Waldhauser úr az iroda előterében állt, és összehúzott szemmel a zárt ajtót bámulta. Meredten nézte ezt a jellegtelen, tojáshéj színű nyílászárót, miközben vadul émelygett a gyomra.

Hiszen titkon mióta erre várt! Hetek, hónapok vagy talán évek – és most itt van, itt áll eme ominózus ajtó előtt.

Talán így érezhette magát Michelangelo Buonarroti, amikor először pillantotta meg a Porta del Paradisot.

A Paradicsom kapuja... Hát ilyen! Annyiszor elképzelte és mégis mennyire más.

Nehéz szavakkal megragadni az érzések sokszínűségét, azt a kozmikus káoszt, ami Waldhauser úrban kavargott, ahogy ott állt némán, megkövülten, és egyre csak bámulta ezt a profánul jellegtelen ajtót.

Felemelte a jobb kezét, csak úgy próbaképp. Finoman remegett, pedig a reggeli görcs már rég kiállt belőle.

Lassan a kilincs felé nyúlt, majd a tétova mozdulat megakadt és előrenyújtott keze, akár egy béna madár szárnya, erőtlenül visszahullt.

Újra kétségek kezdték mardosni: Kell ez nekem egyáltalán? Tényleg ezt akarom? – csak úgy tolongtak a kínzó kérdések. – Ne, kérlek ne! Ha már idáig eljutottunk… Hiszen muszáj!

Az elmúlt napok alatt volt ideje alaposan átrágni magát a dolgokon. Mindenkit megkérdezett akinek adott a véleményére, sőt, azokat is, akiknek nem. Mindenki egyöntetűen azt állította: jó ötlet! Még saját józan esze is.

– Legyen hát! – mondta ki hangosan. – Aki á-t mond, mondjon b-t is!

Felsóhajtott. Jól esne most egy cigi vagy egy fél szilva. Mindegy. Idáig már eljutottam. Nagy levegő… Meg tudod csinálni! Gyerünk!

Aztán nem történt semmi, csak állt ott, és még mindig a zárt ajtót bámulta, az apró festékhibákat és repedéseket, az elkenődött légypiszkokat, a szemmagasságban felszerelt giccses, óarany névtáblát. A szíve egyre hevesen dobogott, ráncos homlokán kövér izzadságcseppek ütköztek ki. Nagy levegő, bátorság, meg tudod csinálni!

Világossá vált számára, ha most bemegy, az egész élete gyökeresen megváltozik, és mikor kijön, már soha többé nem az lesz, aki eddig volt.

Azok ott, akik a bezárt ajtó mögött várják, valószínűleg gazdaggá és sikeressé fogják tenni. De valóban ezt akarja?! Hiszen egész eddigi életét így élte és jó volt! Elvolt magában, hiszen eddig is mindent a maga örömére tett... De ha mindenki ezt akarja, hát… legyen!

Hozott egy racionális döntést, már csak végre kell hajtani. A hezitálás nem segít. Ha egyszer eldöntötte, hát eldöntötte és kész!

Be kell szépen menni, szerényen mosolyogni és minden menni fog, mint a karikacsapás – nem nagy kunszt. A dolog oroszlánrészén már túl van: a hajnali kelés, séta az állomásra, majd három óra vonatozás, aztán fél óra tömegközlekedés a reggeli csúcsban…

Nem értette miért van mégis ez a permanens feszültség a gyomrában. Pedig minden tiszta sor. Ő, Waldhauser Imre, egy józan életű felnőtt magyar férfi, aki a saját sorsának a kovácsa. Nyugi, minden rendben lesz!

Ismét felemelte remegő jobbját és kényszerítette magát, hogy megragadja a kilincset. Érezte a használattól kopott eloxált alumínium selymességét, miközben a levegő megtelt valami fanyar és megmagyarázhatatlan elektromossággal. Finoman lenyomta és az ajtó engedett.

Az idő végtelenül lelassult. Az ajtókeretben megjelenő függőleges fénycsík milliméterenként terebélyesedett. Az irodából ismerős hangok ütötték meg a fülét. Az élete megpecsételődött, innentől már soha, semmi nem az lesz, mint ami eddig volt…

Az idő, egy szemvillanás alatt szökkent vissza a normális kerékvágásba, és Waldhauser úr ráeszmélt, hogy elérkezett az igazság pillanata. Mint amikor a matador az arénában a végső, halálos szúrás előtt még utoljára mélyen a bika szemébe néz.

Nem! – suttogta elgyötörten, majd óvatosan behúzta az ajtót és elengedte a kilincset.

Behunyta a szemét, hangosan zihált. Egy-két másodpercig még állt ott – vöröslő arccal, szemlesütve –, aztán sarkon fordult és kiviharzott az épületből.

Hazaúton végig kerülte az emberek tekintetét.

A rőt hajnali fény fokozatosan világítja meg a rendetlen hálószobát, aminek közepén egy széles franciaágy terpeszkedik. Pasztellszínek dominálnak.

