a mocskos betont. Ennek fele se tréfa! – gondolta és a legközelebbi buszmegállóba húzódott a pokoli zivatar elől. Épp cifra káromkodások közepette próbálta lecsapkodni a vizet a ruhájáról, amikor észrevette, hogy van még valaki a megállóban. A másik is az eső ellen keresett menedéket.

Ahogy odafordult, a lába a földbe gyökerezett, és szíve heveset dobbant, mert ő volt az. Ő! Ilyen a világon nincs!

Egymásra néztek, és kitört belőlük a nevetés. Olyanok voltak, mint két szerelmes, elázott veréb. A varázslat újult erővel lángolt fel közöttük.

Tibinek úgy tűnt, az a temérdek pillangó azon nyomban ki akar szakadni a hasából. Megbabonázva, béna vigyorral bámulta álmai asszonyát.

A nő tért hamarabb magához.

– Én Évi vagyok! – mutatkozott be kacéran, csilingelő hangon, formás fehér kezét előre nyújtva, majd kislányos mosollyal hozzátette: a francia egy tízes, a sima gumival tizenöt…

Harut Movsisyan képe a Pixabay -en.

Kistomi kirobbanó formában volt, főleg mióta a kick-boksz edzéseket a konditeremmel kombinálta. Ezalatt a pár hónap alatt sokat fejlődött technikailag és szépen megerősödött.

Ütései, rúgásai gyorsabbak, pontosabbak lettek, állóképessége, taktikai tudása rohamosan javult. A sok edzés meghozta gyümölcsét. Az edzők is elismerően nyilatkoztak róla. Végre megjött az önbizalma.

Izgatottan várta a kedd délutánt. Kidolgozott izmai a fekete póló alatt kellemesen feszültek, várták a megmérettetést.

Az edzés a szokásos forgatókönyv szerint zajlott. A közös bemelegítés és nyújtás után, a srácok egy ideig az új technikákat gyakorolták, majd végre rátértek a páros küzdelmekre.

Kistomi csak erre várt. Úszni is a vízben lehet a legjobban megtanulni – gondolta –, és fájdalom nélkül nincs siker. Tudta, hogy fájdalmas lesz, de nem érdekelte. Cserébe törekedett rá, hogy ellenfeleinek még rosszabb legyen. Tudták ezt a többiek is. A kezdők nagy része már nem szívesen állt ki ellene.

Kaján örömmel nézegette újdonsült ellenfelét – egy vézna srácot –, akit azelőtt még nem látott az edzőteremben. Igazából nem volt rajta semmi érdekes vagy különleges. Hirtelenszőke, jellegtelen arc, átlagos piros melegítő, sima fehér póló. Mozgása suta, arckifejezése bárgyú. Olyan bénán álldogál. Meglátjuk.

– Rajta!

A kíváncsiskodók gyűrűjében köszöntésképpen összecsapták a kesztyűiket és elkezdték.

Először csak lassan keringtek egymás körül, próbálták felmérni a másikat. Aztán Kistomi váratlanul, minden figyelmeztetés nélkül betámadt. Beleadott mindent abba az iszonyú erejű balegyenesbe, le akarta rohanni, össze akarta törni, földbe döngölni ellenfelét, de az csak egy hanyag mozdulattal hátrébb húzta a fejét, és a kegyetlen ütés ártalmatlanul zúgott el a levegőben.

Enyhe mosoly játszott a fiú arcán, mintha csak azt mondta volna: Ennyit tudsz?

Kistomi dühödten folytatta a támadást, most egy köríves rúgás, jobb horog kombináció következett, és a nézők felhördüléséből Kistomi sejtette, látványosra sikeredett, bár ellenfelében nem tett kárt. Semmi baj, van még pár trükk a tarsolyomban, hiszen még csak most kezdek belemelegedni. Épp egy új kombinációba akart kezdeni amikor a vékony srác eltalálta. Olyan hirtelen történt minden, nem is látta a mozdulatot.

A fiú kesztyűje pontosan az állcsontján találta el, pár centire a bal füle alatt, és ezzel egyidőben meghallotta a csont undorító reccsenését. A fájdalom kínja, akár egy villámcsapás hasított végig rajta. Eltört – ez jutott eszébe, de gondolkodni sem volt ideje, mert egy iszonyú erejű rúgás találta el, ami bár a combjára irányult, kissé felcsúszott.

Hihetetlen rúgás volt, Kistomi jobb lába teljes egészében lebénult, nem bírt ráállni. Fél lábon ugrálva, torkából idegen, vinnyogó állatias hangok törtek elő.

– Elég! Feladom!

