Milyen színe van a fájdalomnak?

Gondolkodjunk hát. A szomorúság színe a kék. Az amerikai szlengben a „to be blue” azt jelenti: szomorúnak lenni. A „Kind of Blue” pedig egyfajta szomorúságot, melankóliát idéz.

Az irigység lehet sárga vagy zöld. Attól függ, ki mondja. A magyar sárga lesz tőle, az angol bezöldül: „she was green with envy”.

A remény színe a zöld, ahogy a természet is kizöldül minden tavasszal. Benne van a megújulás misztériuma és az a különös, buja várakozás.

Talán innen ered a mondás is: valaki zöld ágra vergődik – végre sikerül elérnie azt, amire már régóta vágyott.

A gyász színe mindig fekete. Komor ünnepélyesség, a dolgok végérvényességének tudata. Itt már nincs apelláta, nincs kibúvó. Nem lehet. Valami örökre és megmásíthatatlanul elrendeltetett.

Az öröm ezzel szemben rózsaszín, és nem fehér, ahogy azt várnánk. Néha pinkben látjuk a világot, és akkor minden olyan csilivili, rózsaillatú. Fél méterrel a föld felett lebegünk. Angolul: „To be tickled pink” – szó szerint: rózsaszínűre csiklandozva lenni. Aztán gyorsan elmúlik az is…

A fehér a tisztaság, az ártatlanság és a béke színe. A menyasszonyi ruha, az orvosi köpeny – és még sorolhatnám.
De milyen a színe a félelemnek? Valami sápadt, nyúlós, ragacsos árnyalat? Az emberek elsápadnak a félelemtől. Megijednek. Talán önmaguktól?

A harag vak. Lila köd borítja el az ember agyát. Zavart lesz. „Purple Haze, all in my brain” – énekli Hendrix. Bár a lila lehet az erős spiritualitás színe is. Gondoljunk csak az indigógyerekekre…

A melankólia echte barna, akárcsak az unalom. A közöny és a fásultság a szürke árnyalataiban játszik. Az ezüst csillogása viszont az érzelmi egyensúlyt, a hűvös józanságot és a csendes intuíciót idézi.

És a fájdalom? Vele mi van?

A nyers, égő fájdalom úgy vöröslik, akár a vér, a testes borok vagy azok a hatalmas rózsák a néhai nagymama kertjében. Riadt, fásult szemekben tűnik fel, ha értőn figyel az ember. Néha kékes vagy lilás árnyalattal keveredik némi fekete kontúrral.

Azok már régi sebek. Nehezen gyógyulnak.

Mindenki cipel terheket. Jó azoknak, akik le tudják rakni őket.

Lassan összeáll egy palettányira való.

Néha úgy gondolom, hogy Isten, aki a legnagyobb művész, ezekből a színekből festi a világot.

A fiatalasszony egy vidéki nagyvárosban lakott egy takaros családi házban a férjével és két gyermekével. Emma – mert így hívták – imádta a rózsákat.

A virágai is szerették őt; talán mert a szépség mindig vonzódik önmagához.

Az eltelt évek alatt rengeteg fajtát kipróbált: hosszú szárakon nyíló, telt virágúakat, futó- és kúszórózsákat, vadvirágú változatokat, különféle színekben, egyszer egy születésnapjára még „fekete” rózsát is kapott.

Mindig boldoggá tette, ha egy új, érdekes példányhoz jutott, de nincs ebben semmi szokatlan, hiszen így működünk mindnyájan. Ám volt valami, ami idővel mindig tönkretette a boldogságát.

Nem értette, nem tudta, hiába kutatta az okát. Először csak úgy érezte, egyszerűen nincs a növényekkel szerencséje. Pedig megadott nekik mindent, amiről úgy gondolta, szükségük van rá: napfényt, tápanyagban gazdag virágföldet, rendszeres öntözést. Még azt is megtanulta, hogyan metssze meg kora tavasszal kedvenceit.

A rózsák azonban így is sorra elpusztultak. Az elején még ragyogtak, majd idővel egyre csak kókadoztak, aztán a végén teljesen elszáradtak. A hajdan oly puha szirmok zizegve hulltak, ahogy a hűvös reggeli szél beléjük mart.

Olyan volt az egész, akár egy átok. Emma ilyenkor mindig elszomorodott, nem tudta, mitévő legyen. Sok mindent kipróbált, szakemberekkel konzultált, de egyik módszer sem vezetett eredményre. A rózsák rendre mind ugyanúgy jártak. Idővel már csak megkopott emlékekként maradtak az asszony fejében.

Végül beletörődött, és már maga is elhitte, hogy ez a világ rendje. Felhúzta az állát, megrántotta a vállát. „Ez már csak ilyen – gondolta –, semmi nem tart örökké.”

