Ma egész délután tévét néztem, és csak estefelé jutott eszembe, hogy be is kellett volna kapcsolni. De akkor már késő volt, úgyhogy… meg hát minek is. Mindegy, így is egész jól elszórakoztam.

Tegnap a határban, egy varázslatos virágokkal teleszórt mezőn feküdtem hanyatt, cipő nélkül, csak úgy meztélláb, és a kósza fűszálak között kergetőző pajkos szél boldogan simogatta az arcomat, miközben az óriás gomolyfelhőket figyeltem, ahogy fenségesen úsznak a tengerkék égen, és mindenféle állatot láttam beléjük: sárkányt, farkast, csikóhalat, aztán egy bicikliző postást klottgatyában, és a végén még pár selymes bundájú nyuszkát.

Aztán Amália nénire gondoltam. Mindig rágondolok már egy jó ideje. Amália néni az igaz szerelmem. Ezt mindenki tudja, kivéve őt, bár lehet, hogy már sejti. Ha nem, hát holnap majd megmondom neki.

Miért ő? Mert neki van a legszebb pisztáciaszín szeme a kerek e világon, és annyira kedves a mosolya, hogy az csak na. Ahogy néz azzal a huncut pillantásával, és én azon nyomban olvadozni kezdek, akár egy Leo jégkrém a forró sivatagban.

Amália néni mellesleg anyám egyik barátnője, és özvegy. A férje pár éve meghalt egy szerencsétlen balesetben. Cefetül berúgott, aztán felrúgta a Riska, azóta feketében jár. Mármint a néni, nem a Riska. De milyen jól áll neki a fekete. Megveszek érte.

Sajnálatos módon vagy húsz évvel öregebb nálam. Egy lompos, tarka macskával lakik, és minden pénteken passziánszozik.

Ahogy tudom, csak ez az egy káros szenvedélye van, meg talán a túlzásba vitt takarítási mánia, de én már előre és nagyvonalúan mindent megbocsátottam neki, mert azt beszélik, hogy földi ember, soha nem pillanthatja meg gyarló szemével az entrópia gyönyörűségét.

A tervem az, hogy elveszem feleségül nemsokára, csak legyek már annyi idős, mint ő. Tiszta erőből igyekszek megöregedni, sokat dohányzok és kávézok. Naponta legalább háromszor káromkodok. Szóval jó lesz. Remélem megvár.

Szép pár leszünk együtt, és örökre szeretni fogjuk egymást. Én majd kávét vagy teát főzök neki, ő meg mindenhova elkísér, bárhova sodor is az a rongyos élet.

Általában rengeteg bolondos dolog jut egy nap az eszembe.

Most például az, hogy bárcsak az egész világ egy hatalmas dobostorta lenne, és minden ember kapna belőle egy jókora szeletet. Nem éhezne senki, se kicsi, se nagy, se kövér, se sovány, se öreg, se fiatal, és akkor mindenki annyira, de annyira elégedett lenne… Már ha ez mind tényleg rajtam múlna. De sajnos nem rajtam múlik.

Egyébként a népek itt a faluban azt beszélik, hogy dilinyós vagyok, és ujjal mutogatnak rám.

Nem értem, hát ártottam én bárkinek is?!

Tudom mi zavarja ám őket, az, hogy én jól érzem magam a bőrömben. Azt teszek, amit akarok, oda megyek ahová csak akarok, és akkor, amikor nekem tetszik.

Ők is élhetnek így, senki nem tiltja, de valamiért nem akarják. Tényleg nem értem. Furcsa.

Szerintük én bolond vagyok… Szerintem meg ők azok!

A két napszemüveges, sötét ruhát viselő férfi a terem végében lévő asztalnál beszélgetett. Előttük egy-egy pohár jó erős tekla állt.

Szinte suttogva beszéltek, bár a hordozható hangkioltó miatt akkor sem hallották volna őket a szomszédok, ha történetesen kiabálnak.

– Azt mondtad Joe? Az Öreg Joe?!

– Igen. Ő a legjobb.

A kérdező hátradőlt, kicsit gondolkozott, majd felemelte a poharát, és egy hajtásra kiitta.

– Rendben! De ajánlom, hogy igazad legyen! Ez egy roppant kényes és fontos meló, nem szúrhatjuk el! – azzal felállt, és sietős léptekkel távozott. A bárban lebzselő éjszakai lények alaktalan sorfala lassan bezárult mögötte.

Az Öreg épp az elektromos galambjait töltötte. Tele volt a feje színes műtollakkal, amikor beérkezett a hívás. Ismerte ezt a titkosított szignált. Így csak Mister X emberei szoktak jelentkezni.

– Mondjad, mit szeretnél? – kezdte a beszélgetést szárazon.

– Szép napot, Joe! Rég beszélgettünk. Nos, hogy így rákérdeztél, valóban lenne egy testhezálló melóm a számodra.

– Már nem vállalok melókat, te is nagyon jól tudod. Visszavonultam. Most galambokat tenyésztek.

A hologramos kivetítő halkan sercegett a félhomályban.

– Teszek neked egy olyan ajánlatot, amit nem fogsz tudni visszautasítani.

– Valóban? És mennyi lenne?

– Kerek egymillió. Jóféle syrusi coinban.

Az Öreg rövid ideig gondolkodott, majd rávágta:

– Legyen kettő, és csak neked megcsinálom. Van az a pénz, amiért érdemes meghalni.

– Rendben. A részleteket majd átszinkronizálom.

Aztán egy fémes kattanással az összeköttetés megszakadt.

A férfi befejezte az elektromos galambok feltöltését, amik most kedvesen felfújták magukat, és a szárnyaikat próbálgatták.

– Na nézzük, miből élünk! – mondta, csak úgy magának, és az alagsor felé vette az irányt, ahol a fegyvereket tartotta.

Egy ideje rászokott, hogy hangosan beszéljen – talán az egyedüllét volt az oka.

A P-20-as plazmavetőt még meg kell javítania, mert néha kifagy, és akkor nem tölt fel újra – ilyenkor már csak egy lövést lehet leadni vele.

Idő volt. A bolygót beborító megaváros, mint egy gigászi szürke kígyó, forrt, hömpölygött körülötte.

A célszemélyre fókuszált, aki hamarosan légitaxin fog érkezni délkeleti irányból. A beépített órájára nézett, a találkozásig még nagyjából kettő perc.

Ám akkor hirtelen elfogta az a hideg, idegesítő érzés, hogy nincs egyedül.

Lehunyta a szemét, és összpontosított. Ahogy még a kiképzésen tanították neki az Erőknél. Az évek, meg a rutin.

Nem tévedett. Ketten figyelték szemből, fent azon a lapos tetőn, a gázkivezető mögött tizenegy óránál. Egy másik mögötte, a hetedik emeleten, a félig nyitott ablakban. Ez három, és ketten vannak még a háta mögött, megbújva valahol a tömegben. Humanoidok, valószínűleg teleszórva implantokkal.