Az ágy markáns jelenléte uralja a szobát. Rajta mészszínű derengés. Valami nagy, fehér és ijesztő, akár egy hatalmas bálna. Vagy talán delfin? Mondjuk egy beluga? A reszelős légzés is ezt a feltételezést látszik alátámasztani, ám alaposabb megfigyelés után rájövünk, hogy fatálisat tévedtünk. Ez nem beluga.

A testből dundi végtagok állnak ki, szanaszét a szélrózsa minden irányában.

A takaró a földön, mellette ruhák, két kristálypohár és egy kiürült pezsgőspalack. Valószínűleg Champagne. Nem messze méretes, rózsaszín nyuszifüles szőrmepapucs. Ránézésre negyvenkettes. A szék karfáján lazacszín „Amálka” feliratú frottír törölköző.

A bálnának szőke haja van. Akit bálnának néztünk, valójában Amálka. Hason fekszik, hortyog, végtagjait széttárja. Csupasz akár egy meztelencsiga.

Teljesen kitisztul a kép. A furcsa csendéletet valami szokatlan és zavaró dolog töri meg. Először nem tudjuk mi az, de aztán rájövünk.

Amálka lábai közül két csenevész, szőrös férfi láb kandikál elő, más nem látszik belőle. Ő Béla. Mozdulatlan, mint Amálka.

Minden békés, nyugodt, szinte már idilli, ám valójában szörnyen groteszk.

Konklúzió:

Béla keményen küzdött, de elvesztette a csatát. Rest in Peace Béla!

(Kép: MOHAI Balázs: Pár akkord és indul a pogó)

Frissen érkezünk a koncertre, ki vagyunk éhezve mindenre. Ide nekem az oroszlánt is!

– Adj egy sört Miki!

– Mentolosat?

– Jah, lehet azt is… 

Fél füllel hallom, hogy már az előzenekar játszik.

– Milyen volt tegnap az a kis ribi? – kérdezem érdeklődve, miközben továbbadom a füves cigit.

– A vöröske? 

– Aha. Megvolt? Alul is vörös?

– Barmok! – harsány röhögés – Gyertek pogózni!

– Sirály! Adsz még egy kis sört?

– Naná!

Közben újra nálam a ganja, mélyen rászívok és amíg bírom, bent tartom az illatos füstöt.

Kezdek benyesni, hat a cucc – kilazulok. Vadul pogózni kezdünk, a dübörgő zene ritmusára – olyan mintha az egész az agyamban lüktetne. Egy vörös robbanás. Bumm! – valaki orrba fejelt. Nem érzem – hirtelen benyelek egy adag vért. Már nem tudom hol a fent, és hol a lent. A fájdalom és a fáradság nem létezik. Lebegés van. Boldogság. Eggyé váltunk, ebben az archaikus vad adok-kapokban. Most én vagyok soron, az öklöm meglendül, és tompa puffanással csapódik a mellettem lévő srác gyomorszájába.

– Bocsi! – üvöltöm vidáman, olyan viccesnek tűnik minden.

Csak a most számít. Holnapra vége lesz az egésznek, és fáradtan, rosszkedvűen keresgéljük majd a cuccainkat. A sebeket még nem érzem, de másnapra tutira elkezdenek sajogni. Az orrom már krumpli nagyságúra dagadt, és a szám is csúnyán felrepedt. A pólómat vérfoltok pettyezik. Anyám hülyét fog kapni ha meglát. Mindegy, nem érdekel. Legalább egy rövid időre éreztem hogy élek.

Révész Márton: Pogó [Képalá] - Könyves magazin (konyvesmagazin.hu

Azon a szürke és borongós októberi napon korán sötétedett. Itt fent északon, az évnek ebben a havában, a nap már nem tud áttörni a sűrű szürke fellegeken. A félhomály és a teljes sötétség órái váltogatják egymást. Vannak, akik nem bírják itt sokáig, de én jól elvagyok.

Már reggel tudtam, hogy a falusiak keresnek és meg akarnak ölni, mert hajtóvadászatot rendeztek. Hallottam, ahogy az éhes kutyák vadul csaholnak, láncaikat tépik és fogaikat csattogtatják. Egyébként utálom a kutyákat – undorító szolganépség. Nem mondom, be voltam tojva, de szerintem ők is. Mégis makacsul utánam jöttek, nagyon a begyükben voltam. Ezek a parasztok mindenáron a vesztemet akarták. Ekkora felhajtást csinálni azért a tüdőbajos tehénért?!

Egy régi, elhagyatott házban húztam meg magam A falu szélén állt, nem messze a folyótól. Rossz híre volt, azt rebesgették, hogy az Őrült Molly szelleme kísért minden áldott éjszaka, mióta a sátán parancsára baltával megölte, majd feldarabolta a férjét és három pici gyerekét. Hogy ebből mi igaz, a fene se tudja.

Azt hittem, ide már nem mernek utánam jönni, de tévedtem. Azok a rohadt kutyák szagot fogtak és követtek. Ahogy kilestem a korhadó deszkák résein, láttam, hogy a parasztoknál fegyverek vannak, fejszék, kaszák, vasvillák. Lőfegyvert csak egy-két embernél láttam. Az egyik, egy magas fekete köpenyes lehetett a vezérük. Ő ment elöl, és éppen élénken magyarázott a többieknek. Tizenöt embert számoltam, no meg a kutyák. Ménkű nagy zajt csaptak, miközben meggyújtották a fáklyáikat.