Aztán egy nap történt valami. Egy új kolléganő érkezett a céghez: Bella, aki teljesen az ellentéte volt Emmának. Empatikus, nagyszájú, életvidám. Idővel a két nő között szoros barátság szövődött. Rengeteg időt töltöttek együtt, jöttek-mentek, beszélgettek. Általában Bella beszélt, Emma pedig hallgatta.

Egy délután a rózsákra terelődött a szó, és kiderült, hogy Bella is rajong értük.

– Muszáj lesz egyszer átjönnöd hozzánk, majd megmutatom őket! – mondta lelkendezve.

Erre a következő szombaton sor is került.

A kertben ültek a fehér kisasztalnál egy üveg jóféle francia rozé társaságában. Emma elhűlve látta, hogy Bella rózsái csodálatosan pompáznak. Nemcsak néhány bokor, hanem az összes!

Az egész kert tele volt velük. Izgalmas színek és formák, ahová csak nézett, édes illatuk szinte betöltötte a levegőt.

– A te virágaid nem száradnak el? – csodálkozott. – Az enyémek idővel mindig tönkremennek, pedig megadok nekik mindent… Miért van ez?

Bella barátságos zöld szemét barátnőjére szegezte, és pár percig kutatólag szemlélte. Gondolkozott.

– Nem akarlak megbántani, de szerintem tévedsz. Nem adsz meg nekik mindent.

– Nem? Hát mit rontok el?

– Tárgyként kezeled őket.

– De hát azok is! Nem?

– Nem! A rózsáknak lelkük van. Ha neked adják magukat, cserébe neked is oda kell adnod magad, különben elpusztulnak. Ez a titok. Így működnek.

Bella felállt, majd kevert mindkettőjüknek egy hosszúlépést. Jólesett ebben a júniusi rekkenő melegben.

Egy darabig még ültek ott csendben, hallgatva a madarak énekét meg a szorgos zengőlegyek döngicsélését.

Emma közben arra gondolt: „Hát ilyen egyszerű lenne? Vannak még titkok a világon…”

Napok romjai hosszú sorokban kígyóznak mögötted. Fájdalmasan marnak beléd.
Ébredéskor felfogod, hogy minden nap elvesz belőled valamit. Nem sokat, a változás nem jelentős, de a végtelen napok során minden perccel egyre könnyebb és könnyebb leszel.
Lassan fogysz. Úgy halványulsz el, mint az égen tündöklő, fenséges Hold.
Az út végén szíved már csak olyan könnyű, mint Ma’at tolla, amikor Anubisz isten leméri.
Az éjszakát felváltja a nappal. Ebben az örök körforgásban a sötét és a világos végül egymásba simul, hogy egy magasabb egységben egyesüljön. A mozgás talán valós, talán látszólagos. Mindegy is.
Az idő kereke senkit se kímél, könyörtelenül felőröl mindent.
Élj hát!

Itt vagyok… A szárnyaim megégtek, sok tollam hiányzik, és az egész tetőtől talpig mocskos, de túléltem a világégést. Nem hittem volna, de úgy látszik, egy angyal mindent kibír. Masszív szerkezetek vagyunk. Nyilván erre lettünk tervezve, hogy bárhol, bármikor bevethetők legyünk az Egyetlen Igaz Úr parancsainak végrehajtására, és én végrehajtottam, becsülettel.

Szóval most itt vagyok, alábuktam a ti világotokba. Ilyenkor embernek látszom. Emberi a formám, mint ahogy a vízcsepp is gömb alakot vesz fel a súlytalanságban. Az érzékszerveim is emberiek. Na jó, nem! Csak vicceltem. Valójában sokkal, talán ezerszer vagy tízezerszer jobbak, mint a tieitek. De ezt nem azért mondom, hogy kérkedjek, távol álljon tőlem az ilyesmi – egyszerű tény. Hasonló vagyok hozzátok, csak nem egy súlycsoportban játszunk, ennyi az egész.

Még kavarognak bennem a gondolatok, az érzések. Ez volt a háromszáztizedik ütközet, amely a pokol szolgái és a mennyek seregei közt zajlott. Ádáz, gyilkos küzdelem, amely végtelennek tűnő eonokig tartott. Rengetegen eltűntek vagy megsemmisültek; angyalok és démonok a szemem láttára hulltak darabjaikra. A fájdalom és a perzselő kín patakjai széles folyammá egyesülve hömpölyögtek. Még az én ősi városom, Giseldor is megsemmisült… Azok a csodálatos épületek, az izzó tűzfolyam és a fekete fojtó füst mindent felemésztett. Hogy felejthetném el… Ha látnátok, mi lett belőle…

Nekem is pusztulnom kellett volna a többiekkel együtt, nem fogadtam volna már magamra semmivel. A sötétség katonái kitűnően képzettek, ráadásul túlerőben voltak: bekerítettek. Elszántan küzdöttem, vadul forgattam a kétélű pallost, és aztán… egyszerre vége lett.