Joe neurális áramkörei a maximumra töltődtek. Ki akarja elkapni? Vagy ez egy csapda, amit Mister X emberei állítottak neki? Még nem állt össze a kép.

Az ujjai végén megérezte azt a bizonyos kellemes, bizsergető érzést. Azért ebbe neki is lesz beleszólása!

Lassan, kimért mozdulatokkal, a ballonkabátja takarásában előhúzta a plazmavetőjét, kibiztosította, majd kiüresítette az elméjét. Eszébe jutott régi mestere tanítása:

A harcos, aki nem fél se az élettől, se a haláltól, az legyőzhetetlen.

Ellenségei egyszerre, összehangoltan támadtak. Gyorsak voltak és kemények. A tetőről és az ablakból érkező lövéseket a pajzsa egyelőre hárította, bár erősen túlterhelődött – félő volt, hogy többet már nem bír ki.

A földre vetette magát, és egy szemetes konténer mögött próbált fedezéket találni.

Ekkor rontott rá a másik két nagydarab a tömegből. Ők már keményebb diónak bizonyultak. Profi gyilkosok voltak – nem küzdeni akartak, csak gyorsan megölni –, és úgy nézett ki, értik a dolgukat. A hosszú molekuláris pengék ijesztően fluoreszkáltak a szürke neonfényben.

Ezek ellen nem véd a pajzs sem, úgy ketté fognak szelni, akár egy érett görögdinnyét… Bár az is lehet, hogy a tetőn lévők szednek le hamarabb – gondolta.

A plazmavetőt erősen szorította a kezében, és akkor bevillant, hogy este elfelejtette megnézni, mi a baja. Korral jár...

A két, sötét öltönyös férfi a főhadiszálláson, a délutáni drónfelvételt nézte az óriás kivetítőn, a városban történt eseményekről.

Látták, amint az öreg férfi a lövések után egy macska ügyességével gurul egy szemetes konténer fedezékébe. A két nagydarab zsoldos ekkor rontott rá a tömegből.

Az első csapás elől az öreg korát meghazudtoló gyorsasággal kitért, majd a ballonkabátja alól elővarázsolt plazmavetővel – látszólag találomra – leadott lövésekkel egyesével kiiktatta a tetőn lévő vadászokat, miközben boszorkányos gyorsasággal cikázott a fenyegető pengék között.

Joe érezte, hogy lövései találtak, mert a tetőről abbamaradt az össztűz.

A zsoldosok sem voltak annyira jók, mint azt elsőre saccolta. Hozzá képest lassúk voltak és elbizakodottak. A páncélzatuk sem volt megfelelő – ismerte az összes gyenge pontjukat. Ócska cardíriai gányolás.

Már rég szétlőtte volna őket is, amikor hirtelen a plazmavető áramköre hibát jelzett. Tudta jól ez mit jelent. Már csak egy utolsó lövése maradt, és akkor, akár végszóra, a célszemély légitaxija is feltűnt a láthatáron.

Egy lövés. Mindent egy lapra. Ahogy a régi szép időkben. Vagy meghal.

Újra koncentrálni kezdett. Az idő lelassult és az öreg Joe lassan eggyé vált a mindenséggel. Egyszerre érezte a város lüktetését, a szelet, az elektromos galambok röptét, a légitaxi röppályáját, és a cardíriai zsoldosok kezében villogó katanák pengéjének fagyosságát.

Az ügynökök csak annyit láttak, hogy az öreg nekiiramodik. Elképesztő sebességgel fut, majd felugrik, és a levegőben – valami oldalsó csavarszaltóval, amilyet eddig még soha nem láttak – a támadói mögé kerül. Aztán felemeli a fegyvert, és célzás nélkül tüzel.

A detonáció – ahogy a légitaxi megsemmisült – még ezekből a kis teljesítményű hangszórókból is átható volt. Tűz, kavarodás, zűrzavar mindenhol. Menekülő emberek. Oltóegységek szállták meg a környéket.

A füst, ahogy lassan eloszlott, látni engedte, hogy a roncsok mellett két zsoldos fekszik, kitekert pózban. Körülöttük hatalmas vértócsa. Mindkettőnek hiányzott a feje.

– Elképesztő. Ilyet még életemben nem láttam! – nyögte az egyik ügynök, és zsebkendőjével megtörölte izzadt homlokát.

– Én megmondtam! – válaszolta önelégülten a másik. – Éppen most utaltam el neki a pénzt. Sajnos most el fog tűnni egy időre… Mindig ezt csinálja. Elég nehéz lesz újra megtalálni. Nagy túlélő az Öreg. Kicsit eljárt felette az idő, de még mindig ő a legjobb!

Kedd. A nő.

Átlagos nap, esteledik. A filigrán nő a konyhában a tűzhely mellett áll, főz. A hőség, fullasztó, patakokban folyik róla az izzadság. A légkondicionáló nem működik.

A férj a nappaliban a focimeccset nézi. Őt nem zavarja a meleg. A tévé üvölt. Éppen a második félidő kezdődik, 1:0 az állás a hazaiak javára. A vendégek szabadrúgáshoz készülődnek.

– Szívem! Idehoznád a söröm? Ott van valahol a frigó aljában, már biztosan lehűlt.

– Persze, drágám – mondja gépiesen – mindjárt beviszem.

A kisszobából keserves gyereksírás szűrődik ki, a hétéves forma kislány riadtan szalad a konyhába.

– Anya, anya! A Tibike állandóan rugdos, és még csúfol is!

A nő szótlanul megy, teszi a dolgát, elrendezi a gyerekeket, majd beviszi a hideg sört a férjének.

A szabadrúgás a kapu fölé megy, hatalmas ováció, a tömeg egy emberként tombol. A férfi a fotelben hátradől, és egy újabb adag sós mogyorót lapátol a szájába.

– Makumba kihagyta! A hétszentségit!

– Milyen napod volt ma szívem? – veti oda csak úgy, mellékesen, miközben szemét továbbra se veszi le a tévé képernyőjéről.

– Tűrhető volt – válaszolja a nő.

Már vagy milliószor lejátszódott párbeszéd köztük. Amolyan small-talk féle. A férfit nem érdekli, és már a nőt sem. Belefásult. Tizenöt éve házasok.

– Nemsokára kész a vacsora, jöhettek enni – mondja a nő, miközben visszasiet a konyhába.

*

Szerda. A férfi.

A férfi késő délutánig dolgozik. A lebetegedett kolléga helyett is meg kell csinálni valakinek a munkát. Ez a projekt különösen fontos, és a határidőket tartani kell!

Arca meggyötört, korán kelt. Szeme körül sötét karikák. Még a negyvenes évei végét tapossa, de már jóval többnek tűnik.

Lassan elkészül mindennel, elrakja a dolgait. Rend a lelke…

Fél óra zötykölődés a buszon hazáig. Közben pittyeg a telefon, felveszi, a felesége az.

– Igen drágám, persze hogy beugrok, hozok azt is. Más nem kell? Biztos? Rendben, sietek!

