Stefan Keller képe a Pixabay -en.

Unottan bámulom a tévé világító képernyőjét. Soha semmi érdekes, csak mindig ezek a buta és üres reklámok… Behunyom fáradt szemem, és a hüvelykujjammal masszírozni kezdem. Annyira határozottan, hogy szinte fáj.

Rám tör megint, az undorító, száraz köhögés. Tétova mozdulattal a poharamért nyúlok, a számhoz emelem, és kihörpintem a maradék langyos sört.

Eszembe jut megint az a dolog, ahogy évek óta majdnem minden nap… Lehunyt szemem mögött megelevenednek az emlékek. Kísértenek, pedig már milyen régen volt…

Nem tudjuk miért nálunk, Amerikában szállt le ez a hatalmas valami. Mindenki zavarban volt, mert érkeztét senki és semmi nem jelezte előre, és igazából észre se vették, csak mikor már ott volt, és leereszkedett az égből.

 A hivatalos jelentés úgy szólt, hogy Utah állam egy lakatlan területe fölött, 2111. június 12.-én délután három körül egy hatalmas, ismeretlen eredetű, piramis formájú objektum jelent meg, ami lassan ereszkedni kezdett, majd földet ért.

Gigantikus volt, mérete többszöröse az egyiptomi piramisokénak és tükörsima felületét valami ismeretlen fémszerű anyagból készítették.

Egy véletlenül arra haladó kamionsofőr, a 43 éves Robert Jones – akik végig szemtanúja volt az egésznek – jelentette be, és estére világraszóló szenzációvá vált.

A világ összes tv és rádió adója csak ezzel az egy esettel foglalkozott. Minden más hír eltörpült mellette.

Emlékszem a katonaság hatalmas erőkkel vonult fel, és hosszú négyszög alakú kordont építettek az objektum köré. Vadászgépek és helikopterek járőröztek folyamatosan felette és fekete ruhás egységek foglalták el az őrhelyeiket.

Képzett tudósok csapatai tanulmányozták a szerkezetet a nap huszonnégy órájában, de hiába, mert senki nem lett akár egy fikarcnyival sem okosabb.

Az objektum némán magasodott föléjük, és komoran őrizte titkát. Nem kommunikált, és nem reagált semmilyen kapcsolatfelvételi próbálkozásra. Az anyagából sem tudtak mintát venni, mert mindenféle sugárzásnak, kémiai vagy mechanikai behatásnak ellenállt.

Egy fő kérdésben azonban mindenki egyetértett: nem földi eredetű.

Izgatott találgatások folytak. Mi ez? Ki küldte? Egy idegenek civilizált faj követei? Ők is eljöttek, vagy ez csak egy robot irányítású hajó? Jószándékúak? Netalán ez Isten megnyilatkozása, vagy ajándéka? Kell-e félnünk? Csak úgy záporoztak a kérdések.

A hetedeik nap reggelén – ebben többen bibliai párhuzamot véltek felfedezni – a piramis négy oldalán, négy hatalmas bejárat jött létre, vagyis inkább nyílt, szinte a semmiből A bejáratokból puha, selymes, vattaszerű fény pulzált, mást se szabad szemmel, se kamerákkal nem lehetett látni. Valahogy, nehéz ezt pontosan elmagyarázni, de olyan megnyugtatólag hatott arra, aki nézte. Volt benne valami hipnotikus… Lehet őrülten hangzik, de a fény hívogatott, és ezt sokan érezték.

Nem tudja senki mikor kezdtek el az első emberek szállingózni, de tény, hogy napról napra egyre nagyobb tömegek indultak el, és tűntek el a hajó gyomrában. Aki bement az többé nem került elő. A hatóságok először még megpróbálták az embereket feltartóztatni, de később már a vérontás megakadályozása végett nem avatkoztak közbe. Az emberek szabad akaratukból mentek. 

Több vallási vezető volt azon a véleményen, hogy a fehér fény isteni kinyilatkoztatás, és a piramis tulajdonképpen a paradicsom kapuja. Isten közelébe kerül, aki felmegy a hajóra.

Komoly tudósok ellenben azt állították, hogy ez egy automata szállító űrhajó, amit nálunk sokkal fejlettebb jószándékú idegenek küldtek, hogy az emberek egy kiválasztott csoportját megmentsék a biztos pusztulástól.

A kormány tehetetlennek bizonyult. Más országokból is özönlöttek az emberek. Tömegek mentek átszellemült arccal, tolakodva, egymást lökdösve a hívogató fehér fény felé, és nem lehetett feltartóztatni őket.

A kormány hosszas tanácskozás után egy speciálisan képzett önkéntes felderítő egységet is beküldött. Az osztag fiatal, egyedülálló emberekből állt. Ahogy behatoltak, azonnal megszakadt a rádiókapcsolat. Ők sem tértek vissza soha.

Néhány fanatikus csapdát sejtett. Azon a véleményen voltak, hogy termonukleáris töltetekkel kellene elpusztítani a piramist, ami a szörnyű gyíkembereket rejti, akik a hold árnyékos oldaláról érkeztek és céljuk az emberiség totális leigázása.

Szóval elméletek azok voltak… Aztán végül – éppen harminchat nappal a földre érkezés után –, az ajtókból áradó pulzáló fehér fény hirtelen halványulni kezdett, majd teljesen kihunyt. Ezzel egyidőben az ajtók is bezáródtak. Akik nem értek be időben és kint rekedtek, dühükben sírva és üvöltve verték a piramis fémburkát.

A hatalmas szerkezet finoman megrázkódott és nagyon lassan emelkedni kezdett. Az emberek félelmükben szétfutottak vagy szorosan a földhöz lapultak.

A piramisból nem törtek elő lángnyelvek, nem volt motorzaj, nem lehetett tudni milyen elven mozog, mi hajtja. Pár száz méterig egyenletes tempóban emelkedett, majd megállt, és az egész piramis kékesen irizálni kezdett. Így lebegett percekig, aztán mindenki megdöbbenésére egyszerűen eltűnt.