Túléltem. Talán csak én egyedül? A társaim eltűntek, vagy meghaltak. Én akaratomon kívül valahogy dimenziót váltottam, és most itt vagyok egy zsúfolt, idegen városban. Még gyógyulnom kell, de érzem, minden rendben lesz. A nehezén már túl vagyok.

Az Úr sajnos hallgat, nem válaszol az üzeneteimre, ki tudja, miért. Talán haragszik? Pedig győztünk, újfent dicsőséget szereztünk neki, és visszaállítottuk a hatalmát. A bukottak hiába voltak túlerőben, vereséget szenvedtek és visszahúzódtak. A vihar elcsendesült, de azért maradt még valami gonosz a levegőben… A Sötétség csak pihen, újraszervezi az erejét. Sosem áll le, idő kérdése, és támadni fog – nekem pedig akkor készen kell állnom.

Apropó, még be sem mutatkoztam. A nevem Raviel, vagyis teljes nevemen III. Raviel de La Santos, a harcos angyalok rendjéből. De te szólíts csak nyugodtan Ravinak.

 *

A pocakos férfi a részegség ki tudja, hányadik fokán, üveges szemmel és bamba arckifejezéssel hallgatta a nagydarab, szőke férfi történetét. Talán szórakoztatta, talán nem, de egy biztos: így gyorsabban telt az idő ezen az unalmas péntek estén. A háttérben egy helyi rockbanda játszott, és a dagi hirtelen megérezte hólyagjában az elfogyasztott sörök sürgetését. Egy bocsánatkérő mosoly kíséretében felállt, majd elindult a mosdó felé.

– Bocs, de ki kell ugranom, szavadat ne feledd, pajtás! Jó a dumád. Eredeti. Ja, én Ted vagyok.

Mire Ted visszatért, a férfi már eltűnt. Csak pár megperzselt tollpihe maradt a székén. Ted meglepődött, de különösebb jelentőséget nem tulajdonított neki. Inkább rendelt még egy üveggel a barnából, aztán tétován körbenézett újabb beszélgetőtárs után.

Kérem, ez egy nagyváros, itt normális ember ma már semmin sem csodálkozik…

Ott állt ő is a többi felszállni készülő járókelő között. Ezer közül is megismertem volna. Azok a gyönyörű szemek...

Finom fehér aura lengte körül, tompán fénylett és ez a fény valahogy belülről jött.

Táncosnő, így hívtam magamban. Ő volt a nő, aki áttáncolt az életemen. Aki megnyomta azt a bizonyos gombot, amit soha nem lett volna szabad. Olyan rég volt, talán igaz se volt.

Furcsa, hogy senki nem ütközött meg azon, hogy a szúrós hideg ellenére klasszikus tütüben pózolt, de ma már semmin nem lepődnek meg az emberek. Ilyen világot élünk.

A tujára az első ajtónál szállt fel, mikor csörömpölve bedöcögött.

Nem nézett rám, pedig tudtam, hogy észrevett. Közelebb léptem, de csak bámultam ki én is az ablakon. Hogy megváltozott a város, amióta elhagytam. Már semmi sem az, mint ami volt...

Aztán csak a csend beszélt. A csend sok mindent elmondott.

A Nagytemplomnál, szállt le. Nem nézett vissza. Már nem a balettruháját viselte, csak egy kopott zöld esőkabát volt rajta, és egy barna retikül.

Haja kócosan lógott, szeme alatt karikák. Megcsúnyult. Talán nem is ő volt, csak egy régi emlék a szelek városából...

Már nem is tudom pontosan, mennyi ideje, talán három vagy négy napja, hogy bezártak ide, ebbe a sötét pincebörtönbe.

Az időérzékem cserbenhagyott. Fény alig szűrődik be a fenti apró lyukakon, örökös itt a félhomály, és ezek a terméskövek csak úgy árasszák magukból a hideget. Fázom, és meglehetősen éhes vagyok, ezt a moslékot, amit napi egyszer öntenek be képtelenség megenni. Az órák egyhangúan peregnek, csak az őrök kongó lépései jelzik váltáskor a múló időt.

A kezdeti megrázkódtatások után az életösztön felül kerekedik bennem.

Felkelek a rothadó szalmáról, majd arrébb rúgok egy kövér patkányt. Gondolkodom egy sort…

Át kell majd néznem a cellámat töviről hegyire. Valahogy muszáj lesz megszöknöm innen és ehhez minden apró információra szükségem lesz.

Így is teszek. A legnagyobb megdöbbenés akkor ér, amikor meglátom az öreget a fal melletti sarokban. Piszkos galambősz haja a vállára lóg, sovány inas végtagjai kilógnak szakadozott ruhájából.

Eddig nem is tudtam, hogy társaságom van. Na jó, nyilván el voltam foglalva a saját problémáimmal, és egyébként is olyan sötét van itt. Meg ahogy nézem, az öreg nem az a szószátyár típus.