Szerencsémre három részre váltak. Az első csapat kint maradt a kutyákkal és körbevette a házat. A második a földszinti részt kutatta át, a harmadik a fekete köpenyessel az élén az emeletre ment.

Egy darabig a konyhaajtó mögött rejtőztem, de aztán nesztelenül a harmadik csapat után osontam. Sikerült is az utolsó embert hátulról úgy elkapnom, hogy a többiek nem vették észre. Könnyen kitörtem a nyakát, nyikkanni sem tudott. Aztán tovább feszítettem, csavartam és leszakadt a feje. Éreztem az adrenalin fröccsöt, ahogy a meleg vére rám spriccelt, még a szőr is felállt a karomon. A testet és a fejet az egyik szobaajtó mögé rejtettem, hogy idő előtt ne vegyék észre.

Még négyen voltak rajta kívül, tisztán, élesen láttam őket, de ők csak az égő fáklyáik fényköréig láttak.

– Hé, hol van Jack? Nem láttátok?

– Valószínűleg elkapta! Nem lett volna szabad lemaradnia.

– Menjünk vissza, keressük meg!

– Gyerünk!

Gyertek! Gyertek csak felém! – gondoltam kajánul, ahogy megfordultak.

Én is elindultam, megfeszített izmaim acélrugókként löktek előre, és egy hatalmas ugrással ott termettem közöttük. Kétségbeesett ordítás hagyta el a torkukat, láttam az iszonyatot a szemükben, de ettől csak még jobban élveztem a dolgot. Téptem és marcangoltam őket, teljesen bekattantam. Ilyenkor nem vagyok a magam ura. A padló gyorsan sikamlós lett a vérüktől. Nem tartott sokáig, de nagyon élveztem. Az egyik, a fekete köpenyes még nyöszörögve vonaglott a padlón, de egy határozott mozdulattal rátapostam a torkára. Éreztem, ahogy a gyenge porc recsegve összetörik. Hallottam az undorító, sípoló, szörcsögő légzését. Néztem, ahogy a szétzúzott torkából nyállal kevert vér folyik. Párat még rángott, majd elcsendesedett. Undorral rúgtam félre a hulláját. Megkönnyebbültem, eddig nem volt nehéz dolgom.

Hirtelen sietős lépteket hallottam a lépcsőfeljáró felől. A második csapat volt, biztos meghallották a dulakodás zaját.

– Erre, gyorsan!

– Te mocskos állat, most megdöglesz! – hallottam egy éles kiáltást, majd fegyver dörrent. A golyó éppen csak centikre húzott el a fejem mellett. Menekülőre fogtam a dolgot, és szélsebesen beiramodtam a következő sötét folyosóra.

– Tim, te látod? Eltaláltad?

– Nem látom sehol. Meglépett!

– A rohadék!

– Uram irgalmazz! Nézzétek ezt a vérfürdőt! Mondtam nektek, hogy bivaly erős… Rohadtul veszélyes! Mindenkit kicsinált!

– Gyerünk, kapjuk el!

Magamban vigyorogtam, ahogy a sötét, omladozó folyosón elszaladtak alattam, miközben karjaimmal tartottam magam, jó másfél méterrel a fejük felett. Ahogy elfutottak, az utolsó embernél leugrottam, így a menet végén sántikáló nagydarab férfinak is megpecsételődött a sorsa. Egy villámgyors, erőteljes döfés a hátába és éreztem, hogy éles karmaim úgy hatolnak a puha húsába, mint kés a vajba. Aztán egy erőteljes rántás és kitéptem a gerincét. Győzedelmesen feltartottam, majd hozzájuk vágtam.

– A rohadt szemét, elkapta Bengát! A fenébe, lője már le valaki!

– Hova lőjünk? Nem látunk semmit!

Ezzel adtak egy ötletet. A sötétséget, a gyorsaságomat, no meg a meglepetés erejét kihasználva végig rohantam közöttük és kikaptam az égő fáklyákat a kezükből, majd még ugyanazzal a lendülettel kihajítottam őket az ablakon. Az üveg csörömpölve tört ki, és jeges fuvallat csapott be, miközben a folyosóra vaksötét borult.

– Úristen!

– Nem látok semmit!

– Vigyázzatok itt van!

Szánalmas és egyben nevetséges látványt nyújtottak, amint a sötétben vak pondrókként tapogatóztak, és rémületükben megzavarodva forgatták a fejüket.

Megnyaltam a szám szélét, aztán közéjük vetettem magam. Módszeresen, egyenként végeztem velük. Volt amelyiknek először a karjait téptem ki, de volt, akit a saját beleivel fojtottam meg. Egy jó darabig a halálsikolyaiktól visszhangzott a ház. Szörnyű ámokfutásomból a füst kesernyés szaga zökkentett vissza a valóságba.

– Aha! Szóval rám gyújtottátok a házat!