Kicsit furakszik, megnyomja a leszállásjelzőt. Már szívesen megérkezne, sajog a lába, hasogat a feje, de most lett még egy kötelező köre, beugrik hát a közeli multiba. Rutinosan válogatja össze otthonra a dolgokat, majd beáll a végeláthatatlanul kígyózó sorba.

Egy kassza üzemel csak, szokás szerint. Némán káromkodik, majd lárva arccal bámulja a fogyni nem akaró tömeget. Leharcolt, megkeseredett emberek. Hétköznapi valóság.

Végre sorra kerül, lehúzza a kártyáját, majd cipeli hazáig a nehéz szatyrokat.

Otthon a nagyobbikkal is matekozni kell – gondolja – Aztán ha lesz még idő, talán beszélgethetnének kicsit az asszonnyal…

Tudja, hogy úgyse lesz. Jön a szokásos menetrend: vacsora, fürdés, aztán szundi, hogy másnap minden kezdődhessen elölről.

*

Csütörtök. A tánc.

A nő és a férfi a táncparketten találkoznak. Ruhájuk elegáns, a tekintetük csillog, egymásba fonódik, arcukon bujkáló félmosoly.

Némán, ünnepélyes tartásban állnak egymással szemben. A várakozás izgalma vibrál körülöttük.

A pillanat még egy örökkévalóságig tart, és akkor a hangszórókból felcsendül zene. Salsa, vagy rumba? A ritmus élénk, édes és bódító.

Elindulnak. A férfi vezeti a nőt, aki egy macska ügyességével követi. A férfin látszik, tudja mit akar, magabiztosan irányítja a partnerét, aki bízik benne, és máris megteremtődik az összhang, pedig még csak fél éve táncolnak.

Most éppen egy új kombinációt gyakorolnak, párszor megismétlik. Nevetnek.

Lehetne az életben is így. Amikor két mozgó test szinte egy emberként funkcionál.

Az arcok kipirulnak, a pupillák kitágulnak. Élvezik a táncot. A mosolyok elmélyülnek, a szemek opálosan csillognak.

Mindketten kikapcsolnak és átadják magukat a zenének, a ritmusnak.

Táncolnak. Transzállapotba kerültek. Egy ősi misztérium részesei.

Az idő gyorsan repül, a következő csoport már az ajtóban várakozik.

A többi táncossal együtt izzadtan, de jókedvűen mennek átöltözni.

– Sziasztok! A jövő héten ugyanitt!

*

Péntek. A férfi és a nő.

A nő a konyhában áll, főz. Az apróra vágott vöröshagyma pirulni kezd a zsiradékban, miközben mennyei illatok áradnak szét a második emeleti panellakásban. Faarccal bámulja a konyhai csapot, amit már jó ideje nem lehet rendesen elzárni. Csipp, csöpp, csipp, csöpp.

A férje a szobában a tévét bámulja. Most kézilabda megy, a változatosság kedvéért. Issza a sörét. A másodikat vagy már a harmadikat. Megjár neki, azt mondja, hiszen ő dolgozott. Már a múlt héten megígérte, hogy megcsinálja. Bosszantó. Most veszekedjen vele? Legyint. A gyerekek bestiális üvöltése kihallatszik a kisszobából.

Nemsokára indulnia kell a szülői értekezletre. Utána még a boltba is be kell majd ugrania.

Berak a gépbe egy adag mosnivalót. Későn fog ma ágyba kerülni. Holnap szombat, nekiállhat a nagytakarításnak. Az anyósék is be fognak ugrani valamikor. Az ablakot is le kéne már mosni, és a kinőtt gyerekruhákat kiszortírozni. Állandóan csak munka, munka, munka.

Asszonysors.

A férfi szokás szerint túlórázik. Ilyenkor van idő mindent megcsinálni, mikor a többiek már fél kettőkor elhúznak. Négyig tuti bent lesz. Aztán még be kell vinni az autót a szervizbe, nézzék már meg azt a tetves kuplungot. Az olajcserét is meg kell velük beszélni. A boltba is beugrik majd, a nagynak szülinapja lesz, kéne valami ajándékot venni. Aztán fél hétkor el kell hozni a kisebbet a karate edzésről.  Csak el ne felejtse.

Hosszú a lista, fejben gyorsan végigzongorázza a napi teendőket, majd visszatér a munkájához. Sosem ér véget ez a hét!

A rádióból hirtelen egy kubai sláger dallamai csendülnek fel. A férfi behunyja égő szemét, kezével az íróasztalon ösztönösen ütni kezdi a ritmust.

A paneldzsungelben valahol egy filigrán nő mosogatástól repedezett kezében egy pillanatra megáll a fakanál. Ő is a zenét hallgatja.

Mindketten mosolyognak.

A következő táncórára gondolnak.

Együtt. Külön.

Photo by Preillumination SeTh on Unsplash

 Már korán reggel arra ébredtem, hogy esz a fene. A lábamat rágcsálta a dög, pont ott, a bütykömnél.

Ráordítottam, hogy taksi, kishaver – mármint hogy kopás a leprába –, mert a lábamra nekem is szükségem van, meg én is azon járok, szóval nagy sértődve elhúzott a vérbe.

Később a buszon, munkába menet, meg a guta akart megütni, többször is, talán hátulról is, egyrészt mert annyian voltak, másrészt meg akkora parasztok, hogy a fagyit is csak bicskával nyalják kockára.

Lazán kicseleztem – mármint a gutát –, aztán egy ducking, és a kedvenc bal felütés, jobb horog kombómmal simán leküldtem, le egész a sárga földig. Oda is ragadt rendesen. Fel sem kel ez ma már, az hétszentség!

Micsoda egy trash nap volt ez, hombre, és hol volt akkor még a vége!

A hegyek által körbevett, nyomorba fagyott szocreál városka fölött frissen kisült péksütemények kesernyés, kékes illata terjengett, akár egy nagy békebeli büdös pofon, és jaj annak, akit eltalál.

A nap folyamán elkezdtem érezni, hogy a válság begyűrűzik. Mármint belém. A tarkómnál kezdődött, és a végén mind a tizenkilenc ujjamra jutott belőle. Szeretem én az aranyat, meg a bizsut, minden gagyit, de ez már tényleg sok volt, még nekem is!

Ráadásul az ideg is rám kapott, elkezdett baszni, de jó erősen. Gondoltam, lehet, hogy eső lesz, pedig nem vágytam én már se kufírcra, se semmi másra aznap, a jóisten a megmondhatója.

Alig bírtam leállítani a mocskos férget, mert csak kúrt, és kúrt, mint az állat. Szerintem az Irén vagy a Margit miatt volt, de az is lehet, hogy az Ica miatt. Az Ica az veszélyes. A múltkor is rám nézett, és így csinált a szemével… Hmm. Nem tudom. A nőket nem lehet kiszámítani. Na, mindegy is.

Mondtam neki:

– Te ideg, há’ ne basszá’ má’ szét egy ilyen nőlény miatt!