Hangosan üdvözlöm, lassan rám néz, ráncos arcán barátságos mosoly terül szét. Gálánsan, hellyel kínál, és én mellé kuporodom.

El sem tudom mondani mennyire megkönnyebbülök. Van még itt valaki, egy élő ember, aki nyilván jó ideje raboskodik. Az esélyeim a szökésre megnövekedtek! Ketten már csak ki fogunk találni valamit. Ki kell szednem belőle minden apró információt!

Órák óta beszélgetünk, kedvesen, őszintén, mintha régi jó pajtások lennénk. Az idő is gyorsabban telik és a hideget sem érzem. Közben eszek némi moslékot. Minden energiámra szükség lesz a túléléshez.

Tényleg sok hasznos dolgot tud a várról, az őrökről és a váltásokról. Még a kínzásokkal kapcsolatban is van hasznos tippje. Mit és mit ne csináljak, ha majd elvisznek kínvallatásra.

Csodálom ezt a vén csatalovat. Már hét éve itt van. Hihetetlenül szívós fazon. Akaratlanul bukik ki belőlem a kérdés:

– Bátyám, hogy lehet ezt a sok szörnyűséget, amin az évek során átmentél, mind túlélni?

Az öreg rab most felém fordítja fejét, sötét szemében szánalom. Hirtelen elneveti magát. Eszelős nevetése ijesztően visszhangzik e kísérteties helyen, kiráz tőle a hideg. Nem értem a jókedve okát.

Végül abbahagyja a nevetést, arca ismét komor lesz és fakó. Csendesen válaszol:

– Fiam, ki mondta neked, hogy túléltem?

*Megjegyzés: jelen szösszenet megírásának célja kizárólag a szórakoztatás volt a humor és az irónia eszközeivel. Bár a hatás érdekében egyes szám első személyben íródott, semmiképp sem tükrözi a szerző gondolatait, véleményét, vagy ars poeticáját.

Ma elhatároztam, hogy elképesztően ki fogom gyúrni az érzelmi intelligenciámat, mert ebben sajnos eléggé le vagyok maradva. Magyarul EQ-zni fogok, de napi szinten, és ezerrel.

Az IQ-mat azt hagyjuk, az úgyis a béka segge alatt van, és állandó. Születéskor már eldől kinek mennyi jutott, de nem baj, mert láttam a Forest Gumpot. Ha neki elég volt, akkor nekem is bőven elég lesz, ami van a boldogságomhoz. Bumm, max nem leszek Mensa tag.

Szóval az érzelmi intelligencia fejleszthető és ez remek hír. Daniel Goleman szerint a fő területei: az önismeret, az önszabályozás, a motiváció, az empátia, no meg a szociális készségek. Gondoltam ezeken a területeken fogok majd nagyot menni.

Az önismerettel kezdtem. Próbáltam megfigyelni, hogy mit érzek, és azt mi váltja ki nálam. Elkezdtem naplót írni. Napi szinten leírtam, hogy mi történt, és mit éreztem.

Utólag visszaolvasva elég lehangoló, hogy főképp negatív érzések kergették egymást: frusztráció, harag, és társai. Már az ébredéskor elkezdődik, aztán az idő előrehaladtával csak fokozódik, míg végül este a tv vagy a számítógép előtt ülve tetőzik! Felcsesznek az igénytelen közösségi oldalak, a színvonaltalan műsorok, dől a szenny mindenfelől… A kultúra kivérzett… Régen minden jobb volt?! („Haggyá békén te Mateszopsz!”).

Kedden próbáltam egy kis mindfulnesst is belevinni a dolgokba, figyeltem a légzésemet, a pulzusomat, vagyis az érzelmi reakcióimat. Észrevettem, hogy bizonyos attraktív nőnemű legyedek társaságában, vagy magasan szálló kocsmai dialógusok közben általában megemelkedik. A gyors beteljesülések, és fizikai terheléses adok kapok, (mert verés közben jön megy a székláb) elmúltával ezek normalizálódnak.

Tegnap az önszabályozás volt terítéken. Röviden, ebben tényleg jó vagyok. A főnökömet nem fejeltem meg. A bevásárlóközpontban sem rúgtam fel a kígyózó sorban torka szakadtából visító, a lábak alatt csetlő-botló ötévest. Még a gyalogátkelőn engem javában elgázolni készülő félhalott nyuggert sem aláztam be. Mondjuk más lenne a szitu, ha nem látná senki, vagy a főnökön lópokróc lenne, de most tekintsünk el az ilyen apró nüanszoktól.

Motiváció. Még magának a szónak is milyen fenséges hangzása van. Holnaptól megváltozom. Jobb ember leszek! Motivált! Ha nem is tudom a világot megváltoztatni, de magamat igen.