Ennyi volt. Gyorsan véget ért a barátságos edzőmeccs. A srác unott arccal megköszönte, majd hátat fordított. A bámészkodók lassan szétszéledtek.

Kistomi fájdalmasan sántikálva, a megaláztatás feltörő könnyeit nyelve indult az öltöző fele. Leiskolázták. Ilyen még nem történt vele.

Egyik haverja kárörvendően utána szólt:

– Na milyen volt a srác, kemény mi? Egyébként tudtad, hogy ifi magyar bajnok?

 Pexels képe a Pixabay -en.

Egy fehér, ovális szoba közepén állok és a nyitott erkélyajtón keresztül a végtelen óceánt bámulom. Percekig állok így, miközben a szél sós permetet vág az arcomba. A nagy víz haragoszölden morajlik és a fehér tajtékos hullámok ütemesen nyaldossák a partot.

A szoba berendezése puritán. Csak egy franciaágy, leterítve egy fekete selyem lepedővel, nem messze tőle zongora. A falon széles, lapos tévé, alatta igényes Hifi, egyébként tágas tér, bőven van hely.

Fiatalnak és erősnek érzem magam, a vérem csak úgy száguld az ereimben. Hirtelen ötlettől vezérelve elindulok a part felé.

Ahogy kiérek a mozaikszerű márványlapokkal borított teraszra, érzem a kő diszkrét hűvösségét, majd ahogy tovább megyek, már meleg, sárga, aprószemű homok tapad a lábujjaim közé.

Öreg Nap cimborám vakítóan és kitartóan süt az enciánkék égen, felhő egy szál se. A sirályok valamiért éktelenül rikácsolnak.

Ahogy a vízhez érek, először csak a lábam ujját dugom bele, finoman hűs… Felnevetek, majd derékig gázolok, miközben azon agyalok, igazából azt sem tudom mit keresek itt. Nem számít! Rájövök, nincs jelentősége. Átjár a létezés öröme.

Balra, a távolban észreveszem a szüleimet. A parton sétálnak, kéz a kézben. Integetek és ők visszaintegetnek. Fiatalnak tűnnek, apám haja még sötét, anyám dús aranyszín sörényét kontyba tűzi. Lassan, mosolyogva andalognak, anyám hozzábújik, apám átöleli. Olyanok, akár egy lassított felvétel.

Hangokat hallok, odanézek és alig hiszek a szememnek. Itt van mindenki, a legjobb barátaim. Fürdőnadrágban, törölközővel a vállukon cigarettáznak, nevetgélnek.

Nem értem. Mikor az előbb kijöttem, hogy nem vettem őket észre?

Hátulról egy puha, kéz fogja be a szemem. Sötét borul rám, de ezer közül is megismerem. Hát Ő is itt van?!

– Lehet-e ennél szebb? – kérdezem, miközben megfordulok és gyengéden magamhoz húzom.

Nem ellenkezik, barna haja az arcomba hull...

Aztán egy furcsa, ismerős kis dallamot hallok, először lágyan, akár a fuvallat, majd tücsökciripeléssé erősödik és ezzel együtt az egész világ elkezd olvadozni, beszürkülni, a dolgok drasztikusan elhalványulnak, elveszítik alakjukat, míg végül mindenütt csak a vegytiszta sötétség marad.

Szemem lassan szokja, morgok akár egy csapdába esett vadállat, miközben bénán tapogatózom a telefon után. Végre meglesz, kikapcsolom az ébresztést. Az asztali óra halványan fluoreszkálva öt óra harminckét percet mutat.

Hát új nap virradt, mennem kell megint a gyárba. Óvatosan felülök, várok pár percet míg helyreáll a vérkeringés, majd lassan, nehézkesen kibotorkálok az odúszerű panelkonyhába – fájó ízületeim recsegve engedelmeskednek. Felteszek főni a kotyogósban egy erős feketét.

Sóhajtok. Hosszú lesz a mai nap.

congerdesign képe a Pixabay -en.

Szeretett írónkról, a ma harminc éve született, és máig töretlen népszerűségnek örvendő Lämmerschwantz Ödönről szeretnék pár szót ejteni.

Gyermekkor, a kezdetek.