Valami szirénázva húzott el az ház előtt, mentő vagy tűzoltó, sosem tudom megjegyezni. A szirénázás visszazökkent a valóságba. Felkelek és az ablakhoz sántikálok. Szórakozottan nézem amint a lemenő nap vastag, arany csíkokat rajzol a szomszédos bérházra aztán onnan lecsorogva a gondozatlan parkra.

Zsebemből előhalászom a paklit, és kihúzok belőle egy megnyomorodott koporsószeget. Rutinos mozdulattal a számba teszem. Kétszer szikrázik az öngyújtó mire meggyullad, majd az első slukk torokkaparó, mámoros érzése.

Ez van, foglalom össze gondolatban. Már lassan hét éve, hogy elmentek. Itt a Földön azóta nem sok minden változott. Nem lettünk jobbak, és nem oldódott meg semmi. Túlnépesedés, felmelegedés, háborúk és járványok. Nyomor, szemét, erőszak amerre csak nézek. Ember embernek farkasa. Pusztítjuk és kizsákmányoljuk a Földet… Egymást… Csak a régi lemez.

Róluk semmi hír. Azóta több új merész elképzelés is szárnyra kapott, de az igazság az, hogy pontosat máig senki sem tud. Mindenki úgy értelmezi a dolgokat, ahogy akarja, tudása vagy vallási meggyőződése alapján.

Szerintem egy lehetőség volt, vagy inkább A lehetőség.

Nagyon remélem, hogy egy szebb és jobb világba mentek. Szeretném ezt hinni, bár az igazat megvallva már sosem tudom meg.

Tegnap felhívott az orvos. Nem kertelt, hangja fáradtan, tompán csengett a telefonba. Mondandójának lényeg az volt, hogy csak heteim vannak hátra. Áttét mindenhol. Készüljek fel a legrosszabbra.

Újabb köhögési roham kap el, fuldoklok, még a könnyem is kicsordul. Idő kell, amíg alábbhagy.

Mikor megnyugszom, szomorúan gondolok arra, hogy nekem is ott volt a lehetőség, engem is hívott a fény, velük mehettem volna… Nem tettem. Bevallom, túl gyáva vagyok, ezért maradtam. De talán nem is baj.

Újra kibámulok az ablakon. Lent a parkban dulakodás, két fiatal éppen egy öregasszonyt rabol ki. A táskáját már elvették és most hosszú vascsövekkel ütik. Az idős asszony eszméletlenül rogy a földre, miközben a halántékából széles csíkban szivárog a vér.

Rezignáltan szemlélem az eseményeket, nem érzek részvétet. Igazából nem érzek semmit, csak a végtelen sötét ürességet.

Arra gondolok: Igen, a jó öreg Föld, minek is mentem volna el… Hiszen pont a magamfajtáknak való.

Have you ever seen the sea? – kérdezi tört angolsággal a fülkében velem együtt utazó idősebb hölgy, miközben a távolban váratlanul feltűnő halványkék csíkra mutat.

Hogy láttam-e már a tengert? A vonatkerekek monoton csattogását hallgatva visszasüppedek a múltba.

Az a forró nyár jut az eszembe, amikor még csak tizenéves kissrác voltam, és abban a szerencsében volt részem, hogy Dél-Franciaországban nyaralhattam a családommal, festőművész nagybátyáméknál.

Akkor láttam életemben először a tengert. Élénken emlékszem arra a végtelennek tűnő kékes derengésre, ami uralja a látóhatárt, a tengeri madarak száraz rikácsolására, és a sós levegő illatára, ami szinte szétrepeszti a tüdőm.

Akkorra már néhány úszótanfolyamon túl voltam, de magabiztosan úszni még nem tudtam.

Valahol Cannes mellett egy piros Renault kabrióval autóztunk, és nagybátyám pont azt mesélte, hogy a franciák ezt a részt a Cote d'Azur balkonjának nevezik… Tényleg, igazuk lehet, van látnivaló bőven, bár nekem legjobban az út menti pálmafák tetszettek. Olyan hihetetlen volt, hogy ezek itt „vadon”, a földből nőnek.

Nagybátyám hirtelen felénk fordult és megkérdezte.

– Van kedvetek fürdeni?

– Fürdeni? – rökönyödtünk meg. – Hol?

– Hát itt, a tengerben.

– Itt, az út mellett? De az tilos!

– Már miért lenne az? Ez egy szabad ország – hangzott a lakonikus válasz, és a szalagkorlát mellett leállította az autót.

– De nincs itt a fürdőnadrágom! – próbálkoztam még erőtlenül.

– Minek az?! – válaszolt, és már ugrott is kifelé az autóból.

Ledobta magáról hófehér, kantáros kezeslábasát és fürge léptekkel belegázolt a hullámokba.

Édesanyám és a húgom az autóból figyelték ahogy kényelmes karcsapásokkal úszni kezd.

Én marasztalásuk ellenére szintén kiszálltam, mivel vonzott a kaland, a szabadság és a végtelen hullámzó vízszőnyeg. Ügyetlenül megszabadultam a ruháimtól és félszeg léptekkel utána indultam.

Fürödtem már természetes vizekben, a Balatonban, a Tiszában, de a Földközi-tenger valahogy egészen más, leírhatatlan érzés volt.

Derékig begyalogoltam, és pár lépés után, mikor már nem ért le a lábam úszni kezdtem. Meglepetésemre könnyen ment, nem süllyedtem el – akkor még nem tudtam, hogy a sós víznek sokkal nagyobb a felhajtóereje.

Minden annyira egyszerűnek és természetesnek tűnt. Ahogy jöttek azok a széles és súlyos hullámok, folyamatosan emelgettek, és én csak úsztam, úsztam, akár egy apró papírhajó, és közben megtapasztaltam a létezésnek és a szabadságnak azt a mámorító érzését amit eddig soha... Milyen rég volt, és szinte már…

Merengésemből útitársam halk köhintése zökkent vissza.

– Have you ever seen the see? – kérdezi egy fokkal nyomatékosabban.