Gyerünk te mocskos szar, meg tudod csinálni, gondolkozz pozitívan! Hisz egyszer élünk és olyan csodás ez a tetves kurva élet! Tudod, hogy nem a méret a lényeg, hanem hogy mekkora. Akinek rövidebb az egyik lába, annak legalább hosszabb a másik.

Tolom fullba az ilyen lelkesítő szlogeneket. Kis lépésekkel haladok előre, és írom a sikertörténetemet.

Tegnap nem sírtam, és a negyedik korsó sört se ittam meg a tüske után. Aztán megpróbáltam lebeszélni egy öngyilkos jelöltet, és állítólag elég szép beszédet vágtam ki ott helyben. Tényleg nem az én hibám, hogy mégis ugrott.

Empátia kifejlesztése. Nos, ez nehéz számomra. Beleélni magam mások helyzetébe. Két hetes retkes zokni, bicikli nyereg, esőben kivert kutya, szőrös Yeti, vemhes antilop nem számít. Valós személyek helyzetébe kell beleélnem magam. Néha sikerül, néha nem.

A múltkor egy utcazenész helyébe képzeltem magam, aki minden nap a belvárosban nyekteti a hangszerét, és szinte hallottam minden gondolatát.

„Csak húzom, ezt a szar vonót, mintha tűzifát aprítanék, játszom valamit, pedig még nekem is szörnyű hallgatni, hát még másnak milyen lehet, de muszáj valamiből megélnem, mert a munkához mindig lusta voltam, a lopáshoz meg már öreg. Ezért talán még kapok valamit, ha másért nem, hogy abbahagyjam.”

Gyakorlom az aktív hallgatást, főleg, amikor letolnak a melóhelyen. Tudom hamarabb szabadulok.

Vagy amikor az értekezleten jóideje fingom sincs miről beszélnek, mert nem érdekel. Aktívan és okosan hallgatok. Szeretnek mert úgy érzik együttműködő vagyok, és itt már el is jutunk a szociális készségekig.

Ma erre is gyúrtam. Mert a hatékony kapcsolatok kialakítása fontos. Például tudatosan szoktam rövid beszélgetéseket kezdeményezni idegenekkel. „Csukd már be az ajtó magad mögött te paraszt, barlangban laksz?”. „Miért ide hordja szaratni a kutyáját nyanyácska? „Vettél magadnak virágot szivi? Mégiscsak névnapod van…”

Nem is olyan nehéz ez, elég hamar bele lehet jönni, ha van valakinek hozzá tehetsége.

Szoktam figyelni a visszajelzéseket, hogy mások ezeket hogyan élik meg, hogy jobban, mint ami, vagy nem annyira, de igazából mindegy is, legyen ez az ő problémájuk.

Dolgozzanak kicsit ők is magukon ahogy én. Mondom, a siker garantált!

Csak egy pénteki nap volt, semmi egyéb, és ráadásul tizenharmadika. A park terebélyes mohos fái e késői órán védőn ölelték a két apró szürke alakot, akik a padon ülve beszélgetettek.

Csak a sárga pökhendi Hold és egy rozoga utcai lámpa loccsantott arcukra némi sápadt fényt.

A csillagok felettük flegmán, mindentudón hunyorogtak – több milliárd éves útjuk során láttak már egyet s mást.

A férfi most közelebb húzódott és a nő fülébe súgta.

– Tudod, hogy végtelenül szeretlek! Meg fogok változni ígérem! Akarlak! Még egy utolsó esélyt kérek csak, próbáljuk meg újra!

A nő, bár nem húzódott el, de higgadt maradt. Egy rakoncátlan szőke tincs az arcába hullt, ám most nem simította hátra, ahogy régebben tette.

– Tudom, de nem fogom megmásítani a döntésemet. Én már túlléptem rajtad! Azt javaslom tedd te is ezt. Tudom, hogy ez neked sokkal nehezebb lesz, de…

A férfi arcán könnycseppek csillogtak.

– Ne csináld már! Most tényleg azt akarod, hogy letérdeljek, és úgy könyörögjek?

A nő ingerülten kifakadt.

– Ne légy nevetséges kérlek, ez a gyerekes viselkedés… Annyira visszataszító!

A férfi megdermedt, szíven ütötték a szavak. Érezte, hogy valami megváltozott köztük. Kissé kijózanodott.

– Jól van… Értem, hát nem leszek.

Hallgattak egy darabig, majd a férfi törte meg először a csendet.

– Akkor most tényleg ennyi volt?!

A nő némán a földet bámulta, és lábával furcsa kis köröket rajzolt a homokba.

– Valahogy megéreztem… Jó legyen! Akkor elmegyek végleg…

– Várj még… Ne haragudj! Sajnálom. Annyira szerettelek volna boldoggá tenni. Ne bántsuk folyton egymást!

– Nem haragszom.

A férfi nagy levegőt vett, próbálta leküzdeni a feltörő érzelmeket.