A feljegyzések tanúsága szerint a kis Ödön hányatott pályafutása már egész fiatalon elkezdődött, amikor is az óvoda falára narancssárga zsírkrétával kinetikus ákombákomokat firkált. Nézhette volna ezeket valaki akár Ley vonalaknak is, de a szigorú, ám igazságtalan, a hagyományos viktoriánus elveket valló óvónő a firkákban a vagina, pénisz, bélsár és vizesnyolcas szavakat vélte felfedezni, ezért szigorúan megbüntette a fiatal Lämmerschwantzot. A büntetés nem állt arányban a tett súlyosságával, ugyanis a kisfiúnak a nyilvánosság előtt meg kellett ennie a narancssárga zsírkrétát. Az író elmondása alapján az íze még egész tűrhető lett volna, de ez a nyilvános abúzus, ez a durva megaláztatás mélyen érintette az apró, de annál érzékenyebb gyermeket.

Többen úgy gondolják, hogy a néhai óvónőnek ez az erős, érzéki szorongással társult és péniszirigységből táplálkozó frusztrációja alapozta meg a későbbi tehetséges írónk fallocentrikus világszemléletét és indította el az írói karrier rögös útján.

Fiatal évek.

Később az írás egy időre a háttérbe szorult. Az iskola befejezése után Lämmerschwantz először léghajlítóként dolgozott, majd zabhegyező lett. Munka mellett, esténként, a neon vibráló fényénél, szorgalmasan és fáradhatatlanul vetette papírra értékes gondolatait. Ebben az időben szokott rá az ivásra, a dohányzásra és a kovászos uborka élvezetére. Később újságíró lett a Majdhogynem Igaz Szónál. Az újságírás mellett folyamatosan, több helyen is publikált.

Az áttörés.

A siker – már ahogy az lenni szokott – nem váratott sokat magára. Az „Üvölt a számba szorult féreg” című kisregényéért 2019-ben megkapta a rangos „Pedál-medál” díjat.

Az „Öntsünk tiszta vizet a pofámba” című tényfeltáró írását „Sic” díjjal jutalmazták.

Jelentősek még az Őzomlás, és a Finglavina című kortárs novelláskötetei.

Ferdítései… ööö… bocsánat! Fordításai is jelentősek, a „Próba szemcsere avagy a próba cseresznye” című modern Csehov adaptációjáért a közelmúltban Leiter Jakab díjat kapott.

Folyamatosan alkot és publikál, évek óta készülőben Cicifusz című drámája, amely elmondása szerint az élet hiábavalóságáról és a női mellekről szól.

Módszere és jelentősége.

Lämmerschwantz írói hangja, ez az introvertált krampácsolás, ez a morbid és eretnek attitűd, mára szinte védjegyévé vált. Ő szimplán ilyen. Az egyszerű nép gyermeke, aki zsigerből képes exteriorizálni a mostoha valóságot. Pragmatikus módszere a vitriolos gúny, a szituatív szarkazmus kiterjesztése mindenre és mindenkire. Kognitív kárhozat, mentális egérfogó, vagy egy végtelen kocsonyás vízibicikli. Lämmerschwantz mindenben sziklaszilárdan hisz, ugyanúgy, mint az ellenkezőjében. Rajongói, gyakran számolnak be egy hosszan tartó, boldog, adaptív deprimáltságról művei elolvasása után.

Magánélete.

2020-ban jelentette be hivatalosan, hogy ő valójában egy erősen nárcisztikus attitűdökkel megáldott leszbikus nő, egy férfi testében, és saját magával él boldog morganatikus kapcsolatban már hosszú évek óta. Ez a megdöbbentő beismerés sokkolta a közvéleményt, ám néhány dolgot megmagyarázott a nagy íróval kapcsolatban: a tükrök iránti leküzdhetetlen vonzalmát, az egyedüllétre való hajlamát, és hogy miért olvasta el egymás után száztizenhétszer Ed Bikicsunáj „A szürke zoknis jöhet még egyszer” című novelláját. Nos, mint tudjuk, a nagy művészek mind ilyenek… Kicsit furcsák.

Köszönöm, hogy meghallgattak, és remélem azoknak is kedvet csináltam rövid megemlékezésemmel méltán híres írónkhoz, akik eddig nem is hallottak róla.

Befejezésként arra buzdítanám önöket, hogy olvassanak sokat, és a szinte már kötelező Máraik, Wass Albertek és Hamvas Bélák között mindenképpen olvassanak Lämmerschwantz Ödönt!

Click on ����, consider ☕ Thank you! � képe a Pixabay -en.

– Tájékoztatjuk, hogy ügyintézőnkkel történő beszélgetését rögzítjük és… Telehas ügyfélszolgálat, Vígh József. Szép napot, miben segíthetek?

– Jó napot kívánok! Mondom Barna vagyok, és egy kis technikai segítséget szeretnék kérni. A problémám az, hogy…

– Bocsánat, kérhetném a nevét még egyszer?

– Mondom…

– Hallgatom!

– Mondom Barna.