– Of course, I have! – válaszolom bocsánatkérő mosollyal az arcomon, és közben belül fájón arra gondolok.

Hát persze hogy láttam. Azóta is hiányzik!

Waldhauser úr az iroda előterében állt, és összehúzott szemmel a zárt ajtót bámulta. Meredten nézte ezt a jellegtelen, tojáshéj színű nyílászárót, miközben vadul émelygett a gyomra.

Hiszen titkon mióta erre várt! Hetek, hónapok vagy talán évek – és most itt van, itt áll eme ominózus ajtó előtt.

Talán így érezhette magát Michelangelo Buonarroti, amikor először pillantotta meg a Porta del Paradisot.

A Paradicsom kapuja... Hát ilyen! Annyiszor elképzelte és mégis mennyire más.

Nehéz szavakkal megragadni az érzések sokszínűségét, azt a kozmikus káoszt, ami Waldhauser úrban kavargott, ahogy ott állt némán, megkövülten, és egyre csak bámulta ezt a profánul jellegtelen ajtót.

Felemelte a jobb kezét, csak úgy próbaképp. Finoman remegett, pedig a reggeli görcs már rég kiállt belőle.

Lassan a kilincs felé nyúlt, majd a tétova mozdulat megakadt és előrenyújtott keze, akár egy béna madár szárnya, erőtlenül visszahullt.

Újra kétségek kezdték mardosni: Kell ez nekem egyáltalán? Tényleg ezt akarom? – csak úgy tolongtak a kínzó kérdések. – Ne, kérlek ne! Ha már idáig eljutottunk… Hiszen muszáj!

Az elmúlt napok alatt volt ideje alaposan átrágni magát a dolgokon. Mindenkit megkérdezett akinek adott a véleményére, sőt, azokat is, akiknek nem. Mindenki egyöntetűen azt állította: jó ötlet! Még saját józan esze is.

– Legyen hát! – mondta ki hangosan. – Aki á-t mond, mondjon b-t is!

Felsóhajtott. Jól esne most egy cigi vagy egy fél szilva. Mindegy. Idáig már eljutottam. Nagy levegő… Meg tudod csinálni! Gyerünk!

Aztán nem történt semmi, csak állt ott, és még mindig a zárt ajtót bámulta, az apró festékhibákat és repedéseket, az elkenődött légypiszkokat, a szemmagasságban felszerelt giccses, óarany névtáblát. A szíve egyre hevesen dobogott, ráncos homlokán kövér izzadságcseppek ütköztek ki. Nagy levegő, bátorság, meg tudod csinálni!

Világossá vált számára, ha most bemegy, az egész élete gyökeresen megváltozik, és mikor kijön, már soha többé nem az lesz, aki eddig volt.

Azok ott, akik a bezárt ajtó mögött várják, valószínűleg gazdaggá és sikeressé fogják tenni. De valóban ezt akarja?! Hiszen egész eddigi életét így élte és jó volt! Elvolt magában, hiszen eddig is mindent a maga örömére tett... De ha mindenki ezt akarja, hát… legyen!

Hozott egy racionális döntést, már csak végre kell hajtani. A hezitálás nem segít. Ha egyszer eldöntötte, hát eldöntötte és kész!

Be kell szépen menni, szerényen mosolyogni és minden menni fog, mint a karikacsapás – nem nagy kunszt. A dolog oroszlánrészén már túl van: a hajnali kelés, séta az állomásra, majd három óra vonatozás, aztán fél óra tömegközlekedés a reggeli csúcsban…

Nem értette miért van mégis ez a permanens feszültség a gyomrában. Pedig minden tiszta sor. Ő, Waldhauser Imre, egy józan életű felnőtt magyar férfi, aki a saját sorsának a kovácsa. Nyugi, minden rendben lesz!

Ismét felemelte remegő jobbját és kényszerítette magát, hogy megragadja a kilincset. Érezte a használattól kopott eloxált alumínium selymességét, miközben a levegő megtelt valami fanyar és megmagyarázhatatlan elektromossággal. Finoman lenyomta és az ajtó engedett.

Az idő végtelenül lelassult. Az ajtókeretben megjelenő függőleges fénycsík milliméterenként terebélyesedett. Az irodából ismerős hangok ütötték meg a fülét. Az élete megpecsételődött, innentől már soha, semmi nem az lesz, mint ami eddig volt…

Az idő, egy szemvillanás alatt szökkent vissza a normális kerékvágásba, és Waldhauser úr ráeszmélt, hogy elérkezett az igazság pillanata. Mint amikor a matador az arénában a végső, halálos szúrás előtt még utoljára mélyen a bika szemébe néz.

Nem! – suttogta elgyötörten, majd óvatosan behúzta az ajtót és elengedte a kilincset.

Behunyta a szemét, hangosan zihált. Egy-két másodpercig még állt ott – vöröslő arccal, szemlesütve –, aztán sarkon fordult és kiviharzott az épületből.

Hazaúton végig kerülte az emberek tekintetét.

A rőt hajnali fény fokozatosan világítja meg a rendetlen hálószobát, aminek közepén egy széles franciaágy terpeszkedik. Pasztellszínek dominálnak.

Az ágy markáns jelenléte uralja a szobát. Rajta mészszínű derengés. Valami nagy, fehér és ijesztő, akár egy hatalmas bálna. Vagy talán delfin? Mondjuk egy beluga? A reszelős légzés is ezt a feltételezést látszik alátámasztani, ám alaposabb megfigyelés után rájövünk, hogy fatálisat tévedtünk. Ez nem beluga.

A testből dundi végtagok állnak ki, szanaszét a szélrózsa minden irányában.

A takaró a földön, mellette ruhák, két kristálypohár és egy kiürült pezsgőspalack. Valószínűleg Champagne. Nem messze méretes, rózsaszín nyuszifüles szőrmepapucs. Ránézésre negyvenkettes. A szék karfáján lazacszín „Amálka” feliratú frottír törölköző.