– Legalább megpróbáltuk...

– Igen. Sokszor. De látod, nem működik.

Megint csak hallgattak, mert hirtelen elfogytak a szavak, az érvek, már csak az érzelmek mardosták őket belülről és talán mindketten arra a számtalan boldog-boldogtalan órára gondoltak, amit egymással töltöttek.

A férfi még egy utolsó próbálkozásként megfogta a nő kezét, és magához húzta. Széles durva tenyerébe rejtette a nő apró ujjait akár egy egzotikus virágot és finoman megcsókolta. A nő nem ellenkezett, de már nem borzongott meg a férfi érintésétől. Valami végleg elmúlt.

A férfi átkarolta, miközben a lenszőke hajzuhatag a borostáit csiklandozta. A távolban hajnalodott. A felkelő nap vörösre festette a felhők alját. A tücskök kórusa egyre hangosabban ciripelt.

– Nem tehetsz róla! – suttogta – Ráadásul minden ellenünk volt!

– Tudom és mégis… Annyira fáj…

– Azért szép volt. Nem?

A nő egy szomorú mosollyal válaszolt. Zöld szemében végtelen szomorúság fénylett.

– Soha senkit nem fogok úgy szeretni, mint téged! – azzal visszahúzta a kezét, majd kibontakozott az ölelésből és az órájára pillantott.

– Mennem kell! – mondta, miközben kerülte a férfi tekintetét. Felállt, és fiatalos lépteivel, amik alig csaptak zajt az avarban, elindult a parkoló szedán felé. Ment, még csak vissza sem nézett. Finom alakját hamarosan elnyelték a park idős fái.

A férfi nem bírt mozdulni. A fájdalom szétperzselte, megbénította.

Tudta, érezte belül, hogy most tényleg vége. Fejében csak egy, hatalmas, vörössel írt szó lüktetett folyamatosan: vége, vége, vége! Vége valami csodálatosnak, valami lélegzetelállítónak. és megismételhetetlennek. Örökre elvesztette az egyetlen kincsét. Amiben hitt. Azt, amit a világon legjobban szeretett.

Ez a nő már nem szereti többé, és ez a tudat elviselhetetlen! Már csak egymaga van a kínzó gondolataival és a viszonzatlan szerelmével.

Továbbra is a felkelő napot nézte. Nem tudta mennyi idő telhetett el. Aztán valahogy mégis összeszedte magát, nehézkesen feltápászkodott, leporolta a nadrágját és csak úgy dünnyögve, magának megjegyezte.

– Hát… azt hiszem Párizs ismét elmarad.

 *

 A függöny legördült, és a nézőtérről orkánszerű taps harsant. A közönség felállva, egy emberként ünnepelt. Szűnni nem akaró ováció. Még a helyi újságok is lehozták.

Aznap mindenki egyetértett abban, hogy a két színészóriás, felejthetetlen alakítást nyújtott – ebben az évadban már a harmincnyolcadikat!

Ma egész délután tévét néztem, és csak estefelé jutott eszembe, hogy be is kellett volna kapcsolni. De akkor már késő volt, úgyhogy… meg hát minek is. Mindegy, így is egész jól elszórakoztam.

Tegnap a határban, egy varázslatos virágokkal teleszórt mezőn feküdtem hanyatt, cipő nélkül, csak úgy meztélláb, és a kósza fűszálak között kergetőző pajkos szél boldogan simogatta az arcomat, miközben az óriás gomolyfelhőket figyeltem, ahogy fenségesen úsznak a tengerkék égen, és mindenféle állatot láttam beléjük: sárkányt, farkast, csikóhalat, aztán egy bicikliző postást klottgatyában, és a végén még pár selymes bundájú nyuszkát.

Aztán Amália nénire gondoltam. Mindig rágondolok már egy jó ideje. Amália néni az igaz szerelmem. Ezt mindenki tudja, kivéve őt, bár lehet, hogy már sejti. Ha nem, hát holnap majd megmondom neki.

Miért ő? Mert neki van a legszebb pisztáciaszín szeme a kerek e világon, és annyira kedves a mosolya, hogy az csak na. Ahogy néz azzal a huncut pillantásával, és én azon nyomban olvadozni kezdek, akár egy Leo jégkrém a forró sivatagban.

Amália néni mellesleg anyám egyik barátnője, és özvegy. A férje pár éve meghalt egy szerencsétlen balesetben. Cefetül berúgott, aztán felrúgta a Riska, azóta feketében jár. Mármint a néni, nem a Riska. De milyen jól áll neki a fekete. Megveszek érte.

Sajnálatos módon vagy húsz évvel öregebb nálam. Egy lompos, tarka macskával lakik, és minden pénteken passziánszozik.

Ahogy tudom, csak ez az egy káros szenvedélye van, meg talán a túlzásba vitt takarítási mánia, de én már előre és nagyvonalúan mindent megbocsátottam neki, mert azt beszélik, hogy földi ember, soha nem pillanthatja meg gyarló szemével az entrópia gyönyörűségét.