– Tessék? Nagyon recseg a vonal…

– Barna.

– Jó, azt értettem, de milyen Barna?

– Mondom…

– Rendben, mondja!

– Mondom Barna.

– A Barnát az előbb is értettem, de mi a családneve? Tudja, mint a viccben: Vezetékneve? Kábel… Bocsásson meg, ezt nem lehetett kihagyni!

– Csak így egyszerűen: Mondom...

– Mondhatja bonyolultan is! Látom, maga is szereti a viccet, biztos jó homorú ember. De ha azt akarja, hogy segítsek, be kell azonosítsam. Tehát a teljes neve?

– Mondom Barna. Nem tudom máshogy mondani.

– Jó, ha nem tudja, akkor nem tudok segíteni.

– De hát már mondtam!

– Nem mondta!

– De igen!

– Biztos, hogy nem!

– Maga agyilag zokni, vagy mi van?

– Kikérem magamnak, hogy dehonesztáljon! Filozófia doktorátusom van. Ezt a szupportot csak hobbiból csinálom, maga izé… Barna.

– Mondom Barna.

– Jó, én meg mondom, hogy már kezdek fáradni, reggel óta tolom…

– Így hívnak! Ez a nevem!

– Tudom… Barna! Már elmondta párszor… És még én vagyok agyilag zokni. Na jó, esetleg valami azonosító számot tud mondani?

– Negyvenhármas?

– Tessék?

 – Negyvenhármas cipőt hordok. Mi a túrót akar?

– Atya ég semmit, csak egy azonosító számot!

– Milyen azonosító számot?

– Látja megint kezdi!

– Mit?

– A kötekedést.

– Ne haragudjon én csak megkérdeztem hogy…

– Remek! Se nevet nem tud, se azonosítót…Akkor most mit a vár? Hogy segítsek?

– Mondom…

– Tudom, Barna! Idáig már eljutottunk az előbb is. Hú de nehéz napom van! Az ilyenektől magas a cukrom meg a koleszterinem.

– Tessék?

Na, figyeljen! Kell egy háromszor hatjegyű Telehas azonosító, ami a szerződésén szerepel. Világos?

– Nem tudom fejből a számot, és nincs nálam a szerződés. De maga név alapján rám tud keresni. Szerintem kevés embert hívnak így…

– Gondolja?

– Igen.

– Megpróbálhatom, de akkor most végül is milyen névre keressek?

– Mondom Barna.

– Na kezdi megint! Drága jó uram! Több száz embert hívnak Barnának… Miért csinálja ezt velem? Megöl! Otthon három éhes szájat kell etetnem, nem beszélve az öreg és süket anyósomról.

– Ő is ott lakik maguknál?

– Ki, a Mama? Igen, sajnos…

– Részvétem.

– Köszönöm. Hol is tartottunk?

– A nevemnél.

– Tudja mit, hagyjuk. Nem számít!

– Nem?

– Nem.

– Miért nem?

– Mert már kész vagyok. Iszonyúan hosszú ez a mai nap és még nincs vége. Egyébként néha tudni kell elengedni a dolgokat.

– Elengedte?

– El.

– Sunyiban? Akkor egészségedre!

– Kösz.

– Apropó, nem baj, hogy letegeztelek?

– Mi van a tegezzel?

– Semmi, csak azt kérdeztem nem baj, ha tegezlek?

– Ja, nem baj. Talán még libát is őriztünk együtt…

– Ha már így összemelegedtünk, segíthetnél! Miért nem jön meg a megerősítő sms a telefonomra?

– Hmm… Hadd gondolkozzam egy kicsit. Jó a megadott telefonszám?

– Szerintem igen.

– Tuti?

– Tuti.

– Nem vagy árnyékban?

– Árnyékban?!

– Igen, például egy fa árnyékában.

– Milyen fa?

– Az mindegy.

– Nem, nem vagyok. Egyébként mit számít?

– Ki tudja? Én csak segíteni próbálok. Akkor viszont meg kéne hogy jöjjön.

– Meg bizony.

– Nehéz ügy.

– Az.

– Próbáltad már újraküldetni?

– Próbáltam.

– És?

– Mit és?

– Sikerült?

– Nem sajnos…

– Hát kedves Barna, akkor van egy jó hírem és egy rossz a számodra. Melyikkel kezdjem?

– Kezdd a jóval!

– Szóval a jó hír, hogy megismerkedtünk és igazán tartalmasan elbeszélgettünk, miközben nekem többé-kevésbé sikerült megőriznem a hidegvéremet, és a józan eszemet, bár megsúgom, néha csak egy vékony hajszálon múlt.

– Jó, és mi a rossz hír?