Már nem csak a füst volt sűrű és fojtó, hanem mindenhonnan gonosz piros lángnyelvek kezdtek előtörni. Panaszosan felüvöltöttem. Kint a kutyák is azonnal rázendítettek. A kitört ablak felé rohantam, majd kiugrottam. Puskák dörrentek, aztán egy hatalmas ütés, és égő fájdalmat éreztem a bal vállamban.

– Eltaláltam! Eresszétek rá a kutyákat! – ordította valaki.

Nagy testű, fehér kutyák voltak, talán argentin dogok. Azonnal körbevettek, és dühödten, vicsorogva köröztek körülöttem. Keresték a lehetőséget a támadásra. Vállamból ragacsos, fekete vér szivárgott. A fájdalom felbőszített. A puskás fickó újra lőni fog, és ilyen közelről már nem fogja elhibázni – gondoltam keserűen.

A legnagyobb kutya eközben rám vetette magát, és pont a sebesült vállamba mart. Felüvöltöttem fájdalmamban, majd az ép kezemmel letéptem magamról a rohadt dögöt és az emberek felé hajítottam. Pont a puskást találtam el, a kutyával együtt a földre zuhant. A kutya panaszosan nyüszítve, próbált lábra állni, de már nem bírt. A férfi a földön tapogatózva a fegyverét kereste. A fájdalom megsokszorozta az erőmet, és ordítva lerohantam őket.

A harc nem tartott sokáig, az adrenalinlöket szörnyű lidérccé változtatott. Rávetettem magam a puskásra és átharaptam a torkát. Aztán a többiek következtek. Megveszekedett ördögként ütöttem, rúgtam és haraptam. Szám ismét megtelt a meleg vérrel. Nem kegyelmeztem senkinek.

Pár perc múlva ismét elcsendesedett a környék. A halál csendje. Ahogy a sercegve égő ház rőt fénye megvilágította a küzdelem helyszínét, láttam, hogy a föld lucskos a rengeteg vértől és mindenfele megcsonkított holtestek hevernek.

Egyedül én voltam csak életben, bár cudarul nézhettem ki. Több sebből véreztem és a vállam is kutyául sajgott. Szerencsémre csak átment rajta a golyó. Máskor is lőttek már meg, de az nem fájt ennyire.

Tűnődve lenéztem a puskás férfi tetemére. Kezében még mindig a fegyverét szorongatta, feje hátrabicsaklott, durva harapásom majdnem lemetszette a fejét. A töltényei szanaszét hevertek a fűben és ezüstösen csillogtak. Egyet kíváncsiságból felvettem, de azonnal el is ejtettem, mert ahogy hozzáértem, megégette a kezem. Ez bizony ezüst. Ha pontosabban céloz, akkor nekem annyi.

Gondolatban hálát adtam a sötétség fejedelmének pokolbéli szerencsémért, majd belső kényszertől hajtva felvonítottam a telihold sápadt pofájába, aztán nagy ugrásokkal eltűntem a dermesztő októberi éjszakában.

Szeretett írónkról, a ma harminc éve született, és máig töretlen népszerűségnek örvendő Lämmerschwantz Ödönről szeretnék pár szót ejteni.

 Gyermekkor, a kezdetek.

 A feljegyzések tanúsága szerint a kis Ödön hányatott pályafutása már egész fiatalon elkezdődött, amikor is az óvoda falára narancssárga zsírkrétával kinetikus ákombákomokat firkált. Nézhette volna ezeket valaki akár Ley vonalaknak is, de a szigorú, ám igazságtalan, a hagyományos viktoriánus elveket valló óvónő a firkákban a vagina, pénisz, bélsár és vizesnyolcas szavakat vélte felfedezni, ezért szigorúan megbüntette a fiatal Lämmerschwantzot. A büntetés nem állt arányban a tett súlyosságával, ugyanis a kisfiúnak a nyilvánosság előtt meg kellett ennie a narancssárga zsírkrétát. Az író elmondása alapján az íze még egész tűrhető lett volna, de ez a nyilvános abúzus, ez a durva megaláztatás mélyen érintette az apró, de annál érzékenyebb gyermeket.

Többen úgy gondolják, hogy a néhai óvónőnek ez az erős, érzéki szorongással társult és péniszirigységből táplálkozó frusztrációja alapozta meg a későbbi tehetséges írónk fallocentrikus világszemléletét és indította el az írói karrier rögös útján.

 Fiatal évek.

 Később az írás egy időre a háttérbe szorult. Az iskola befejezése után Lämmerschwantz először léghajlítóként dolgozott, majd zabhegyező lett. Munka mellett, esténként, a neon vibráló fényénél, szorgalmasan és fáradhatatlanul vetette papírra értékes gondolatait. Ebben az időben szokott rá az ivásra, a dohányzásra és a kovászos uborka élvezetére. Később újságíró lett a Majdhogynem Igaz Szónál. Az újságírás mellett folyamatosan, több helyen is publikált.

 Az áttörés.

 A siker – már ahogy az lenni szokott – nem váratott sokat magára. Az „Üvölt a számba szorult féreg” című kisregényéért 2019-ben megkapta a rangos „Pedál-medál” díjat.

Az „Öntsünk tiszta vizet a pofámba” című tényfeltáró írását „Sic” díjjal jutalmazták.