A bálnának szőke haja van. Akit bálnának néztünk, valójában Amálka. Hason fekszik, hortyog, végtagjait széttárja. Csupasz akár egy meztelencsiga.

Teljesen kitisztul a kép. A furcsa csendéletet valami szokatlan és zavaró dolog töri meg. Először nem tudjuk mi az, de aztán rájövünk.

Amálka lábai közül két csenevész, szőrös férfi láb kandikál elő, más nem látszik belőle. Ő Béla. Mozdulatlan, mint Amálka.

Minden békés, nyugodt, szinte már idilli, ám valójában szörnyen groteszk.

Konklúzió:

Béla keményen küzdött, de elvesztette a csatát. Rest in Peace Béla!

(Kép: MOHAI Balázs: Pár akkord és indul a pogó)

Frissen érkezünk a koncertre, ki vagyunk éhezve mindenre. Ide nekem az oroszlánt is!

– Adj egy sört Miki!

– Mentolosat?

– Jah, lehet azt is… 

Fél füllel hallom, hogy már az előzenekar játszik.

– Milyen volt tegnap az a kis ribi? – kérdezem érdeklődve, miközben továbbadom a füves cigit.

– A vöröske? 

– Aha. Megvolt? Alul is vörös?

– Barmok! – harsány röhögés – Gyertek pogózni!

– Sirály! Adsz még egy kis sört?

– Naná!

Közben újra nálam a ganja, mélyen rászívok és amíg bírom, bent tartom az illatos füstöt.

Kezdek benyesni, hat a cucc – kilazulok. Vadul pogózni kezdünk, a dübörgő zene ritmusára – olyan mintha az egész az agyamban lüktetne. Egy vörös robbanás. Bumm! – valaki orrba fejelt. Nem érzem – hirtelen benyelek egy adag vért. Már nem tudom hol a fent, és hol a lent. A fájdalom és a fáradság nem létezik. Lebegés van. Boldogság. Eggyé váltunk, ebben az archaikus vad adok-kapokban. Most én vagyok soron, az öklöm meglendül, és tompa puffanással csapódik a mellettem lévő srác gyomorszájába.

– Bocsi! – üvöltöm vidáman, olyan viccesnek tűnik minden.

Csak a most számít. Holnapra vége lesz az egésznek, és fáradtan, rosszkedvűen keresgéljük majd a cuccainkat. A sebeket még nem érzem, de másnapra tutira elkezdenek sajogni. Az orrom már krumpli nagyságúra dagadt, és a szám is csúnyán felrepedt. A pólómat vérfoltok pettyezik. Anyám hülyét fog kapni ha meglát. Mindegy, nem érdekel. Legalább egy rövid időre éreztem hogy élek.

Révész Márton: Pogó [Képalá] - Könyves magazin (konyvesmagazin.hu

Azon a szürke és borongós októberi napon korán sötétedett. Itt fent északon, az évnek ebben a havában, a nap már nem tud áttörni a sűrű szürke fellegeken. A félhomály és a teljes sötétség órái váltogatják egymást. Vannak, akik nem bírják itt sokáig, de én jól elvagyok.

Már reggel tudtam, hogy a falusiak keresnek és meg akarnak ölni, mert hajtóvadászatot rendeztek. Hallottam, ahogy az éhes kutyák vadul csaholnak, láncaikat tépik és fogaikat csattogtatják. Egyébként utálom a kutyákat – undorító szolganépség. Nem mondom, be voltam tojva, de szerintem ők is. Mégis makacsul utánam jöttek, nagyon a begyükben voltam. Ezek a parasztok mindenáron a vesztemet akarták. Ekkora felhajtást csinálni azért a tüdőbajos tehénért?!

Egy régi, elhagyatott házban húztam meg magam A falu szélén állt, nem messze a folyótól. Rossz híre volt, azt rebesgették, hogy az Őrült Molly szelleme kísért minden áldott éjszaka, mióta a sátán parancsára baltával megölte, majd feldarabolta a férjét és három pici gyerekét. Hogy ebből mi igaz, a fene se tudja.

Azt hittem, ide már nem mernek utánam jönni, de tévedtem. Azok a rohadt kutyák szagot fogtak és követtek. Ahogy kilestem a korhadó deszkák résein, láttam, hogy a parasztoknál fegyverek vannak, fejszék, kaszák, vasvillák. Lőfegyvert csak egy-két embernél láttam. Az egyik, egy magas fekete köpenyes lehetett a vezérük. Ő ment elöl, és éppen élénken magyarázott a többieknek. Tizenöt embert számoltam, no meg a kutyák. Ménkű nagy zajt csaptak, miközben meggyújtották a fáklyáikat.

Szerencsémre három részre váltak. Az első csapat kint maradt a kutyákkal és körbevette a házat. A második a földszinti részt kutatta át, a harmadik a fekete köpenyessel az élén az emeletre ment.

Egy darabig a konyhaajtó mögött rejtőztem, de aztán nesztelenül a harmadik csapat után osontam. Sikerült is az utolsó embert hátulról úgy elkapnom, hogy a többiek nem vették észre. Könnyen kitörtem a nyakát, nyikkanni sem tudott. Aztán tovább feszítettem, csavartam és leszakadt a feje. Éreztem az adrenalin fröccsöt, ahogy a meleg vére rám spriccelt, még a szőr is felállt a karomon. A testet és a fejet az egyik szobaajtó mögé rejtettem, hogy idő előtt ne vegyék észre.

Még négyen voltak rajta kívül, tisztán, élesen láttam őket, de ők csak az égő fáklyáik fényköréig láttak.

– Hé, hol van Jack? Nem láttátok?

– Valószínűleg elkapta! Nem lett volna szabad lemaradnia.

– Menjünk vissza, keressük meg!

– Gyerünk!

Gyertek! Gyertek csak felém! – gondoltam kajánul, ahogy megfordultak.