– Az, hogy én most leteszem a telefont, és neked újra kell hívnod a műszaki segítséget.

– Nem értem. Ha újra felhívlak akkor már fogsz tudni nekem segíteni?

– Én hál’ istennek nem, mert lejárt a munkaidőm és elhúzok haza, de talán valamelyik balszerencsés kollégám igen!

bernswaelz képe a Pixabay -en.

Karácsony közelgett. Anna kibámult a mocskos presszóablakon, de most nem talált örömet sem a hópihék lassú táncában, sem a finom forralt borban, ami előtte árválkodott.

Tompa volt a nyugtatóktól. Mennyit is vett be reggel? Kettőt, hármat? Fejében csak ez a béna üresség, mellkasában meg egy darab kő.

Rutinos mozdulatokkal megigazította fekete blúzát, majd lesimította a szoknyáját. Fehér és fekete – gondolta. Kontrasztok. Az ünnep és a gyász. Minden olyan távolinak tűnt, mintha nem is vele történtek volna a dolgok, mintha csak valami harmadosztályú szappanoperát nézett volna a tévében.

Idén egyedül fogja tölteni az ünnepeket. Még mindig alig bírta felfogni, hogy Tamás – az a görény – lelépett. Igaz, voltak árulkodó jelek szép számmal, de nem akarta észrevenni őket. Az egyre gyakoribb túlórák, a gyanús SMS-ek. Volt férje egyre többet foglakozott saját magával, és egyre kevesebbet vele.

Érezte, hogy a sírás kerülgeti. Ez most már a múlt. Kényszerítenie kellett magát, hogy ne gondoljon állandóan erre.

Ahogy felpillantott, szeme összetalálkozott a férfiéval. Egyáltalán, hogy került ide? Az előbb még senki sem ült a szemben lévő asztalnál. Zavartan elkapta a tekintetét, de így is tovább nézett a férfi szemébe, mint szeretett volna. Bár most már szabad, azt csinál, amit akar. Nehéz megszokni. Lopva a férfira sandított. Az még mindig őt nézte, mosolyogva, és istenem, micsoda szeme volt. Ilyen kék szemet eddig csak retusált képeken látott. Hófehér szabályos arcát mintha a görög istenekről mintázták volna, dús szőkésbarna hajkoronája vastag tincsekben omlott a vállára. Korát nehéz lett volna behatárolni, lehetett akár harminc, de negyven feletti is. Volt valami tűz a tekintetében, ami rabul ejtette Annát, aki önkéntelenül is visszamosolygott rá. A férfi felállt, betolta a székét és elindult felé. Nem lehet igaz, ez idejön!

– Bocsánat! Szabad ez a hely?

Anna annyira megdöbbent, hogy csak bámult, mint borjú az új kapura, és amíg a megfelelő szavakat kereste, a férfi már helyet is foglalt mellette. Kellemes illat csapta meg az orrát, nem tudta miért, de a gyerekkori karácsonyokra emlékeztette.

– Camael vagyok – mutatkozott be a férfi. – De a barátaimnak csak Kami.

– Anna… Leiter Anna – nyújtotta a kezét. – Nagyon örvendek. Külföldi vagy? Mármint a neved olyan…

– Tulajdonképpen igen. Te mit iszol? – váltott gyorsan témát a férfi.

– Forralt bort.

– És finom? Sosem ittam még forralt bort.

– Az hogy lehet?

Kami megvonta a vállát, és egy lefegyverző mosolyt küldött az asszony felé, majd intett az éppen arra haladó pincérnek.

– Egy ugyanilyet legyen szíves!

A pincér biccentett, majd pár perc múlva kihozta a rendelést.

A férfi két kezébe fogta a gőzölgő poharat. Behunyta a szemét, és mélyen beszívta az illatát, majd lassan belekortyolt. Görög metszésű arcán, boldogság terült szét.

– Ez tényleg finom – nevetett. 

– Ugye? Szerintem is! – nevetett vele Anna.

Észre sem vette, hogy megváltozott a hangulata. Jókedve lett. A férfiból áradt valami földöntúli, ami felmelegítette. Jó volt mellette ülni, akár a tűz körül borongós őszi éjszakákon.

– Mit csinálsz itt?

– Épp veled beszélgetek.

– Dilis! Nem úgy érettem.

– Szabadságon vagyok, kikapcsolódom. Még egy kört? Én fizetem!