Aztán, ahogy ez végre abbahagyta, mi történik? A pofám kezdett el leszakadozni, de jó vastag rétegekben ám!

Ez már tényleg sok volt! Tré egy nap, az tuti!

Mi mást tehettem volna? Muszáj volt a Karcsival behajítanunk két-három szatmárit – persze csak szigorúan a lelki egészség megőrzése végett –, nyilván fejenként, oszt akko’ mán télleg lenyugodtam. Legalább ne a víz verjen ki! Hö-hö! Há’ nem?

A végén még koccintottunk pár rendes barna, meg mentolos Borsodival, meg a Karcsinak volt valami import „szarokráezerrel”-je. Azt is megittuk, de nekem nem jött be. Az ilyen puccos söröket nem veszi ám be a gyomrom, nem vagyok hozzászokva, és csak böfögök, meg fingok tőle.

Főnit meg látom, egyszer csak gyün elő a kucnijából, oszt ordít, mint a fába szorult, tiszta cékla a feje, osztogatja azt észt jobbra meg balra.

Aszondja nekem:

– Figyeljél már, Gyurika! Mindenki jó valamire itt a cégnél. De te csak egyre: elrettentő példának!

Na, tessék! Látjátok? Végre, megmondta a frankót!

Ezért nem szabad soha feladni! Mert küzdeni kell keményen! Mindenkinek lehet esélye az életben, és mindenki lehet jó valamire!

Kölyökkoromban, a résnyire nyitott ablak mellett, tavaszi hajnalokon, mindig jóleső izgatottsággal hallgattam a korán ébredő madarak vidám énekét, míg a többiek reszelősen horkolva, laposakat szellentve aludták az igazak álmát.

A titok ott rejlett az énekszóban és a tavaszi föld meleg puha érintésében.

A kezdődő napban iszonyú potenciál rejlett. Akkor úgy éreztem, hogy bármi megtörténhet, és meg is történt.

„Szabadság, szerelem! E kettő kell nekem.” – írja versében Petőfi, és ez így is volt rendjén.

De jaj! Az idő hogy lejár! "Cserebogár, sárga cserebogár!"

Riadtan veszem észre, hogy már a lemez B oldala pörög.

Most újra tavasz van, de vénülő sejtjeinkben érezzük, ez már nem kifejezetten nekünk szól. A madarak hajnalban még most is ugyanolyan bámulatosan énekelnek, és a tavaszi föld is olyan édesen illatozik, mint egykor, de már másoknak.

A szabadságról időközben kiderítették, hogy csak illúzió, és különben sem tudunk mit kezdeni vele.

A szerelem pedig azt mondják nem más, mint a különböző kémiai vegyületek a dopamin, az oxitocin, a szerotonin, a noradrenalin, és egyéb endorfinok kusza összjátéka, amik átmenetileg megzavarják az agyműködést és rövidebb-hosszabb időre taccsra vágják az embereket.

Na tessék! Így múlna el a világ dicsősége? A csodák korszaka tényleg végérvényesen lezárult? Nekünk már lefőtt a kávé?

Amit akartunk azt nagyrészt elértük, jó esetben, kihúzhatjuk a bakancslistából. A gyerekek már felnőttek, a saját útjukat járják.

De mi lesz velünk? Hogyan tovább, tesszük fel magunknak a logikus és gyakran kínzóan időszerű kérdést.

Sokan, a homokba dugják a fejüket, inkább hajtanak, tekernek, összeszorított szájjal erőlködnek. Nem bírnak leállni soha, de soha. Vesznek, fogyasztanak, üzletelnek, kaparnak, kergetik a pénzt, a hatalmat, vagy valami üres fantazmagóriát, fugázit. Hajszolják a dolgokat, erőltetik, csak ne kelljen gondolkodni, ne kelljen érezni, ne kelljen itt lenni.

Talán az egyensúlyt kéne nekik is megtalálni önmaguk és a világ között.

Lehetne még élni, nem csak szerencsétlen módon túlélni, napi szinten vegetálva. Vajon találhatunk-e még értékes kincseket az életben?

Tényleg, aki tudja, mutassa már meg nekünk, hogy kell élni!

*Jelen szórakoztató írás nem saját ötleten alapul, és tökéletesen fikció, azaz nem tükrözi a szerző életszemléletét, tapasztalatát.

Így, hogy lassan már az életem vége felé közelítek, és a gátlások meg a férfiúi szemérem úgy hull le rólam, mint az októberi erdőn átsuhanó szél kavarta rozsdás falevelek, elmesélek nektek egy igaz történetet.

Ez amolyan coming out-féle a részemről.

Próbálom a távoli múltat felidézni… Igen, még az oviban kezdődött, ott, azzal az első csókkal, a kék gömb mászóka tetején. Már akkor biztosan tudtam, hogy vagy Ágika lesz a feleségem, vagy senki, mert neki annyira fényes kék szeme volt, meg szőke copfjai, és olyan vidáman énekelte a Bújj, bújj, zöld ágat meg a Hopp Juliskát, hogy egyből szerelmes lettem.

Aztán később jött az iskola, és nekem esetlen vékony lábú kamasznak már az olyan lányok tetszettek, akik meglátták bennem az érzékeny lelkű költőt, később a kemény rockzenészt.

Aztán huszonévesen már árnyalódott a kép. Azokra a csajokra buktam, akik megtanítottak a testi szerelem fortélyaira. Mindent is akartam, de abból legalább sokat. Tudom, akkor a mennyiség a minőség rovására ment, de sebaj, nem számított.

Még szerencse, hogy az ember nem kap meg mindent, és valahogy túléli ezt is, minden súlyosabb következmény nélkül.

Harmincas éveimben már elég érettnek számítottam, és az igazi nagybetűs „NŐ”-re vágytam, aki a társam lesz, aki elkalauzol az Élet sűrű, sötét és viszontagságos erdeiben, aki sziklaszilárdan kiáll mellettem.

Értsd: neveli a vásott kölykeinket, mossa a vonalkódos alsógatyáimat, ebédre elém rakja a tűzforró húslevest a rántotthús-krumplipüré kombóval és az obligát ubisalátával.

Egyébiránt dolgozik, mos, főz, takarít. Mindig csinos, ápolt, jókedvű. Bármikor szexre kész, és megértő, ha éppen csendre és nyugalomra vágyom. Egy darabig kerestem őt, de aztán feladtam.

A negyvenes éveimben párszor elváltam, majd újra nősültem. Felfedeztem magamnak a szofisztikált nőket. A fiatalabb nőket. Az elvont nőket. Az idősebb nőket. A kövér nőket. A sovány nőket. Az alacsony nőket. A buta nőket. Az…

Mondanom sem kell, hogy ők mind, mind új színt jelentettek életem változatos palettáján. Aztán gyorsan elszálltak ezek az idők is.

Az ötvenes éveim már a tökéletes felszabadultságról és az önmegvalósításról szóltak, kipróbáltam magam bárkivel, bárhol. A mérték számomra sosem volt érték.