Én is elindultam, megfeszített izmaim acélrugókként löktek előre, és egy hatalmas ugrással ott termettem közöttük. Kétségbeesett ordítás hagyta el a torkukat, láttam az iszonyatot a szemükben, de ettől csak még jobban élveztem a dolgot. Téptem és marcangoltam őket, teljesen bekattantam. Ilyenkor nem vagyok a magam ura. A padló gyorsan sikamlós lett a vérüktől. Nem tartott sokáig, de nagyon élveztem. Az egyik, a fekete köpenyes még nyöszörögve vonaglott a padlón, de egy határozott mozdulattal rátapostam a torkára. Éreztem, ahogy a gyenge porc recsegve összetörik. Hallottam az undorító, sípoló, szörcsögő légzését. Néztem, ahogy a szétzúzott torkából nyállal kevert vér folyik. Párat még rángott, majd elcsendesedett. Undorral rúgtam félre a hulláját. Megkönnyebbültem, eddig nem volt nehéz dolgom.

Hirtelen sietős lépteket hallottam a lépcsőfeljáró felől. A második csapat volt, biztos meghallották a dulakodás zaját.

– Erre, gyorsan!

– Te mocskos állat, most megdöglesz! – hallottam egy éles kiáltást, majd fegyver dörrent. A golyó éppen csak centikre húzott el a fejem mellett. Menekülőre fogtam a dolgot, és szélsebesen beiramodtam a következő sötét folyosóra.

– Tim, te látod? Eltaláltad?

– Nem látom sehol. Meglépett!

– A rohadék!

– Uram irgalmazz! Nézzétek ezt a vérfürdőt! Mondtam nektek, hogy bivaly erős… Rohadtul veszélyes! Mindenkit kicsinált!

– Gyerünk, kapjuk el!

Magamban vigyorogtam, ahogy a sötét, omladozó folyosón elszaladtak alattam, miközben karjaimmal tartottam magam, jó másfél méterrel a fejük felett. Ahogy elfutottak, az utolsó embernél leugrottam, így a menet végén sántikáló nagydarab férfinak is megpecsételődött a sorsa. Egy villámgyors, erőteljes döfés a hátába és éreztem, hogy éles karmaim úgy hatolnak a puha húsába, mint kés a vajba. Aztán egy erőteljes rántás és kitéptem a gerincét. Győzedelmesen feltartottam, majd hozzájuk vágtam.

– A rohadt szemét, elkapta Bengát! A fenébe, lője már le valaki!

– Hova lőjünk? Nem látunk semmit!

Ezzel adtak egy ötletet. A sötétséget, a gyorsaságomat, no meg a meglepetés erejét kihasználva végig rohantam közöttük és kikaptam az égő fáklyákat a kezükből, majd még ugyanazzal a lendülettel kihajítottam őket az ablakon. Az üveg csörömpölve tört ki, és jeges fuvallat csapott be, miközben a folyosóra vaksötét borult.

– Úristen!

– Nem látok semmit!

– Vigyázzatok itt van!

Szánalmas és egyben nevetséges látványt nyújtottak, amint a sötétben vak pondrókként tapogatóztak, és rémületükben megzavarodva forgatták a fejüket.

Megnyaltam a szám szélét, aztán közéjük vetettem magam. Módszeresen, egyenként végeztem velük. Volt amelyiknek először a karjait téptem ki, de volt, akit a saját beleivel fojtottam meg. Egy jó darabig a halálsikolyaiktól visszhangzott a ház. Szörnyű ámokfutásomból a füst kesernyés szaga zökkentett vissza a valóságba.

– Aha! Szóval rám gyújtottátok a házat!

Már nem csak a füst volt sűrű és fojtó, hanem mindenhonnan gonosz piros lángnyelvek kezdtek előtörni. Panaszosan felüvöltöttem. Kint a kutyák is azonnal rázendítettek. A kitört ablak felé rohantam, majd kiugrottam. Puskák dörrentek, aztán egy hatalmas ütés, és égő fájdalmat éreztem a bal vállamban.

– Eltaláltam! Eresszétek rá a kutyákat! – ordította valaki.

Nagy testű, fehér kutyák voltak, talán argentin dogok. Azonnal körbevettek, és dühödten, vicsorogva köröztek körülöttem. Keresték a lehetőséget a támadásra. Vállamból ragacsos, fekete vér szivárgott. A fájdalom felbőszített. A puskás fickó újra lőni fog, és ilyen közelről már nem fogja elhibázni – gondoltam keserűen.

A legnagyobb kutya eközben rám vetette magát, és pont a sebesült vállamba mart. Felüvöltöttem fájdalmamban, majd az ép kezemmel letéptem magamról a rohadt dögöt és az emberek felé hajítottam. Pont a puskást találtam el, a kutyával együtt a földre zuhant. A kutya panaszosan nyüszítve, próbált lábra állni, de már nem bírt. A férfi a földön tapogatózva a fegyverét kereste. A fájdalom megsokszorozta az erőmet, és ordítva lerohantam őket.

A harc nem tartott sokáig, az adrenalinlöket szörnyű lidérccé változtatott. Rávetettem magam a puskásra és átharaptam a torkát. Aztán a többiek következtek. Megveszekedett ördögként ütöttem, rúgtam és haraptam. Szám ismét megtelt a meleg vérrel. Nem kegyelmeztem senkinek.

Pár perc múlva ismét elcsendesedett a környék. A halál csendje. Ahogy a sercegve égő ház rőt fénye megvilágította a küzdelem helyszínét, láttam, hogy a föld lucskos a rengeteg vértől és mindenfele megcsonkított holtestek hevernek.

Egyedül én voltam csak életben, bár cudarul nézhettem ki. Több sebből véreztem és a vállam is kutyául sajgott. Szerencsémre csak átment rajta a golyó. Máskor is lőttek már meg, de az nem fájt ennyire.

Tűnődve lenéztem a puskás férfi tetemére. Kezében még mindig a fegyverét szorongatta, feje hátrabicsaklott, durva harapásom majdnem lemetszette a fejét. A töltényei szanaszét hevertek a fűben és ezüstösen csillogtak. Egyet kíváncsiságból felvettem, de azonnal el is ejtettem, mert ahogy hozzáértem, megégette a kezem. Ez bizony ezüst. Ha pontosabban céloz, akkor nekem annyi.