Érezte, hogy felenged a férfi társaságában, hetek óta most nevetett először. Úgy beszélgettek, mintha régi ismerősök volnának. Valahogy még az is természetesnek tűnt, hogy Kami hazakíséri. Útközben végig beszélgettek. Vagyis inkább ő locsogott, a férfi meg mosolyogva hallgatta. Amikor a ház elé értek, Anna picit zavarba jött… A férfi várakozóan nézett rá.

– Be akarsz jönni?

A férfi némán bólintott.

– Akkor gyere!

Anna matatott a kulccsal, majd kinyitotta a kis földszinti lakás ajtaját.

– Erre tessék!

– Szép a lakásod.

– Örülök, hogy tetszik. Kicsit rumli van. Bocs…

Kami a sarokban a hifi tornyot nézegette, majd a lemezeket vette szemügyre.

– Ó, azok a Tomi, vagyis a volt férjem cuccai. Még nem volt ideje elvinni őket…

– Jó ízlése van. Te is szereted a zenét?

– Hát… Régebben szerettem.

Kiválasztott egy lemezt, majd Annára nézett.

– Belehallgathatnánk? Ez a kedvencem.

– Ha akarod. Mi ez?

– Pink Floyd, Comfortably Numb.

A férfi feltette a lemezt, és felcsendült a zene, ami most nagyon passzolt a hangulatukhoz.

Megfordult, megfogta Anna kezét, és magához húzta, miközben az ujjaik egymásba fonódtak. Anna hagyta magát vezetni, lassan ringatóztak a zene ritmusára.

Megnyugtatta a férfi közelsége. Félig lehunyta a szemét, és hallgatta a dalt, miközben a nyakán érezte a férfi leheletét.

„Nem fáj sehol, olyan távol vagytok, mint egy messzi, füstölgő hajó a láthatáron. Közeledsz felém a hullámokon, mozog a szád, de nem értem, mit mondasz. Amikor gyerek voltam, láttam valamit, épp csak a szemem sarkából. Odanéztem, de akkor már nem volt ott. Ma már nem is tudom, hogy mi lehetett. Felnőtt a gyerek és az álom elfelejtődött…Kellemesen ellazultam”

*

A novemberi napfény színes pöttyökkel szórta tele az apró hálószobát. Az ágyban Anna kinyitotta a szemét, és nagyot nyújtózott. Kezével tétován kutatott a férfi után, de nem találta. Eltűnt! Na szépen vagyunk… Pedig micsoda éjszaka volt. Vagy csak álmodta az egészet? Nem! Hiszen még meleg a helye, érzi az illatát a kispárnán. A Pink Floyd is ott pihen a lemezjátszón.

Gyorsan magára kapta a köntösét, belebújt rózsaszín nyuszis papucsába majd kisietett a konyhába.

Mik ezek? – nézett döbbenten a padlóra. Mintha csak a párnából hullottak volna, a padló tele volt fehér tollpihékkel. Felvett egyet, kíváncsian forgatta az ujjai közt, majd megszagolta.

Az ismerős illattól megborzongott. Minden világossá vált számára. Camael! Nem érzett csalódást. Magában valahogy érezte, tudta, hogy újra találkozni fognak…

Gerd Altmann képe a Pixabay -en.

Dr. Epstein egy zseniális, de bogaras és különc tudós volt. Zoknit például soha életében nem hordott, ellenben érdekes napszemüvegeket és mumifikálódott csirkefejeket gyűjtött. Kevés szabadidejét főleg azzal töltötte, hogy egy otromba, kicsorbult szuzafonon bluest játszott. Napestig lehetne sorolni még ezerféle furcsa szokását, ám nem ez a lényeg.

Hősünk az Államokban éldegélt és szupertitokban egy szupertitkos cégnél szupertitkos találmányokat fejlesztett. A központi laborban saját örömére már régóta dolgozott egy hatalmas gépen, ami extra széles tartományban volt képes hangokat előállítani, jóval az emberi hallásküszöb alatt és fölött.

Kollégái, kiváltképp főnöke, gyakorlatias emberek lévén, nem nézték jó szemmel az új találmányt, mivel nem értették milyen haszon származhat belőle. A szerkezetet maguk közt gúnyból csak fingorgonaként emlegették.

A főnök, dr. Krueger egy darabig tűrte dr. Epstein hóbortjait, mert elismerte páratlan tehetségét. A pohár akkor telt be, amikor egy nap észrevette, hogy dr. Epstein mindenféle állatot hurcol a laboratóriumba. Szép számmal voltak csótányok, pókok, hörcsögök és nyulak, de még egy kedves tarka kecske is, aki a Mici névre hallgatott.

Dr. Krueger megdöbbenve kiáltott fel:

– Szent ég! Mi ez itt? A Noé bárkája?