Megvolt nekem minden: kurvák, swinger klubok, BDSM bulik, queer varánuszok, koszos pókmajmok, egy női testben élő meleg férfi… egyszer még egy betépett gumikecskével is csináltam, de az csak tévedés volt.

Nem bántam meg semmit, de hogy megvénültem, az eltelt idővel valahogy megjött a bölcsesség.

Most, hogy az égvilágon már mindent kipróbáltam, végre tudom, hogy mit szeretnék, és ez olyan jó, olyan felszabadító. Nincsenek eget rengető elvárásaim, extra kívánságaim.

Már csak egy olyan nőre vágyok, aki kedves, és nagy mellei vannak.

Mikor először láttam, egyből megkívántam, ami igazán nem meglepő, de inkább elmesélem az egész történetet az elejétől a végéig.

Egy rekkenő augusztusi délután találkoztunk: árnyékban is ötven fok volt, tudjátok, amikor a perzselő afrikai hőség bekúszik még az emberek bőre alá is.

Én is égtem már belülről, de nem volt egy rohadt hűvös hely vagy menedék ebben a lepra kócerájban.

Forrt a vérem, kalapált a szívem, és egyszerre csak ott volt előttem. Baromira jól nézett ki!

Rámosolyogtam, és úgy tűnt, hogy a maga visszafogott módján ő is visszamosolyog.

Naná, hogy megkívántam! Szárazra cserepesedett szám, és lelkem szinte izzott, ahogy folyton rágondoltam. A pokol kénköves tüze semmi volt ehhez a vágyakozáshoz képest!

– De nem lehet, nem lehet, ember! – mantráztam folyamatosan magamnak. – Ezért kirúghatnak! Gondolkozz már kicsit! De mi lenne, ha mégis, ha csak egyszer… mondjuk titokban kipróbálnám?

Az a bizonyos ördög nem hagyott nyugodni. Milyen érzés lenne?

Nem! NEM! BIZTOS, HOGY NEM!!!

De ezzel csak azt értem el, hogy még annál is jobban kívántam. Volt, hogy az éjszaka közepén verejtékben úszva riadtam fel. Tudtam, nem szabad, és mégis. Szörnyű kínokat éltem át, el sem hinnétek.

Aztán egy nap, egy szerencsés vagy szerencsétlen véletlen folytán úgy esett, hogy mégis belekóstolhattam a jóba.

A közeli késdobáló, egyik törzshelyem, belépésemkor még majdnem üresen állt, és ahogy odanéztem, egyszerre csak ott volt, ott volt Ő, teljes életnagyságban, a zenegép mellett. Csendben, szerényen, mégis csábosan, akár a koronaékszer.

Vár valakire? Vagy otthagyták?

Szívem nagyot dobbant. Most vagy soha! Határozottan odaléptem, és ahogy mondani szokták, „a kezembe vettem a dolgokat”. Pár gyors mozdulat, és nyelvem már a csodás száját kóstolta. Teljesen lenyűgözött, örökre levett a lábamról.

Gyorsan végeztünk, mégis: ember nagyobb örömöt a földön nem élt át, mint amikor a szomjas ajkam a hűvös szájára tapadt.

Vele igazi felüdülés volt, nem úgy, mint a többivel, akik az elején sokat ígérnek, aztán mindig marad utánuk valami furcsa, keserű szájíz.

Onnantól nem volt megállás. Rákaptam. Titokban ment a dolog, senki nem tudott róla.

Menet közben döbbentem rá, hogy Ő az IGAZI! Minden helytálló volt, amit róla hallottam, és csak azt sajnáltam, hogy nem hamarabb szerettem bele.

Azért a józan ész hangja, mélyen eltemetve, de folyamatosan figyelmeztetett.

Nem tesz jót neked! – súgta. – Tönkreteszed magad. Hosszú távon meg fog ölni, ha nem állsz le vele. Káros! Mérgező!

De egyszerűen nem bírtam abbahagyni, mert iszonyú jó volt. Titokban élveztem, akár egy narkós.

Rettegtem, mert tudtam, mi lesz, ha rájönnek a cégnél. Kirúgnak, és akkor mehetek vissza megint porszívókat meg férfiingeket árulni. Na, szép, mondhatom.

A páromnak se mertem elmondani, mert micsoda szégyen lenne, az én koromban… Komplett hülyének nézne…

Mégse tudtam meglenni nélküle. A rabja lettem. Próbáltam elfelejteni. Százszor, ezerszer. De állandóan a számban éreztem az ízét. Az agyam egy kis szegletében állandóan jelen volt.

Kipróbáltam mindent, hogy elfelejtsem. Egészségesen éltem és táplálkoztam. Sportoltam. Gyógyteákat ittam és vitaminokat szedtem. Meditáltam.

Próbáltam mindenféle érdekes dologgal elfoglalni magam, hogy ne gondoljak rá, de mégse tudtam egy percre sem elfelejteni. Állandóan kívántam, hiányzott az érzés, ahogy egy rekkenő délután megérintem karcsú, hűvös testét, és szomjas szám vadul rátapad.

Két évig próbáltam, de aztán a sok kudarc után feladtam. Belefásultam. Széllel szemben nem lehet.

Mára odáig fajult a helyzet, hogy már nem érdekel, ki mit gondol. Rúgjanak ki, ha nem tetszik, tényleg nem érdekel.

Most is itt ülök a céges, PEPSI-s furgonomban, hátul az a sok üveg fránya lónyál, ő meg, a Királynőm, itt van velem.

Mondjatok el minden szemétnek, rohadéknak, mondjatok bármit, de ha Ő kell, hát Ő kell. Vállalom, mert szeretem! Főleg ebben a tetű melegben.

Az igazság, hogy más nem tudja pótolni. Örök szerelem ez, ahogy mondják: Ő az igazi!

A jéghideg Coca-Colám!

Az alapfelállás: Két férfi sétál az utcán, szembejön velük két nő. Az egyik férfi beszédbe elegyedik az egyik nővel. Ennyi.

Kedvenc íróim stílusában próbálok a szituációból rövid történeteket írni, némi áthallással és idézetekkel tarkítva a szerzők nagy sikerű műveiből.

Írásom célja színtisztán a magam és mások szórakoztatása.

A történetekben a stílus miatt néha csúnya és obszcén szavak hangzanak el, ezért elolvasását semmilyen korosztály számára nem ajánlom.

Ernest Hemingway

Az utca legalább húsz láb széles és két mérföld hosszú volt. Egy sötét sikátor mellett haladt északnak, végig a város keleti szélén. Két oldalán szürke házak magasodtak. A téli este gyorsan sűrűsödött: fújt a szél, és nagy pelyhekben kezdett hullani a hó.

Két férfi haladt a járdán, egy alacsonyabb és egy magasabb. Mindketten fekete felöltőt és fekete fedora kalapot viseltek. Lehetett látni, akinek volt szeme hozzá, hogy gengszterek.

Az éjszakai lokál előtt két nő álldogált, erősen kisminkelve, majd elindultak feléjük. A magasabb férfi a társára nézett, majd bosszúsan összeráncolta a szemöldökét.