Gondolatban hálát adtam a sötétség fejedelmének pokolbéli szerencsémért, majd belső kényszertől hajtva felvonítottam a telihold sápadt pofájába, aztán nagy ugrásokkal eltűntem a dermesztő októberi éjszakában.

Szeretett írónkról, a ma harminc éve született, és máig töretlen népszerűségnek örvendő Lämmerschwantz Ödönről szeretnék pár szót ejteni.

 Gyermekkor, a kezdetek.

 A feljegyzések tanúsága szerint a kis Ödön hányatott pályafutása már egész fiatalon elkezdődött, amikor is az óvoda falára narancssárga zsírkrétával kinetikus ákombákomokat firkált. Nézhette volna ezeket valaki akár Ley vonalaknak is, de a szigorú, ám igazságtalan, a hagyományos viktoriánus elveket valló óvónő a firkákban a vagina, pénisz, bélsár és vizesnyolcas szavakat vélte felfedezni, ezért szigorúan megbüntette a fiatal Lämmerschwantzot. A büntetés nem állt arányban a tett súlyosságával, ugyanis a kisfiúnak a nyilvánosság előtt meg kellett ennie a narancssárga zsírkrétát. Az író elmondása alapján az íze még egész tűrhető lett volna, de ez a nyilvános abúzus, ez a durva megaláztatás mélyen érintette az apró, de annál érzékenyebb gyermeket.

Többen úgy gondolják, hogy a néhai óvónőnek ez az erős, érzéki szorongással társult és péniszirigységből táplálkozó frusztrációja alapozta meg a későbbi tehetséges írónk fallocentrikus világszemléletét és indította el az írói karrier rögös útján.

 Fiatal évek.

 Később az írás egy időre a háttérbe szorult. Az iskola befejezése után Lämmerschwantz először léghajlítóként dolgozott, majd zabhegyező lett. Munka mellett, esténként, a neon vibráló fényénél, szorgalmasan és fáradhatatlanul vetette papírra értékes gondolatait. Ebben az időben szokott rá az ivásra, a dohányzásra és a kovászos uborka élvezetére. Később újságíró lett a Majdhogynem Igaz Szónál. Az újságírás mellett folyamatosan, több helyen is publikált.

 Az áttörés.

 A siker – már ahogy az lenni szokott – nem váratott sokat magára. Az „Üvölt a számba szorult féreg” című kisregényéért 2019-ben megkapta a rangos „Pedál-medál” díjat.

Az „Öntsünk tiszta vizet a pofámba” című tényfeltáró írását „Sic” díjjal jutalmazták.

Jelentősek még az Őzomlás, és a Finglavina című kortárs novelláskötetei.

Ferdítései… ööö… bocsánat! Fordításai is jelentősek, a „Próba szemcsere avagy a próba cseresznye” című modern Csehov adaptációjáért a közelmúltban Leiter Jakab díjat kapott.

Folyamatosan alkot és publikál, évek óta készülőben Cicifusz című drámája, amely elmondása szerint az élet hiábavalóságáról és a női mellekről szól.

 Módszere és jelentősége.

 Lämmerschwantz írói hangja, ez az introvertált krampácsolás, ez a morbid és eretnek attitűd, mára szinte védjegyévé vált. Ő szimplán ilyen. Az egyszerű nép gyermeke, aki zsigerből képes exteriorizálni a mostoha valóságot. Pragmatikus módszere a vitriolos gúny, a szituatív szarkazmus kiterjesztése mindenre és mindenkire. Kognitív kárhozat, mentális egérfogó, vagy egy végtelen kocsonyás vízibicikli. Lämmerschwantz mindenben sziklaszilárdan hisz, ugyanúgy, mint az ellenkezőjében. Rajongói, gyakran számolnak be egy hosszan tartó, boldog, adaptív deprimáltságról művei elolvasása után.

 Magánélete.

 2020-ban jelentette be hivatalosan, hogy ő valójában egy erősen nárcisztikus attitűdökkel megáldott leszbikus nő, egy férfi testében, és saját magával él boldog morganatikus kapcsolatban már hosszú évek óta. Ez a megdöbbentő beismerés sokkolta a közvéleményt, ám néhány dolgot megmagyarázott a nagy íróval kapcsolatban: a tükrök iránti leküzdhetetlen vonzalmát, az egyedüllétre való hajlamát, és hogy miért olvasta el egymás után száztizenhétszer Ed Bikicsunáj „A szürke zoknis jöhet még egyszer” című novelláját. Nos, mint tudjuk, a nagy művészek mind ilyenek… Kicsit furcsák.

 Köszönöm, hogy meghallgattak, és remélem azoknak is kedvet csináltam rövid megemlékezésemmel méltán híres írónkhoz, akik eddig nem is hallottak róla.

Befejezésként arra buzdítanám önöket, hogy olvassanak sokat, és a szinte már kötelező Máraik, Wass Albertek és Hamvas Bélák között mindenképpen olvassanak Lämmerschwantz Ödönt!

– Az emberek között egyre erősödik a diszkrepancia – súgta oda Bogyó Babócának egy szép délutáni napon, miközben a patak parton üldögéltek.

– A semmi is folyamatosan erősödik – kontrázott Vendel a szarvasbogár.

– Nincs olyan, hogy semmi – sóhajtott Baltazár a méhecske. – Olyan van, hogy kozmológiai eseményhorizont, és előbb-utóbb minden, ami a galaxisunkon kívül van eltűnik mögötte, hiszen olyan gyorsan tágul a tér közöttük, hogy a fénynél gyorsabban kéne haladni, hogy utolérd. A végén pedig minden anyag szétbomlik a fotonokig.

– Beszéljünk inkább a járványhelyzetről, az úgyis aktuális – mondta Alfonz a tücsök.

– Nem jöttök labdázni? – kérdezte a százlábú, akinek szerencsére volt gyakorlati érzéke.

– Végül is miért ne! – válaszolták kórusban a többiek, és boldogok voltak, hogy a százlábú elterelte figyelmüket a napi élet nehéz dolgairól.