Jelentősek még az Őzomlás, és a Finglavina című kortárs novelláskötetei.

Ferdítései… ööö… bocsánat! Fordításai is jelentősek, a „Próba szemcsere avagy a próba cseresznye” című modern Csehov adaptációjáért a közelmúltban Leiter Jakab díjat kapott.

Folyamatosan alkot és publikál, évek óta készülőben Cicifusz című drámája, amely elmondása szerint az élet hiábavalóságáról és a női mellekről szól.

 Módszere és jelentősége.

 Lämmerschwantz írói hangja, ez az introvertált krampácsolás, ez a morbid és eretnek attitűd, mára szinte védjegyévé vált. Ő szimplán ilyen. Az egyszerű nép gyermeke, aki zsigerből képes exteriorizálni a mostoha valóságot. Pragmatikus módszere a vitriolos gúny, a szituatív szarkazmus kiterjesztése mindenre és mindenkire. Kognitív kárhozat, mentális egérfogó, vagy egy végtelen kocsonyás vízibicikli. Lämmerschwantz mindenben sziklaszilárdan hisz, ugyanúgy, mint az ellenkezőjében. Rajongói, gyakran számolnak be egy hosszan tartó, boldog, adaptív deprimáltságról művei elolvasása után.

 Magánélete.

 2020-ban jelentette be hivatalosan, hogy ő valójában egy erősen nárcisztikus attitűdökkel megáldott leszbikus nő, egy férfi testében, és saját magával él boldog morganatikus kapcsolatban már hosszú évek óta. Ez a megdöbbentő beismerés sokkolta a közvéleményt, ám néhány dolgot megmagyarázott a nagy íróval kapcsolatban: a tükrök iránti leküzdhetetlen vonzalmát, az egyedüllétre való hajlamát, és hogy miért olvasta el egymás után száztizenhétszer Ed Bikicsunáj „A szürke zoknis jöhet még egyszer” című novelláját. Nos, mint tudjuk, a nagy művészek mind ilyenek… Kicsit furcsák.

 Köszönöm, hogy meghallgattak, és remélem azoknak is kedvet csináltam rövid megemlékezésemmel méltán híres írónkhoz, akik eddig nem is hallottak róla.

Befejezésként arra buzdítanám önöket, hogy olvassanak sokat, és a szinte már kötelező Máraik, Wass Albertek és Hamvas Bélák között mindenképpen olvassanak Lämmerschwantz Ödönt!

– Az emberek között egyre erősödik a diszkrepancia – súgta oda Bogyó Babócának egy szép délutáni napon, miközben a patak parton üldögéltek.

– A semmi is folyamatosan erősödik – kontrázott Vendel a szarvasbogár.

– Nincs olyan, hogy semmi – sóhajtott Baltazár a méhecske. – Olyan van, hogy kozmológiai eseményhorizont, és előbb-utóbb minden, ami a galaxisunkon kívül van eltűnik mögötte, hiszen olyan gyorsan tágul a tér közöttük, hogy a fénynél gyorsabban kéne haladni, hogy utolérd. A végén pedig minden anyag szétbomlik a fotonokig.

– Beszéljünk inkább a járványhelyzetről, az úgyis aktuális – mondta Alfonz a tücsök.

– Nem jöttök labdázni? – kérdezte a százlábú, akinek szerencsére volt gyakorlati érzéke.

– Végül is miért ne! – válaszolták kórusban a többiek, és boldogok voltak, hogy a százlábú elterelte figyelmüket a napi élet nehéz dolgairól.

Dana gondosan kisminkelte csinos kis pofiját, majd felragasztotta a műszempilláit. Belebújt az előre odakészített, mélyen dekoltált csipkés hálóingébe, majd gondosan elrendezte a lányszoba hátterét. Igen, az óriás rózsaszín plüssmackót még két centire balra, az ezüst színű puffot meg közelebb az ágyhoz. Így tökéletes. Előkapta a szelfibotot, majd egy gyors igazítás. Ujjaival beletúrt, és összekócolta dús lenszőke haját. Vastag vörös ajkával kéjesen csücsörített. Gyorsan lőtt egy rakás szelfit, aztán belemerült az elkészült fényképek tanulmányozásába. Hosszasan töprengett, míg a végén dűlőre jutott. Kiválasztotta a legsikerültebbeket, picit még javított rajtuk, és pár kattintással feltöltötte őket az éppen divatos közösségi oldalra. A képek alá megjegyzésben azt írta: Átlagos hétfő reggel. Ó, de uncsi… Azonnal kapott három lájkot és egy obszcén kommentet. Ezek most egész jól sikerültek – gondolta boldogan.

Hirtelen hatalmas dörgés és villámlás közepette egy fiatal fiú jelent meg a szoba közepén, miközben, mintegy a teátrális belépő aláfestéseként, Bach D-moll toccata és fúgájának kezdő akkordjai csendültek fel.

A fiú húsz év körüli lehetett, és egy krémszínű testhez simuló kezeslábast viselt. Messziről olyan hatást keltett, mintha teljesen meztelen lenne.

– VIM vagyok – mutatkozott be az idegen. – Azért jöttem, hogy az élet nagy kérdéseire válaszoljak.