– Látod, Tom?

– Látom hát! – mondta amaz.

– Vadászösztön.

– Az.

Hallgattak egy sort, miközben az est közéjük ólálkodott. Csikorgató hideg volt.

A nők már egész közel értek. Az egyik szőke volt, a másik barna. A szőke hosszú szárú szipkából cigarettázott. A barna lány a magasabb férfira nézett, és elmosolyodott.

A férfi üdvözlésképpen megemelte a kalapját.

A mulatóból egy közismert sláger dallamai szóltak. „Baby, ha szeretnél elhajóznánk Tahitira”.

Nem történt más. Némán mentek el egymás mellett, miközben teljesen beesteledett, és feljöttek a hideg csillagok.

Tom kíváncsian nézett a társára.

– De hát miért nem?!

– Semmi! Férfidolog – mondta az egykedvűen – Gyere, inkább igyunk meg valami erőset!

Márai Sándor

A macskakövekkel kirakott utcácska emlékeimben még úgy él, mint rózsafüzéres gyermekkorom idején, mikor vattacukorszagú vasárnapokon együtt szaladtunk a templomból hazafelé, méla harangszó mellett a szomszéd hentes kilencéves Ágikájával, akinek a szőke copfjai úgy lebegtek a langyos nyári szélben, akár az arany kalászok a végtelen búzamezőn.

Az utca még most is itt áll, szinte ugyanolyan, de valami mégis megváltozott. Már nem az, ami régen volt, most valami bús, borús őszi halálszagot áraszt, és rothadó, lilás, hússzínű árnyékokat vet.

Két, az életbe belefáradt férfi kopott kabátban sétál a Weimarer Strasse irányába. Szemben velük két jólöltözött úrihölgy.

A férfiak szertartásosan köszönnek, majd az egyik hirtelen privát beszélgetésbe bocsátkozik a barna hajúval. A nő kacéran hátra veti a fejét, és nevet, majd kihívóan a férfira néz: franciásan elegáns, ódivatúan kéjes.

A jelenet olyan banális, egyben cinkos és cinikus egyszerre, ám nekem mégis valami olcsó Shakespeare előadás benyomását kelti, amit talán Londonban, vagy Stratford-upon-Avonban láttam.

Nevetek. Az élet hiúságai. A boldogsághoz olyan kevés dolog kell. Az élet csodálatos színjáték, de előbb vagy utóbb, úgyis mind meghalunk.

Charles Bukowski

Már hetek óta nem jutottam ki a lóversenypályára, és ettől kissé feszült voltam, alig tíz dolcsi zörgött már csak a zsebemben.

Ráadásul ez a perverz kis szemét, aki esztétának vallotta magát is itt sétált mellettem és közben Istenről, Wittgensteinről, meg a pinákról traktált. Tök feleslegesen rabolta az időmet, mert szegény egyikhez se értett igazán, de azért csak nyomta a sódert, miközben elszívta az összes cigimet és megitta majdnem az egész üveg piámat is.

A két kis ringyó pont előttünk farolt ki a csehóból. Az egyiknek sportos kis melle volt, a másiknak meg nem volt feneke. Egyből begerjedtem. A kismellűt ott helyben megerőszakoltam volna, de úgy, hogy a szar is kijöjjön belőle.

– Kurvák van piátok? – ordítottam rájuk kedvesen.

– Ezt dugd fel magadnak, te vén részeg kéjenc! – mutatta be a középső ujját az, amelyiknek nem volt feneke.

Mindketten nevettek.

Irtó dühös lettem, nekem ne szóljon be egy ilyen kis segg nélküli picsa. Rávetettem magam, de a délelőtt folyamán megivott temérdek whisky szódától némileg belassulva elvétettem az ugrást, és fejjel egy fém lámpaoszlopnak csattantam.

Mire nagysokára magamhoz tértem már mindenki lelépett, még a kis szar esztéta is, aki úgy nyomta nekem a sódert, és ráadásul a maradék vörösboromat is elvitte. Szemetek.

Valahogy sikerült talpra állnom, és kihalászni egy gyűrött cigit a bal felső zsebemből aztán nehézkesen rágyújtottam.

Mélyen leszívtam a kékes füstöt, és emlékszem, aznap, azt hiszem igazán, és világrengetően boldog voltam.

Joseph Heller

A nyári éjszakában az Örök Város, akár egy lusta kurva, terült el körülöttük.

Róma ilyenkor tele volt stricikkel, lotyókkal, zsebmetszőkkel és részeg amerikai katonákkal, akik a még náluk is részegebb nőjeiket terelgették, hangos hahotázás és obszcén megjegyzések kíséretében.

Yossarian barátjával Éhenkórász Joe-val sétált a Colosseum felé vezető úton. Pár nap eltávra jöttek a postagéppel. Nem akartak semmit, csak valahol alaposan berúgni, majd felszedni pár nőt és rendesen megdurrantani őket.

Mondjuk Éhenkórász Joe sosem tudta eldönteni, hogy lefényképezze vagy megdugja őket. Ezért mindig lázas sietséggel csattogtatta a fényképezőgépét, amiből sosem lehetett a filmet előhívni, és közben teli torokból kiabálta: Itt a nagy fotográfus a Life újságtól, óriási címlap fotó! Sovány, szőrös teste csak úgy rezgett a visszafojtott indulattól, őrült szeme vérben forgott.

B-25-ös bombázók húztak el felettük hangos jajgatással és Yossarian ahogy felnézett ijedten összerezzent. A kötelékben az egyik gép erősen füstölt, de tartotta a magasságot, és ahogy látta megvolt mindenki. Megint fel fogják emelni a bevetések számát – gondolta elkínzottan.

Milo megmenthetné, de Milo most épp Egyiptomban van, hogy a gyapottermést felvásárolja. Ráadásul Milo sosem segít senkin. Milo üzletember. Ő az, aki 5 centért veszi a szicíliai tojás darabját, háromért adja el a kantinnak, és 2,5 cent haszna van minden egyes eladott tojáson.

Milo is őrült, mint mindenki más, kivéve Yossariant és Natelyt. Nately nem őrült, de őrülten szerelmes abba a prostiba, aki mindig olyan undok vele. Szóval egykutya.

Két nő jött szembe, az úton és Yossarian gyanakvóan vizslatta őket, nem akarják-e esetleg megölni. Egy ideje már mindenki az életére tört.

Az egyikben Yossarian felismerte Nately kurváját. A nő álmos volt, és unott, ahogy mindig.

– Buona sera – köszönt Yossarian.

– Troia di tua madre! – sziszegte a nő

– Tu sei pazzo?!

Éhenkórász Joe már nyúlt volna a fényképezőjéért, de Yossarian lefogta a kezét.

– Tűnjünk el innen – súgta barátjának.

– De miért? Épp most akartam lefényképezni őket. Micsoda bőrök!

– Mert ez csapda.

– Csapda?

– Igen! A 22-es csapdája – válaszolt Yossarian keserűen – Mindig az. Az a tetves, istenverte 22-es!