Dana gondosan kisminkelte csinos kis pofiját, majd felragasztotta a műszempilláit. Belebújt az előre odakészített, mélyen dekoltált csipkés hálóingébe, majd gondosan elrendezte a lányszoba hátterét. Igen, az óriás rózsaszín plüssmackót még két centire balra, az ezüst színű puffot meg közelebb az ágyhoz. Így tökéletes. Előkapta a szelfibotot, majd egy gyors igazítás. Ujjaival beletúrt, és összekócolta dús lenszőke haját. Vastag vörös ajkával kéjesen csücsörített. Gyorsan lőtt egy rakás szelfit, aztán belemerült az elkészült fényképek tanulmányozásába. Hosszasan töprengett, míg a végén dűlőre jutott. Kiválasztotta a legsikerültebbeket, picit még javított rajtuk, és pár kattintással feltöltötte őket az éppen divatos közösségi oldalra. A képek alá megjegyzésben azt írta: Átlagos hétfő reggel. Ó, de uncsi… Azonnal kapott három lájkot és egy obszcén kommentet. Ezek most egész jól sikerültek – gondolta boldogan.

Hirtelen hatalmas dörgés és villámlás közepette egy fiatal fiú jelent meg a szoba közepén, miközben, mintegy a teátrális belépő aláfestéseként, Bach D-moll toccata és fúgájának kezdő akkordjai csendültek fel.

A fiú húsz év körüli lehetett, és egy krémszínű testhez simuló kezeslábast viselt. Messziről olyan hatást keltett, mintha teljesen meztelen lenne.

– VIM vagyok – mutatkozott be az idegen. – Azért jöttem, hogy az élet nagy kérdéseire válaszoljak.

– VIM, mint a súrolószer? – kerekedett el Dana szeme.

– VIM, mint a Végtelen Intelligencia Megtestesülése – húzta el a száját az idegen és lassan járkálni kezdett a kellemesen ízléstelen hálószobában.

– Hé, nem te voltál a Villában? Tudod, akit a múlt héten kiszavaztak.

A fiú tagadólag megrázta a fejét.

– Akkor már tudom, te vagy az énekes abban az új hiphop zenekarban, a Nyálhörcsögökben.

– VIM vagyok – mondta szárazon VIM.

– Oké, már mondtad, csak azt hittem ez valami beugratós, kandi kamerás műsor – mondta durcásan Dana, és csalódottan lebiggyesztette a száját.

Pár másodpercig mindketten hallgattak, majd Dana törte meg a csendet.

– Miért sántikálsz? – kérdezte kíváncsian.

– Azért, mert az egyik lábam rövidebb. Apró tervezési hiba. Néha előfordul. Egy az egymilliárdhoz. Tudod, az Élet nem igazságos.

– Már hogyne lenne az – vitatkozott a szöszi. – Nézd a jó oldalát, amennyivel rövidebb az egyik, annyival hosszabb a másik.

– Megejtő logika… – ráncolta a homlokát VIM, majd gyorsan hozzátette. – Hamarosan lejár az időm, kérdezz még!

Dana habozott, majd kibökte.

– Ha te vagy a végtelen intelligencia, miért pont így nézel ki? Mármint ilyen kis nyikhaj kölyök, buzis, testre tapadó futóruhában?

– Csak te látsz ilyennek. Azért ezt a formát vettem fel, mert ez az az alak, ami benned a legnagyobb bizalmat kelti.

Dana érezte, hogy VIM igazat mond. Hamarjában nem is tudta mit kérdezzen. Szerette volna megtudni, mennyire lesz irigy Dézi barátnője, ha megnézi az új képeket, vagy össze fog-e jönni azzal a magas jóképű focistával, akivel a múlt héten ismerkedett meg, de zavarban volt, ezért csak annyit tudott kinyögni.

– Fog esni holnap a hó?

– Nem fog. Egész héten, az évszakhoz képest enyhe lesz az idő – VIM rosszallóan csóválta a fejét. – Szeretnéd, hogy elmagyarázzam a gravitáció mibenlétét? Vagy, hogy miért cserélődnek fel a Föld mágneses pólusai százezer évenként? Netalán azt, hogy melyik a legközelebbi galaxis, ahol értelmes lények élnek? Nem vagy kíváncsi, hogy építették fel a gízai nagy piramist?

– Á, nem! Inkább az mondd meg, nyertem-e a hatoslottón?

– Nem nyertél. Bár ennyi erővel kérdezhetted volna a következő heti nyerőszámokat is.

– Tényleg? – derült fel a lány arca. – Azt is lehet? Akkor mondd el léci!

– Erre sajnos már nem válaszolhatok. Lejárt az időm, mennem kell. Tudod, ma még sokan várnak válaszokra. Hasznosítsd bölcsen, amit ma tőlem hallottál.

Ősöreg, hetvenes évekbeli musical csendült fel, és a füstös hangú énekes teli torokból rákezdte:

 „Once upon a looking for Donna time

There was a sixteen year old virgin

Oh Donna oh oh Donna oh oh oh

Looking for my Donna”

