A két napszemüveges, sötét ruhát viselő férfi a terem végében lévő asztalnál beszélgetett. Előttük egy-egy pohár jó erős tekla állt.

Szinte suttogva beszéltek, bár a hordozható hangkioltó miatt akkor sem hallották volna őket a szomszédok, ha történetesen kiabálnak.

– Azt mondtad Joe? Az Öreg Joe?!

– Igen. Ő a legjobb.

A kérdező hátradőlt, kicsit gondolkozott, majd felemelte a poharát, és egy hajtásra kiitta.

– Rendben! De ajánlom, hogy igazad legyen! Ez egy roppant kényes és fontos meló, nem szúrhatjuk el! – azzal felállt, és sietős léptekkel távozott. A bárban lebzselő éjszakai lények alaktalan sorfala lassan bezárult mögötte.

Az Öreg épp az elektromos galambjait töltötte. Tele volt a feje színes műtollakkal, amikor beérkezett a hívás. Ismerte ezt a titkosított szignált. Így csak Mister X emberei szoktak jelentkezni.

– Mondjad, mit szeretnél? – kezdte a beszélgetést szárazon.

– Szép napot, Joe! Rég beszélgettünk. Nos, hogy így rákérdeztél, valóban lenne egy testhezálló melóm a számodra.

– Már nem vállalok melókat, te is nagyon jól tudod. Visszavonultam. Most galambokat tenyésztek.

A hologramos kivetítő halkan sercegett a félhomályban.

– Teszek neked egy olyan ajánlatot, amit nem fogsz tudni visszautasítani.

– Valóban? És mennyi lenne?

– Kerek egymillió. Jóféle syrusi coinban.

Az Öreg rövid ideig gondolkodott, majd rávágta:

– Legyen kettő, és csak neked megcsinálom. Van az a pénz, amiért érdemes meghalni.

– Rendben. A részleteket majd átszinkronizálom.

Aztán egy fémes kattanással az összeköttetés megszakadt.

A férfi befejezte az elektromos galambok feltöltését, amik most kedvesen felfújták magukat, és a szárnyaikat próbálgatták.

– Na nézzük, miből élünk! – mondta, csak úgy magának, és az alagsor felé vette az irányt, ahol a fegyvereket tartotta.

Egy ideje rászokott, hogy hangosan beszéljen – talán az egyedüllét volt az oka.

A P-20-as plazmavetőt még meg kell javítania, mert néha kifagy, és akkor nem tölt fel újra – ilyenkor már csak egy lövést lehet leadni vele.

Idő volt. A bolygót beborító megaváros, mint egy gigászi szürke kígyó, forrt, hömpölygött körülötte.

A célszemélyre fókuszált, aki hamarosan légitaxin fog érkezni délkeleti irányból. A beépített órájára nézett, a találkozásig még nagyjából kettő perc.

Ám akkor hirtelen elfogta az a hideg, idegesítő érzés, hogy nincs egyedül.

Lehunyta a szemét, és összpontosított. Ahogy még a kiképzésen tanították neki az Erőknél. Az évek, meg a rutin.

Nem tévedett. Ketten figyelték szemből, fent azon a lapos tetőn, a gázkivezető mögött tizenegy óránál. Egy másik mögötte, a hetedik emeleten, a félig nyitott ablakban. Ez három, és ketten vannak még a háta mögött, megbújva valahol a tömegben. Humanoidok, valószínűleg teleszórva implantokkal.

Joe neurális áramkörei a maximumra töltődtek. Ki akarja elkapni? Vagy ez egy csapda, amit Mister X emberei állítottak neki? Még nem állt össze a kép.

Az ujjai végén megérezte azt a bizonyos kellemes, bizsergető érzést. Azért ebbe neki is lesz beleszólása!

Lassan, kimért mozdulatokkal, a ballonkabátja takarásában előhúzta a plazmavetőjét, kibiztosította, majd kiüresítette az elméjét. Eszébe jutott régi mestere tanítása:

A harcos, aki nem fél se az élettől, se a haláltól, az legyőzhetetlen.