Örkény István

Arról, hogy mi a ciki. (egyperces)

Tegnap délelőtt egy kedves barátommal éppen a Nagykörúton sétáltunk, az idő szép volt, a levegő enyhe, a Nap fényesen sütött, amikor váratlanul elénk toppant Z. neje és barátnője, akiről tudni érdemes, hogy Pest egyik legszebb nőjének tartják. Z. egyébként kollégánk, és jóban vagyunk. Remek férfi, munkatárs és barát.

A hölgyek kedvesen mosolyogtak, és én elpirulva bal kezemmel megemeltem az új kalapomat, majd nyájas szavakkal üdvözöltem őket.

Ennyi történt csak, ám később a klubban, barátom, rosszalló tekintettel, szűkszavúan csak ennyit mondott.

– Ejnye, Frici! Hát nem szégyelled magad? A te korodban?!

Chuck Palahniuk

Amit Tyler Durden tud, azt én is tudom. Szórakozottan sétálunk egymás mellett az úton.

Éppen a klubból jövünk. Az egyik fogam kilazult, és a térdem is csúnyán lehorzsolódott. Most biztos kíváncsi vagy milyen klubról beszélek, de a klub első szabálya kimondja: senkinek egy szót se a klubról!

Tényleg jó kis bunyó volt. Semmi sem oldódott meg, semmi se lett jobb, de már semmi nem számít és Tyler azt mondja a Mona Lisa és szétesik egyszer.

Hallom a hangját ahogy éjszakánként a fülembe súgja: „Nem a munkád vagy, és nem is a bankbetéted. Nem a kocsid vagy, és nem a tárcád tartalma. Nem egy menő ruha vagy. Egy bohóckodó ganajkupac vagy.”

Két fiatal csaj áll a vegyesbolt előtt, olyan alterfélék, tépett séróval. Rágóznak. A fekete bejön, pont az esetem. Tyler tudja, és rám villantja legszexisebb mosolyát.

– Na mi lesz? Felszeded a csajt, vagy én szedjem fel?

Tudom, hogy megteszi. Gátlástalan. Látom, ahogy smúzolni kezd a csajokkal. Apu irigy és picike nemi szerve vagyok.

Próbálom nem tudatosítani a dolgot. Lazán álldogálok mellettük, miközben a kilazult fogamat piszkálom a nyelvemmel, és próbálok kedvesen mosolyogni.

Tegnap Tyler elkérte a tárcámat, majd kidobta a buszablakon. Azt mondta csak akkor tudok mindent megtenni, ha már semmim sincs. Nos, van benne valami. Igen. Érzem, ahogy közeledik a mélypont.

Valahol megszólal egy sziréna, és összekeveredik a csajok vad röhögésével.

Egy rendőrautó vágódik be a sarkon és tart egyenesen felénk. „Idővel mindenki túlélési esélye a nullára csökken” – gondolom.

Ideje elhúzni. Tyler és a csajok már le is léptek, de nekem nem sikerül.

Nagydarab zsernyákok ugrálnak ki a járműből, majd ahelyett, hogy erővel a falhoz kennének kedvesen körbevesznek, mosolyognak.

Arcuk véraláfutásos, az egyiknek fel van kötve a keze. Vidámak, viccelődnek. Az egyik kedélyesen még hátba is vereget.

– Csodáljuk magát mister Durden – mondja a felkötött kezű –, és csak szerettük volna közölni önnel, hogy minden a legnagyobb rendben halad. A nagy terv ma este megvalósul, és ezt csakis egyedül önnek köszönhetjük!

Tudod, van az az erősen testképzavaros kondimajom, aki a gymben érzi jól magát. Kognitív képességei nem számottevőek, de legalább 120 kilóval nyom fekve és 140 kilóval guggol. Minimum 43-as kar, gorilla mellkas, őrült tekintet. Megvan? Létezik egy gyakori alfaja, az úgynevezett „légiós”. Ő az, aki a csenevész lábára sohasem edz. Gondolom láttátok már az Asterix és Obelixből a római legionáriusokat…

A női példányok sem sokkal különbek, 15% alatti testzsír, hatalmas műmell, kacsaszáj, picsaösszehúzó nadrág.

Kellékek: tripod okostelefonnal, ásványvíz, CK-s baseball sapka, csuklyás dzseki, házi kedvenc, egyeseknél egyéb láncos BDSM-re hajazó eszközök. Fizetését fehérjére, táplálékkiegészítőkre, barnítókrémekre meg egyéb marhaságokra költi.

Aztán ott a széplelkű entellektüel, aki szabad idejében Boris Viant, Charles Bukowskit meg egyéb furcsaságokat olvas. Néha befigyel nála egy kis Kazandzákisz vagy Freud. Kedvence Mahler V. és IX. szimfóniája. Barna kordbársony nadrágban és kötött mellényben jár, amit az anyukája készített. Szeme zavaros akár a tenger, és gyakran a távolba réved. Órákon át tud beszélni a semmiről. Mert hát mi is a lét igazi értelme? Meg hogy ki vagyok én? És ha én vagyok én, akkor Kim Basinger?

Aztán van az olyan elvont fazon. A beavatott. A minden tudások tudora. Szái Bába és Sadhguru tanításain megedződve kergeti az ötödik létsíkon a samsarát. Álmából felkeltve is elsorolja neked az ókori bölcseket, mindent tud Konfuciuszról és Arisztotelészről. Nem tudsz neki újat mondani, mert rendszeresen olvassa az Akasha-krónikákat. Mindent tud, már mindent megértett. Minek van még itt? Szerintem még saját magát is unja.

Van az állatok nagy barátja, aki kilenc macskával, két kutyával, egy jámbor tarka kecskével, három tengerimalaccal, néhány vemhes kapibarával, egy benga szőrös madárpókkal, egy leszbikus anakondával és egy igazán remek humorú agámával ossza meg a lakhelyét. A szomszédok szerint iszonyú szag terjeng nála, de őt nem érdekli, azt mondja nem érzi. Tagadja annak a mondásnak a létjogosultságát, hogy aki szereti az állatokat az nem tart.

Van a csodálatos műszaki zseni, aki mindent meg tud szerelni. Már ha meg akarja. Néha szereti hülyének tettetni magát, de aztán kiesik a szerepéből és gyorsan megjavítja. Egy ezermester. Mindent is. Mindenhez is. Nagyon hasznos fajta. Sajnos kihalófélben, fokozottan veszélyeztetett!

A kocka. A számítógépzseni. Olyan kifejezésekkel dobálózik, mint Hyper-V, VMware, FMC, cloud, storage, RAID, iDRAC. Microsoft, Linux, BSD, ECP, SMTP és Mailer Daemon. Egyesek szerint még a gépi kódot is olvassa, bár ezt eddig senki nem erősítette meg. Szemüveges. Púpos vagy girhes. Mindenesetre hátfájós. Általában nem kedves. Inkább enyhén neurotikus. De tud. Nagyon tud. Káromkodni is. És szereti, ha tudását értékelik, meg emberszámba veszik.