– VIM, mint a súrolószer? – kerekedett el Dana szeme.

– VIM, mint a Végtelen Intelligencia Megtestesülése – húzta el a száját az idegen és lassan járkálni kezdett a kellemesen ízléstelen hálószobában.

– Hé, nem te voltál a Villában? Tudod, akit a múlt héten kiszavaztak.

A fiú tagadólag megrázta a fejét.

– Akkor már tudom, te vagy az énekes abban az új hiphop zenekarban, a Nyálhörcsögökben.

– VIM vagyok – mondta szárazon VIM.

– Oké, már mondtad, csak azt hittem ez valami beugratós, kandi kamerás műsor – mondta durcásan Dana, és csalódottan lebiggyesztette a száját.

Pár másodpercig mindketten hallgattak, majd Dana törte meg a csendet.

– Miért sántikálsz? – kérdezte kíváncsian.

– Azért, mert az egyik lábam rövidebb. Apró tervezési hiba. Néha előfordul. Egy az egymilliárdhoz. Tudod, az Élet nem igazságos.

– Már hogyne lenne az – vitatkozott a szöszi. – Nézd a jó oldalát, amennyivel rövidebb az egyik, annyival hosszabb a másik.

– Megejtő logika… – ráncolta a homlokát VIM, majd gyorsan hozzátette. – Hamarosan lejár az időm, kérdezz még!

Dana habozott, majd kibökte.

– Ha te vagy a végtelen intelligencia, miért pont így nézel ki? Mármint ilyen kis nyikhaj kölyök, buzis, testre tapadó futóruhában?

– Csak te látsz ilyennek. Azért ezt a formát vettem fel, mert ez az az alak, ami benned a legnagyobb bizalmat kelti.

Dana érezte, hogy VIM igazat mond. Hamarjában nem is tudta mit kérdezzen. Szerette volna megtudni, mennyire lesz irigy Dézi barátnője, ha megnézi az új képeket, vagy össze fog-e jönni azzal a magas jóképű focistával, akivel a múlt héten ismerkedett meg, de zavarban volt, ezért csak annyit tudott kinyögni.

– Fog esni holnap a hó?

– Nem fog. Egész héten, az évszakhoz képest enyhe lesz az idő – VIM rosszallóan csóválta a fejét. – Szeretnéd, hogy elmagyarázzam a gravitáció mibenlétét? Vagy, hogy miért cserélődnek fel a Föld mágneses pólusai százezer évenként? Netalán azt, hogy melyik a legközelebbi galaxis, ahol értelmes lények élnek? Nem vagy kíváncsi, hogy építették fel a gízai nagy piramist?

– Á, nem! Inkább az mondd meg, nyertem-e a hatoslottón?

– Nem nyertél. Bár ennyi erővel kérdezhetted volna a következő heti nyerőszámokat is.

– Tényleg? – derült fel a lány arca. – Azt is lehet? Akkor mondd el léci!

– Erre sajnos már nem válaszolhatok. Lejárt az időm, mennem kell. Tudod, ma még sokan várnak válaszokra. Hasznosítsd bölcsen, amit ma tőlem hallottál.

Ősöreg, hetvenes évekbeli musical csendült fel, és a füstös hangú énekes teli torokból rákezdte:

 „Once upon a looking for Donna time

There was a sixteen year old virgin

Oh Donna oh oh Donna oh oh oh

Looking for my Donna”