A tervem az, hogy elveszem feleségül nemsokára, csak legyek már annyi idős, mint ő. Tiszta erőből igyekszek megöregedni, sokat dohányzok és kávézok. Naponta legalább háromszor káromkodok. Szóval jó lesz. Remélem megvár.

Szép pár leszünk együtt, és örökre szeretni fogjuk egymást. Én majd kávét vagy teát főzök neki, ő meg mindenhova elkísér, bárhova sodor is az a rongyos élet.

Általában rengeteg bolondos dolog jut egy nap az eszembe.

Most például az, hogy bárcsak az egész világ egy hatalmas dobostorta lenne, és minden ember kapna belőle egy jókora szeletet. Nem éhezne senki, se kicsi, se nagy, se kövér, se sovány, se öreg, se fiatal, és akkor mindenki annyira, de annyira elégedett lenne… Már ha ez mind tényleg rajtam múlna. De sajnos nem rajtam múlik.

Egyébként a népek itt a faluban azt beszélik, hogy dilinyós vagyok, és ujjal mutogatnak rám.

Nem értem, hát ártottam én bárkinek is?!

Tudom mi zavarja ám őket, az, hogy én jól érzem magam a bőrömben. Azt teszek, amit akarok, oda megyek ahová csak akarok, és akkor, amikor nekem tetszik.

Ők is élhetnek így, senki nem tiltja, de valamiért nem akarják. Tényleg nem értem. Furcsa.

Szerintük én bolond vagyok… Szerintem meg ők azok!

A két napszemüveges, sötét ruhát viselő férfi a terem végében lévő asztalnál beszélgetett. Előttük egy-egy pohár jó erős tekla állt.

Szinte suttogva beszéltek, bár a hordozható hangkioltó miatt akkor sem hallották volna őket a szomszédok, ha történetesen kiabálnak.

– Azt mondtad Joe? Az Öreg Joe?!

– Igen. Ő a legjobb.

A kérdező hátradőlt, kicsit gondolkozott, majd felemelte a poharát, és egy hajtásra kiitta.

– Rendben! De ajánlom, hogy igazad legyen! Ez egy roppant kényes és fontos meló, nem szúrhatjuk el! – azzal felállt, és sietős léptekkel távozott. A bárban lebzselő éjszakai lények alaktalan sorfala lassan bezárult mögötte.

Az Öreg épp az elektromos galambjait töltötte. Tele volt a feje színes műtollakkal, amikor beérkezett a hívás. Ismerte ezt a titkosított szignált. Így csak Mister X emberei szoktak jelentkezni.

– Mondjad, mit szeretnél? – kezdte a beszélgetést szárazon.

– Szép napot, Joe! Rég beszélgettünk. Nos, hogy így rákérdeztél, valóban lenne egy testhezálló melóm a számodra.

– Már nem vállalok melókat, te is nagyon jól tudod. Visszavonultam. Most galambokat tenyésztek.

A hologramos kivetítő halkan sercegett a félhomályban.

– Teszek neked egy olyan ajánlatot, amit nem fogsz tudni visszautasítani.

– Valóban? És mennyi lenne?

– Kerek egymillió. Jóféle syrusi coinban.

Az Öreg rövid ideig gondolkodott, majd rávágta:

– Legyen kettő, és csak neked megcsinálom. Van az a pénz, amiért érdemes meghalni.

– Rendben. A részleteket majd átszinkronizálom.

Aztán egy fémes kattanással az összeköttetés megszakadt.

A férfi befejezte az elektromos galambok feltöltését, amik most kedvesen felfújták magukat, és a szárnyaikat próbálgatták.

– Na nézzük, miből élünk! – mondta, csak úgy magának, és az alagsor felé vette az irányt, ahol a fegyvereket tartotta.

Egy ideje rászokott, hogy hangosan beszéljen – talán az egyedüllét volt az oka.

A P-20-as plazmavetőt még meg kell javítania, mert néha kifagy, és akkor nem tölt fel újra – ilyenkor már csak egy lövést lehet leadni vele.

Idő volt. A bolygót beborító megaváros, mint egy gigászi szürke kígyó, forrt, hömpölygött körülötte.

A célszemélyre fókuszált, aki hamarosan légitaxin fog érkezni délkeleti irányból. A beépített órájára nézett, a találkozásig még nagyjából kettő perc.

Ám akkor hirtelen elfogta az a hideg, idegesítő érzés, hogy nincs egyedül.

Lehunyta a szemét, és összpontosított. Ahogy még a kiképzésen tanították neki az Erőknél. Az évek, meg a rutin.