Van a kemény rocker fazon, aki rocksztár, vagy rocksztár volt, vagy rocksztárnak hiszi magát, vagy csak egyszerűen rajong a keményebb zenékért. Kopott farmer, bőrnaci, bőrkabát. Kedvenc szavajárása a „rákendrollfíling”. Chopper nyomokban előfordulhat. Tetkó hegyek. De nem ám „anyám” meg „üss”. Színes Gibson Les Paul az alkaron. Agyaras láncos Motorhead logó a háton. Tisztán issza a Chivas Regalt és az Absolut vodkát. Ha nincs, akkor a Barbon vagy a Pitralon arcszesz is megteszi. Ha kipurcan tilos hamvasztani, mert a tömény szesz miatt napokig éghet.

Van a partyarc. Könnyed és vidám. Van neki stílusa. Nem tudom hol szerezte, de tény, hogy van. Bárki bármit csinál, az hozzá képest lótúró, ahogy ő csinálja az a legjobb, az az abszolút. A jó borhoz hasonlóan öregszik. Táncolhatsz vele, buliba járhatsz, csinálhatsz akármit, mindenre is jó, meg igazából semmire.

Van a szerencsétlen iszákos. Ha azt hallja, hogy alkohol, rögtön nyáladzani kezd és dadogva utánad ismétli, de ilyenformán szótagolva: Alko… hol? Az ország népességének nagyobb része ebbe a kategóriába esik. Ez valami népnemzeti virtus vagy hagyomány. Elég közönséges fajta, bárhol bármikor előfordul.

Aztán vannak a zenészek. Ezekről azt kell tudni, hogy két fajtájuk létezik. Az egyik a szomorú zenészek, akik kottából a klasszikus zenét játsszák, és a nem szomorú zenészek, akik meg érzésből minden egyebet. Mára ők is kihalófélben vannak a digitális technika, a mérhetetlen igénytelenség és a MI lassan kiszorítja őket.

Van a latin lover. Pacek tökéletesen belőve. Rózsát vesz neked, feladja rád a kabátod, kinyitja neked az ajtót, előre enged, meghallgatja a hülyeségeidet. Elvisz moziba, megnézitek a Zongoraleckét vagy a Csokoládét esetleg a Szex és New Yorkot. Titokban Juhász Gyulát, Adyt Endrét, Villont és Gabriel Márquezt olvas. Latin slágereket dúdol. Romantikus. Igazából balfasz.

Van a megszállott horgász. Csak ez érdekli, ezért él. Rekord méretű halakkal fényképezkedik. Horgászmódszerekről olvas, meg etetőanyagokról. Halradarja van, meg csontkukaca a hűtőben. Gondolatai állandóan e téma körül forognak. Szinte mindig kint van a vízparton, feleségét elhanyagolja, aki gyakran emlegeti: „Te is inkább kupiba járnál, vagy pornót néznél, mint a többi rendes férfi!”

Van aztán a mindent tagadó. A Föld nem gömbölyű! Ziher, hogy nem járt még ember a Holdon. Nem az egyiptomiak építették a gízai piramisokat! Nincs se Húsvéti Nyuszi se Mikulás se Jézuska, és nem létezett Erzsébet királynő! Ébredjetek már fel! Milyen pénz? Milyen férfi? Milyen nő? Nem én voltam, és különben sem fog többet előfordulni… Nekem higgyél ne a látszatnak!

Van a motiválatlan és befordult kifogásgyáros, aki mindig ilyeneket mond. Minek erőlködni? Már úgyis késő! Minden el van cseszve! Hajaj! Nem is gondolnátok mennyire. A szüleim csesztek el. A tanáraim miatt van. A kutyám kényszerített. Megsértődtem hatéves koromban és kényelmi szempontok miatt azóta úgy maradtam…

Aztán vannak még mindenféle egyéb típusok, amikre most idő, hely és fantázia hiányában nem térnék ki.

A végére maradtam én, aki egy kicsit mindegyik típusba beletartozik, de igazából egyikbe se, mert ahogy művelt ánglius barátom szokta volt mondani:

Dare to be different! Merj különbözni!

Hétfő. A mechanikus órám hajnal három körül jár.

Néma csend vesz körül, ahogy egymagam sétálok hazafelé, miközben a világ mélyen alszik körülöttem.

Minden és mindenki alszik, még a jó cukor is.

Az idő állni látszik. Nyár eleje van, június. Csak a hársfák jellegzetes illata és ez a párás meleg mindenhol.

Jólesne most egy jéghideg sör, mert kiszáradt a torkom, de ahogy látom, nincs nyitva már semmi. Se a kocsmák, se az éjjel-nappali boltok, még a rohadt benzinkutak is bezártak.

Ez most egy ilyen kietlen, kihalt világ. Beton-, fém- és üvegdzsungel. Csak pár kóbor taxi száguldozik a városban, mint színes kerge bogarak, de azon kívül tényleg semmi, minden csendes mindenki alszik.

Újra az órámra nézek, három óra húsz.

A vasárnap már elmúlt, a hétfő még nem kezdődött el igazán… Valahogy a két világ között a semmiben rekedtem. Szürreális látomás.

Mindenki békésen szendereg: az autók, a fák, a város, talán még az angyalok is alszanak. Kivéve engem, aki itt bandukol ebben a térdig érő nihilben.

Úgy érzem magam, mint aki kiesett a Mátrixból és most nem találja a visszautat.

Azért egy hideg sör baromira jólesne, jut eszembe újra a gondolat, akár egy rögeszme. Már délután megkívántam, ez járt a fejemben egész végig miközben melóztam. A jutalom, a nap végén. A kilazulás.

Elered az eső, először csak apró szitálás, aztán kezd egyre jobban bedurvulni. A végén már zuhog. Hogy a fene esne bele!

A buszmegállóban a padon egy sovány hajléktalan fekszik, ő is alszik. Hosszú piszkosszürke szakállával takarózik. Nem egy szívderítő látvány.

Frusztrációm egyre inkább engesztelhetetlen gyűlöletbe csap át. Tehetetlen düh ez, ami belülről mar szét, de már mindegy, ebbe bele kell törődni.

Nem mindig az van, amit az ember szeretne, de hogy ebben a szerencsétlen városban, ami ráadásul megyeszékhely, és ahol nagyjából száznegyvenezer ember tengeti a mindennapjait, egy rohadt sört nem lehet ilyenkor meginni. Ez azért gáz. Sőt mi több: katasztrófa!

Feladom. Legyintek, káromkodom, majd sántikálva elindulok hazafelé.

Fél óra múlva, már én is az igazak álmát alszom, akár a többiek. A távozó langyos éjszaka még utoljára szájon csókol, körbevesz, puha testével beborít, s én boldogan feloldódom a saját rémálmomban.

A Mátrix kitágul, és újra beborít mindent és mindenkit. A konzisztencia helyreáll, és érzem, ahogy a világ újra visszatalál önmagába.