A kérdőre vont Epstein titokzatos mosollyal csak annyit mondott, hogy éppen az infrahangok, az 5-20 Hz-es tartomány hatásait teszteli az élő szervezeteken. Tudvalevő, hogy ez az a frekvenciatartomány, ami már nem hallható, viszont bizonyos szerveink felveszik ezeket a rezgéseket, mivel saját rezgési frekvenciáikkal egyeznek meg.

Dr. Krueger kopasz feje dühében céklavörös színre váltott.

– Epstein! Hogy áll a Z sugarak fejlesztésével? Mi van a szupravezetéssel és a többi projekttel? Mi itt megszakadunk, kidolgozzuk a belünket, mert nem tudjuk tartani a tervet, maga meg itt a kisded, semmire se jó játékaival szórakozik. Rengeteg közpénzt elpazarolt az utóbbi időben, de most vége, betelt a pohár! Ki van rúgva! Többé nem akarom magát itt meglátni!

– Igazán? Valóban így gondolja? – nézett rá dr. Epstein, miközben megfordult, és a hatalmas szerkezethez lépett.

Gyorsan állított pár osztást a tárcsán, meghúzott egy kart, majd megnyomta a piros gombot. A gépen apró fények gyúltak ki, és halk zümmögéssel életre kelt.

– Rendben! Akkor csokizza össze magát! – vigyorgott Epstein megdöbbent exfőnökére, majd nyakába kapva lábait kiviharzott a laborból.

morhamedufmg képe a Pixabay -en.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy…

De várjunk csak! Álljunk meg egy percre. Talán nem is volt, csak mi azt hittük, hogy volt. Ha az ember fiatal és tapasztalatlan, netalán ostoba, akkor sok mindent elhisz. Tömegpszichózis és társai, fugázi és fata morgana. Látsz valamit, ami nincs is ott.

De haladjunk csak szépen sorjában. Szóval tegyük fel, hogy mégis volt az a dolog, az a bosszantó kis izé, bár hellyel-közzel mégse mernék rá megesküdni. A valóság és az emberi képzelet találkozása, valójában eléggé ingoványos mezsgye. Valószínűleg és kizárólagosan csak annyit mernék állítani, hogy a némileg dehogynem, jelen esetben erősen korrelál a tényszerűen semmiképphez, mint ahogyan azt a híres amerikai író, November Rain, oly plasztikusan megfogalmazza „Őszi eső kiveri a fogam” című novellájában.

Na mindegy. Szóval volt egyszer. Vagy kétszer... Nem. Kétszer már biztosan nem, de ha mégis, akkor tévedtem. Tévedni meg emberi dolog, ugye? Aki nem téved az is ember? Satöbbi és miért. Viszont kérdem én, lehet-e, vagy lehet-e nem kívánni azt, amit akkor, és csak azért csinálunk, amikor tudjuk, hogy valószínűleg soha többé nem jön szembe velünk az utcán?

Én is amondó volnék, mert tudjuk, hogy a vén világ végérvényesen kimozdult sarkaiból, és mi mindannyian teljes gőzzel rámozdultunk, és most azt hiszem itt a pont, eme apokaliptikus önkifejezés szarkasztikus befejezése. 

Örülök, hogy mindnyájan velem tartottatok e pirruszi viadalban, a lélek önmagát kereső és ádázul marcangoló csatájában, ebben a gigászi erőlködésben, ahol önmagunktól távol, ám valahol mégis közel, felbukkant a valóság végső igazságának apró gyémánt eszenciája.

“Sic transit gloria mundi”, vagyis így múlik el a világ dicsősége. Most, hogy ismét egy primordiális illúziótól megszabadultunk, remélem sokkal kékebbnek érzitek a füvet és zöldebbnek az eget. Boldogan hallgatjátok a virágok illatát és látjátok, amint csicseregnek a járókelők és döngicsélnek az idős szomszédok.

Csak ennyit szerettem volna nektek dióhéjban és az én sajátságos frazeológiámban elmondani.

Minden jót barátaim, és soha ne hagyjátok, hogy a telihold nedves csókot leheljen meztelen talpatokra!

Pexels képe a Pixabay -en.

„A történet szereplői kitalált alakok, mindennemű egyezés a valósággal csupán a véletlen műve.”

– Sziasztok! Bejöhetek? Nyitva vagytok? – kérdezte T úr, miközben felsőtestével behajolt a bolt ajtaján.

– Persze, jöjjön csak be nyugodtan! – válaszolta udvariasan a magasabb eladó.