Nem tévedett. Ketten figyelték szemből, fent azon a lapos tetőn, a gázkivezető mögött tizenegy óránál. Egy másik mögötte, a hetedik emeleten, a félig nyitott ablakban. Ez három, és ketten vannak még a háta mögött, megbújva valahol a tömegben. Humanoidok, valószínűleg teleszórva implantokkal.

Joe neurális áramkörei a maximumra töltődtek. Ki akarja elkapni? Vagy ez egy csapda, amit Mister X emberei állítottak neki? Még nem állt össze a kép.

Az ujjai végén megérezte azt a bizonyos kellemes, bizsergető érzést. Azért ebbe neki is lesz beleszólása!

Lassan, kimért mozdulatokkal, a ballonkabátja takarásában előhúzta a plazmavetőjét, kibiztosította, majd kiüresítette az elméjét. Eszébe jutott régi mestere tanítása:

A harcos, aki nem fél se az élettől, se a haláltól, az legyőzhetetlen.

Ellenségei egyszerre, összehangoltan támadtak. Gyorsak voltak és kemények. A tetőről és az ablakból érkező lövéseket a pajzsa egyelőre hárította, bár erősen túlterhelődött – félő volt, hogy többet már nem bír ki.

A földre vetette magát, és egy szemetes konténer mögött próbált fedezéket találni.

Ekkor rontott rá a másik két nagydarab a tömegből. Ők már keményebb diónak bizonyultak. Profi gyilkosok voltak – nem küzdeni akartak, csak gyorsan megölni –, és úgy nézett ki, értik a dolgukat. A hosszú molekuláris pengék ijesztően fluoreszkáltak a szürke neonfényben.

Ezek ellen nem véd a pajzs sem, úgy ketté fognak szelni, akár egy érett görögdinnyét… Bár az is lehet, hogy a tetőn lévők szednek le hamarabb – gondolta.

A plazmavetőt erősen szorította a kezében, és akkor bevillant, hogy este elfelejtette megnézni, mi a baja. Korral jár...

A két, sötét öltönyös férfi a főhadiszálláson, a délutáni drónfelvételt nézte az óriás kivetítőn, a városban történt eseményekről.

Látták, amint az öreg férfi a lövések után egy macska ügyességével gurul egy szemetes konténer fedezékébe. A két nagydarab zsoldos ekkor rontott rá a tömegből.

Az első csapás elől az öreg korát meghazudtoló gyorsasággal kitért, majd a ballonkabátja alól elővarázsolt plazmavetővel – látszólag találomra – leadott lövésekkel egyesével kiiktatta a tetőn lévő vadászokat, miközben boszorkányos gyorsasággal cikázott a fenyegető pengék között.

Joe érezte, hogy lövései találtak, mert a tetőről abbamaradt az össztűz.

A zsoldosok sem voltak annyira jók, mint azt elsőre saccolta. Hozzá képest lassúk voltak és elbizakodottak. A páncélzatuk sem volt megfelelő – ismerte az összes gyenge pontjukat. Ócska cardíriai gányolás.

Már rég szétlőtte volna őket is, amikor hirtelen a plazmavető áramköre hibát jelzett. Tudta jól ez mit jelent. Már csak egy utolsó lövése maradt, és akkor, akár végszóra, a célszemély légitaxija is feltűnt a láthatáron.

Egy lövés. Mindent egy lapra. Ahogy a régi szép időkben. Vagy meghal.

Újra koncentrálni kezdett. Az idő lelassult és az öreg Joe lassan eggyé vált a mindenséggel. Egyszerre érezte a város lüktetését, a szelet, az elektromos galambok röptét, a légitaxi röppályáját, és a cardíriai zsoldosok kezében villogó katanák pengéjének fagyosságát.

Az ügynökök csak annyit láttak, hogy az öreg nekiiramodik. Elképesztő sebességgel fut, majd felugrik, és a levegőben – valami oldalsó csavarszaltóval, amilyet eddig még soha nem láttak – a támadói mögé kerül. Aztán felemeli a fegyvert, és célzás nélkül tüzel.

A detonáció – ahogy a légitaxi megsemmisült – még ezekből a kis teljesítményű hangszórókból is átható volt. Tűz, kavarodás, zűrzavar mindenhol. Menekülő emberek. Oltóegységek szállták meg a környéket.

A füst, ahogy lassan eloszlott, látni engedte, hogy a roncsok mellett két zsoldos fekszik, kitekert pózban. Körülöttük hatalmas vértócsa. Mindkettőnek hiányzott a feje.

– Elképesztő. Ilyet még életemben nem láttam! – nyögte az egyik ügynök, és zsebkendőjével megtörölte izzadt homlokát.

– Én megmondtam! – válaszolta önelégülten a másik. – Éppen most utaltam el neki a pénzt. Sajnos most el fog tűnni egy időre… Mindig ezt csinálja. Elég nehéz lesz újra megtalálni. Nagy túlélő az Öreg. Kicsit eljárt felette az idő, de még mindig ő a legjobb!