Ellenségei egyszerre, összehangoltan támadtak. Gyorsak voltak és kemények. A tetőről és az ablakból érkező lövéseket a pajzsa egyelőre hárította, bár erősen túlterhelődött – félő volt, hogy többet már nem bír ki.

A földre vetette magát, és egy szemetes konténer mögött próbált fedezéket találni.

Ekkor rontott rá a másik két nagydarab a tömegből. Ők már keményebb diónak bizonyultak. Profi gyilkosok voltak – nem küzdeni akartak, csak gyorsan megölni –, és úgy nézett ki, értik a dolgukat. A hosszú molekuláris pengék ijesztően fluoreszkáltak a szürke neonfényben.

Ezek ellen nem véd a pajzs sem, úgy ketté fognak szelni, akár egy érett görögdinnyét… Bár az is lehet, hogy a tetőn lévők szednek le hamarabb – gondolta.

A plazmavetőt erősen szorította a kezében, és akkor bevillant, hogy este elfelejtette megnézni, mi a baja. Korral jár...

A két, sötét öltönyös férfi a főhadiszálláson, a délutáni drónfelvételt nézte az óriás kivetítőn, a városban történt eseményekről.

Látták, amint az öreg férfi a lövések után egy macska ügyességével gurul egy szemetes konténer fedezékébe. A két nagydarab zsoldos ekkor rontott rá a tömegből.

Az első csapás elől az öreg korát meghazudtoló gyorsasággal kitért, majd a ballonkabátja alól elővarázsolt plazmavetővel – látszólag találomra – leadott lövésekkel egyesével kiiktatta a tetőn lévő vadászokat, miközben boszorkányos gyorsasággal cikázott a fenyegető pengék között.

Joe érezte, hogy lövései találtak, mert a tetőről abbamaradt az össztűz.

A zsoldosok sem voltak annyira jók, mint azt elsőre saccolta. Hozzá képest lassúk voltak és elbizakodottak. A páncélzatuk sem volt megfelelő – ismerte az összes gyenge pontjukat. Ócska cardíriai gányolás.

Már rég szétlőtte volna őket is, amikor hirtelen a plazmavető áramköre hibát jelzett. Tudta jól ez mit jelent. Már csak egy utolsó lövése maradt, és akkor, akár végszóra, a célszemély légitaxija is feltűnt a láthatáron.

Egy lövés. Mindent egy lapra. Ahogy a régi szép időkben. Vagy meghal.

Újra koncentrálni kezdett. Az idő lelassult és az öreg Joe lassan eggyé vált a mindenséggel. Egyszerre érezte a város lüktetését, a szelet, az elektromos galambok röptét, a légitaxi röppályáját, és a cardíriai zsoldosok kezében villogó katanák pengéjének fagyosságát.

Az ügynökök csak annyit láttak, hogy az öreg nekiiramodik. Elképesztő sebességgel fut, majd felugrik, és a levegőben – valami oldalsó csavarszaltóval, amilyet eddig még soha nem láttak – a támadói mögé kerül. Aztán felemeli a fegyvert, és célzás nélkül tüzel.

A detonáció – ahogy a légitaxi megsemmisült – még ezekből a kis teljesítményű hangszórókból is átható volt. Tűz, kavarodás, zűrzavar mindenhol. Menekülő emberek. Oltóegységek szállták meg a környéket.

A füst, ahogy lassan eloszlott, látni engedte, hogy a roncsok mellett két zsoldos fekszik, kitekert pózban. Körülöttük hatalmas vértócsa. Mindkettőnek hiányzott a feje.

– Elképesztő. Ilyet még életemben nem láttam! – nyögte az egyik ügynök, és zsebkendőjével megtörölte izzadt homlokát.

– Én megmondtam! – válaszolta önelégülten a másik. – Éppen most utaltam el neki a pénzt. Sajnos most el fog tűnni egy időre… Mindig ezt csinálja. Elég nehéz lesz újra megtalálni. Nagy túlélő az Öreg. Kicsit eljárt felette az idő, de még mindig ő a legjobb!