Tódor már hajnal öt óta kint volt a tavon, de a kapásjelzők még mindig úgy álltak, mint a cövek. Egy apró moccantás vagy rándítás sem volt.
– Mi van ezekkel a halakkal? – dörmögte divatosra nyírt bajusza alatt. – Hozzá se nyúlnak a mézes kukoricához…
Kezdett ideges lenni. Sikeres üzletember volt, aki sikerét főleg rámenősségének köszönhette. Nem bírta elviselni, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy azt eltervezte. „Mindenki egyért, mindenki énértem!” Ez volt a kedvenc jelmondata.
Kicsit gondolkodott, majd elhatározásra jutott. Kivette az egyik háromhatvanas botot, és újratöltötte az etetőkosarat, aztán feltette az apró, hatos horog csalitüskéjére az új szerzeményt. Egy darabig büszkén nézegette. Az új csodacsali! 8mm Tornado Wafters, vajsav és ananász. Ha erre sem lesz kapás hazamegyek – fogadkozott. Jó messzire bedobta a fenekező szereléket, megvárta míg kifeszül a zsinór, beállította a kapásjelzőket, majd megismételte ugyanezt a rituálét a másik bottal is.
Újra a várakozás feszült percei következtek. Némán figyelte a rod-podon pihenő horgászbotjait. A kapásjelzők még mindig olyan mozdulatlanul álltak, mintha odaragasztották volna őket. Ránézett a Rolexére: háromnegyed hét múlt pár perccel. A nap már felkelt, és erősen sütött. A szél is megélénkült. Ez jó – gondolta. – Nagyon jó! Legalább felkavarja az iszapot.
Júniusi reggel volt, Tódor erősen megszomjazott. Megfordult, a hátizsákjához ment, és az oldalzsebből elővette az ásványvizes palackot. Alighogy a szájához érintette, az elektromos kapásjelző sivítani kezdett. Tudtam! Bejött a Tornado Wafters!
Hanyatt-homlok szaladt vissza az állványhoz és felkapta jobb oldali botot, amin a neon színű kapásjelző éppen vitustáncot járt. Rutinosan behúzta a féket, épp csak annyira, hogy a hal ne tudja elszakítani a vékony huszonkettes zsinórt, ha erősen kitör. Ahogy tartotta, a finom rángatásból érezte, hogy rajta a hal. Nem lehetsz egy kapitális példány, de mindegy, legalább megtört a jég! Fárasztani kezdte. Finoman húzta a bottal, majd feltekerte az így nyert zsinórt, és ezt ismételgette – mint ahogy a nagykönyvben meg van írva.
A hal nem fejtett ki túl nagy ellenállást. Nemsokára már előtte körözött a sekély vízben. Sikerült megpipáltatnia, és akkor megpillantotta. A hal tényleg nem volt egy óriás, de azért kicsi sem. Az az igazi, másfeles, forma ponty.
Tódor óvatosan a vízbe tette a merítőhálót, és a horgászbottal finoman játszva, beleterelte a halat, majd óvatosan kihúzta a partra, és a halmatracra fektette. Gyönyörű tőponty volt. A nap megcsillant óaranyszínű pikkelyein, sötét árnyalatú úszóin.
Tódor, éppen a horgot próbálta kioperálni a szájából, amikor a hal váratlanul megszólalt. Mindjárt a lényegre tért.
– Ha visszadobsz, teljesítem három kívánságodat!
A horgász meglepetésében majdnem hanyatt esett.
– Te… Te beszélsz? Bakker, pedig ma nem is ittam!
– Persze hogy beszélek, én vagyok a mesebeli aranyhal.
– Ne ba…
– De igen, ez van, és ha visszadobsz a vízbe – ahogy azt az előbb már mondtam –, hálából teljesítem három kívánságodat!
Tódor se köpni, se nyelni nem tudott a megdöbbenéstől, aztán pár, csak számára ismert eszközzel meggyőződött róla, hogy nem álmodik, és nem őrült meg. Akkor ez tényleg egy beszélő hal! Nagyon durva!
– Na? – kérdezte a hal, és várakozóan mosolyogott Tódorra.
Talán nem is mosolygott – mert a pontyok nem tudnak mosolyogni –, csak Tódornak tűnt úgy, aki zavarában a kopaszra nyírt fejét dörzsölgette.
– Hát, izé… Mit kérjek?
– Bármit, amit csak szeretnél!
– Bármit kérhetek?
– Bármit!
– Akár egy halradart is?
– Azt is.
– Az nem jó. Pont tegnap vettem egy csúcsmodellt arany áron. Mindent is tud, zsírkirály!
– Akkor kérj horgászbotokat, vagy egy fullos rod-podot!
– Az is van. Mindenből a legjobb! Megengedhetem magamnak. Nézd ezeket a bojlis botokat! Egy kisebb vagyon volt. Nem sok mindenkinek van ilyen.
Ha a halak tudnának izzadni, akkor ennél a pontnál az aranyhal már erősen izzadt volna.
– Akarsz esetleg nőket? – próbálkozott máshonnan.
– A fenéket! Ott van nekem Ágica a feleségem, és Macuska a szopósszájú titkárnőm. Egyébként annyi nőt kapok, amennyit csak akarok, de őszinte leszek, már sokszor ez a kettő is sok. Öregszem, na!
– Akarsz netalán hatalmas házat, vagy egy jó autót?
– Még annál is nagyobbat, mint ami van? Á, ne hülyéskedj már! A verdákról meg annyit, hogy nekem a három bőven elég. Ott a bömös, a merdzsó, és a tűzpiros Mustang. Na az látnod kéne, az egy igazi puncimágnes. Minek kérjek egy negyediket is?
– Jó, értem én… Nem akarsz esetleg hatalmat? Lehetnél mondjuk király.
– Király? Ha-ha… Hol élsz te? A vízben? Egyébként megsúgom, így is elég nagy király vagyok.
A hal érezte, hogy sorokba szorították, de nem adta fel. Tovább próbálkozott. Szemrebbenés nélkül kijátszotta az utolsó aduját, ami eddig tízből tízszer bejött.
– Akarsz pénzt? Nagyon, nagyon sok pénzt?
– Pénz? Persze, az mindig jól jön! De az a helyzet, hogy az is van. Kurva sok van. Tele vagyok zsével. Látod, Haluci, nekem bejött az élet. Sokszor már azt sem tudom mire költsem.
Mindketten elhallgattak, és a gondolataikba mélyedtek. Mintha angyal szállt volna el felettük.
Tódor lopva a halat stírölte, és az aranyhalnak legbelül nagyon rossz előérzete támadt.
– Viszont az jutott eszembe, hogy…
– Mi?
A halban éledezni látszott a remény.
– Na, mondd már!
– Hogy egy finom Bajai halászlét, házi gyufatésztával olyan régen ettem!
Azzal Tódor a horgászdobozáért nyúlt, és kivette belőle a halbunkót.