Tódor már hajnal öt óta kint volt a tavon, de a kapásjelzők még mindig úgy álltak, mint a cövek. Egy apró moccantás vagy rándítás sem volt.
– Mi van ezekkel a halakkal? – dörmögte divatosra nyírt bajusza alatt. – Hozzá se nyúlnak a mézes kukoricához…
Kezdett ideges lenni. Sikeres üzletember volt, aki sikerét főleg rámenősségének köszönhette. Nem bírta elviselni, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy azt eltervezte. „Mindenki egyért, mindenki énértem!” Ez volt a kedvenc jelmondata.
Kicsit gondolkodott, majd elhatározásra jutott. Kivette az egyik háromhatvanas botot, és újratöltötte az etetőkosarat, aztán feltette az apró, hatos horog csalitüskéjére az új szerzeményt. Egy darabig büszkén nézegette. Az új csodacsali! 8mm Tornado Wafters, vajsav és ananász. Ha erre sem lesz kapás hazamegyek – fogadkozott. Jó messzire bedobta a fenekező szereléket, megvárta míg kifeszül a zsinór, beállította a kapásjelzőket, majd megismételte ugyanezt a rituálét a másik bottal is.
Újra a várakozás feszült percei következtek. Némán figyelte a rod-podon pihenő horgászbotjait. A kapásjelzők még mindig olyan mozdulatlanul álltak, mintha odaragasztották volna őket. Ránézett a Rolexére: háromnegyed hét múlt pár perccel. A nap már felkelt, és erősen sütött. A szél is megélénkült. Ez jó – gondolta. – Nagyon jó! Legalább felkavarja az iszapot.
Júniusi reggel volt, Tódor erősen megszomjazott. Megfordult, a hátizsákjához ment, és az oldalzsebből elővette az ásványvizes palackot. Alighogy a szájához érintette, az elektromos kapásjelző sivítani kezdett. Tudtam! Bejött a Tornado Wafters!
Hanyatt-homlok szaladt vissza az állványhoz és felkapta jobb oldali botot, amin a neon színű kapásjelző éppen vitustáncot járt. Rutinosan behúzta a féket, épp csak annyira, hogy a hal ne tudja elszakítani a vékony huszonkettes zsinórt, ha erősen kitör. Ahogy tartotta, a finom rángatásból érezte, hogy rajta a hal. Nem lehetsz egy kapitális példány, de mindegy, legalább megtört a jég! Fárasztani kezdte. Finoman húzta a bottal, majd feltekerte az így nyert zsinórt, és ezt ismételgette – mint ahogy a nagykönyvben meg van írva.
A hal nem fejtett ki túl nagy ellenállást. Nemsokára már előtte körözött a sekély vízben. Sikerült megpipáltatnia, és akkor megpillantotta. A hal tényleg nem volt egy óriás, de azért kicsi sem. Az az igazi, másfeles, forma ponty.
Tódor óvatosan a vízbe tette a merítőhálót, és a horgászbottal finoman játszva, beleterelte a halat, majd óvatosan kihúzta a partra, és a halmatracra fektette. Gyönyörű tőponty volt. A nap megcsillant óaranyszínű pikkelyein, sötét árnyalatú úszóin.
Tódor, éppen a horgot próbálta kioperálni a szájából, amikor a hal váratlanul megszólalt. Mindjárt a lényegre tért.
– Ha visszadobsz, teljesítem három kívánságodat!
A horgász meglepetésében majdnem hanyatt esett.
– Te… Te beszélsz? Bakker, pedig ma nem is ittam!
– Persze hogy beszélek, én vagyok a mesebeli aranyhal.
– Ne ba…
– De igen, ez van, és ha visszadobsz a vízbe – ahogy azt az előbb már mondtam –, hálából teljesítem három kívánságodat!
Tódor se köpni, se nyelni nem tudott a megdöbbenéstől, aztán pár, csak számára ismert eszközzel meggyőződött róla, hogy nem álmodik, és nem őrült meg. Akkor ez tényleg egy beszélő hal! Nagyon durva!
– Na? – kérdezte a hal, és várakozóan mosolyogott Tódorra.
Talán nem is mosolygott – mert a pontyok nem tudnak mosolyogni –, csak Tódornak tűnt úgy, aki zavarában a kopaszra nyírt fejét dörzsölgette.
– Hát, izé… Mit kérjek?
– Bármit, amit csak szeretnél!
– Bármit kérhetek?
– Bármit!
– Akár egy halradart is?
– Azt is.
– Az nem jó. Pont tegnap vettem egy csúcsmodellt arany áron. Mindent is tud, zsírkirály!
– Akkor kérj horgászbotokat, vagy egy fullos rod-podot!
– Az is van. Mindenből a legjobb! Megengedhetem magamnak. Nézd ezeket a bojlis botokat! Egy kisebb vagyon volt. Nem sok mindenkinek van ilyen.
Ha a halak tudnának izzadni, akkor ennél a pontnál az aranyhal már erősen izzadt volna.
– Akarsz esetleg nőket? – próbálkozott máshonnan.
– A fenéket! Ott van nekem Ágica a feleségem, és Macuska a szopósszájú titkárnőm. Egyébként annyi nőt kapok, amennyit csak akarok, de őszinte leszek, már sokszor ez a kettő is sok. Öregszem, na!
– Akarsz netalán hatalmas házat, vagy egy jó autót?
– Még annál is nagyobbat, mint ami van? Á, ne hülyéskedj már! A verdákról meg annyit, hogy nekem a három bőven elég. Ott a bömös, a merdzsó, és a tűzpiros Mustang. Na az látnod kéne, az egy igazi puncimágnes. Minek kérjek egy negyediket is?
– Jó, értem én… Nem akarsz esetleg hatalmat? Lehetnél mondjuk király.
– Király? Ha-ha… Hol élsz te? A vízben? Egyébként megsúgom, így is elég nagy király vagyok.
A hal érezte, hogy sorokba szorították, de nem adta fel. Tovább próbálkozott. Szemrebbenés nélkül kijátszotta az utolsó aduját, ami eddig tízből tízszer bejött.
– Akarsz pénzt? Nagyon, nagyon sok pénzt?
– Pénz? Persze, az mindig jól jön! De az a helyzet, hogy az is van. Kurva sok van. Tele vagyok zsével. Látod, Haluci, nekem bejött az élet. Sokszor már azt sem tudom mire költsem.
Mindketten elhallgattak, és a gondolataikba mélyedtek. Mintha angyal szállt volna el felettük.
Tódor lopva a halat stírölte, és az aranyhalnak legbelül nagyon rossz előérzete támadt.
– Viszont az jutott eszembe, hogy…
– Mi?
A halban éledezni látszott a remény.
– Na, mondd már!
– Hogy egy finom Bajai halászlét, házi gyufatésztával olyan régen ettem!
Azzal Tódor a horgászdobozáért nyúlt, és kivette belőle a halbunkót.