T beosont és tanácstalanul megállt. Kopasz, kerek fejében barna kis cipőgomb szemek ültek, amik idegesen cikáztak az áruval megrakott polcok és az alkalmazottak között. Alacsony, kehes emberke volt. Olyan hajlottan állt, mint egy élő kérdőjel. Mintha csak a saját létjogosultságát akarná kétségbe vonni. Idegességében vékonyka szürke harcsabajuszát húzgálta.

– Izé… – kezdte tűnődve – Vagyis… – rövid csend, aztán nekibátorodott. – Olyan kellene nekem, amit fel tudok rakni, ahhoz is – megint elhallgatott és hatásszünetet tartott.

Az alkalmazottak kérdőn néztek rá, bár a kisebbiken már érezhető volt az elfojtott vidámság. Látszott, hogy nagy erőfeszítésbe kerül a komolyság látszatának megőrzése. A magasabb – aki idősebb és tapasztaltabb volt – vette át a szót. Lágyan és kedvesen beszélt, ahogy a gyermekekkel és az őrültekkel szokás.

– Khm... Azt hiszem nem teljesen értem mit szeretne. Kicsit tudná pontosítani?

– Az úgy volt, hogy a feleségem tegnap a fogorvosánál járt… Tudod, ez az az orvos, akinél a múltkor szereltem, na most annak a veje éppen itt van, és neki is van, és ő mondta, hogy ilyen kéne. Most, most nem akarlak feltartani benneteket, de olyat szeretnék. Nagy alátétest.

A két alkalmazott lopva összenézett. A diagnózis helytálló.

– Nagy alátétest?

– Igen. Van nektek? – kíváncsiskodott T úr.

– De mire gondol? Nem értem.

T elkomorodott, arcán a gyanú sötét fellege suhant át. Most a bolondját járatják vele, vagy mi van? Azért tett még egy próbát.

– Szóval két csavarral feltettem neki, de nem fogta meg rendesen, és az ajtó sem pontosan záródik…

A cipőgomb szemek most a magasabb eladóra fókuszáltak. 

– Érted?

A magasabb blazírt arcából nem olvasott ki semmit. Tökéletes pókerarccal nézett farkasszemet.

– Érted, nem? – ismételte meg még egyszer, de már jóval bizonytalanabb hangon.

A magasabb úgy látszik dűlőre jutott magában, mert arcán széles, joviális mosoly terült szét. 

– Persze hogy értem. Volt ilyenünk, de sajnos elfogyott.

– Hát… Kár! És fog még jönni?

– Valószínű, de hogy mikor azt nem lehet pontosan tudni, talán egy-két hét, vagy több. Majd érdeklődni kell.

– A francba! Nekem most kellene… Nem tudjátok hol lehet még ilyet kapni?

– Sajnos nem.

– Hát akkor oké. Viszlát!

– A viszontlátásra!

Az ajtó halkan záródott ahogy T úr csalódottan kisomfordált. A parkolóban beügyeskedte magát meggypiros Suzukijába, majd nagy gázfröccsel elhajtott.

A két eladó hosszan nézett utána, aztán a kicsi nevetve a magasabb felé fordult.

– István! Te értetted, hogy ez a dilinyós pontosan mi a fenét szeretett volna?

– Halvány gőzöm sincs! – rázta meg őszülő fejét a magasabb.

Vége volt az esti előadásnak, ilyenkor mindig együtt iszogattak – Carrasco az erőművész és Öcsi a bohóc. Benne jártak már a korban, és egész életüket különböző cirkuszoknál töltötték. Most épp a Silver Mundoval járták a világot, immáron hetedik éve.

Carrasco lakókocsijának kis kályhájában otthonosan parázslott a tűz, miközben kint ólomszín felhőket kergetett a viharos szél.

Öcsi felemelte az üveget.

– Még egy kör?

– Jöhet. Kösz!

Ismét töltött Carrasconak és magának a jóféle vörösborból.

Komótosan iszogattak, miközben mindketten a tűzbe bámultak, mintha a ki nem mondott kérdéseikre ott lelnék meg a választ. Öcsi arcán még rajta volt a festék, nem mosta le, csak göndör zöld parókáját hajította a kanapéra. A rőt lángok félig megvilágították kopasz fejüket és ráncos arcukat. Carrasco fázósan feljebb húzta a cipzárt kopott kék melegítőjén.

Barátok voltak, ismerék egymás élettörténetét, gondolatait, sok mindenről beszélgettek már a hosszú évek alatt. Most mindketten hallgattak, úgy érezték szavak nélkül is megértik egymást.

Végül Carrasco törte meg a csendet.

– Öcsi! Mondj egy viccet kérlek.

Öcsi hosszasan tűnődött, majd annyit mondott:

– Az Élet.