Korunk vezető tudósai megállapították, hogy ma a Földet benépesítő összes ember a Homo sapiens („értelmes ember”) fajba tartozik, ezen belül a mai ember (Homo sapiens sapiens) alfaj tagjai.
Nos, akkor mese nincs, el kell hinni ezt a tudományos tényt, mégis, a saját megfigyeléseim némiképp cáfolni látszanak ezt az álláspontot.
Hajnalok hajnalán, mikor még munka előtt beugrok a közeli multiba vásárolni, ezen a felettébb érdekes megállapításon szoktam töprengeni, ahogy elnézem „értelmes ember” -társaimat, hogy mit és hogyan tesznek.
Sokszor még a bejutás előtt, az utcán felbosszantom magam.
Megvan az a fajta zebra, ami az útburkolatban lévő apró ledes fényekkel tájékoztatja az autóst, ha egy gyalogos megkezdi az áthaladást? A negyvenes tábláról inkább már ne is beszéljünk…
Szóval, idősebb úr acélos, elszántan előreszegezett tekintettel, báránybőr kucsmával a fején száguld át tűzpirospiros kocka Suzukijával előttem, hogy aztán további öt méter megtétele után hirtelen befékezzen és udvarias gesztussal integessen a buszmegállóban elindulni készülő tizenhármasnak. – Tessék csak menni, tanultunk mi KRESZT, úgyis ráérünk, és volt nekünk gyerekszobánk… Ja, és a szegény gyalogos a zebrán, akinek nem adta meg az elsőbbséget? Talán nem látta, vagy nem fogta fel, esetleg nem érdekli, mégiscsak egy puhatestű? Próbálom gondolatban felmenteni, de nem sikerül.
A boltban egy idősebb hölgy (majdnem Cickányfejű Mamókát írtam, mivel mostanában elég sok Kuflit néztem a gyerekekkel, de nem akarok senkit dehonesztálni) tolja a pénztárhoz csikorgó, robosztus bevásárlókocsiját, melyben mindössze egy apró tubus majonéz árválkodik. Őrület!
Magam, ilyen helyzetben, bevallom férfiasan, nem röstellem puszta kézzel a pénztárhoz vinni az árut.
Egy másik idősebb úr – nevezzük őt az egyszerűség kedvéért mondjuk Bélának –, a karácsonyi szaloncukrok megvásárlásához ezt a korai, meghitt órát választotta. Béla egy közös nylonzacskóba válogatott össze rengeteg különböző színű és fajtájú szaloncukrot, figyelmen kívül hagyva azt az aprócska, ám igen kellemetlen tényt, hogy mindegyik más árkategóriába tartozik. Pedig ki is volt írva. Vagy legalábbis én láttam.
Nos, a mi Bélánknak, ezzel a huszáros vágással sikerült pár igen kellemetlen percet szereznie az egyszem, álmosan pislogó pénztáros hölgynek, aki a növekvő, türelmetlen sor pszichológiai nyomása alatt volt kénytelen szétválogatnia a szaloncukrokat. No comment.
Eszembe jutnak azok a látványosan túlsúlyos emberek, akik különös tehetséggel találják meg a legszűkebb helyeket a boltban, ráadásul a bevásárló kocsijukat is olyan szögben fordítják, hogy a maradék helyet is elzárják a többi vásárló elől. – Tessék! Itt is van egy. Mintha csak tanulták volna, vagy lehet, hogy ezzel a képességgel születnek? Rejtély! Nyugalom – mondom magamnak –, a hosszú élet ritka.
Ilyen esetekben lehet diszkréten köhécselni, magunkban káromkodni, vagy szimplán csak bedobni a megvető nézést, netán erőszakosan arrébb lökni a kocsit, kinek-kinek türelme, kreativitása és habitusa szerint.
Kivártam amíg végez, röpke öt és fél perc alatt, sikerült neki összeszedni azt az hat vizes kiflit, de esküszöm, nem számoltam!
Ha esetleg valaki azt gondolná, hogy csak az idősebb korosztályról van ilyen negatív véleményem az mélységesen téved. Leszögezem, a fiatalok sem jobbak egy fikarcnyival sem, tisztelet a kivételnek!
Gondolok itt arra a divatosan fényesre borotvált fejű fiatalemberre, aki vadiúj négykarikás autócsodájával hajtott be a parkolóba, miközben én a cókmókjaimmal srégen próbáltam átkelni a buszmegállóhoz.
Ha csak egyszerűen leveszi a lábát a gázról, az autó lelassul, fékeznie sem kell, én nyugodtan átérek, ő spórol az üzemanyagon és a féktárcsán.
Érdekes, nem így történt. Amint meglátott, beletaposott a gázba, majd előttem pár méterre csikorogva fékezett.
Gondolom az ilyen és hasonló dolgoknak komoly lélektani háttere van. Terence Hill szavai jutottak eszembe az „És megint dühbe jövünk” -ből: „A játék nem játék”.
Tudnék még példákat sorolni, de nem akarok. Nyilván mindenkinek megvannak ezekkel a dolgokkal kapcsolatban a saját tapasztalatai.
Ilyenkor az szokott a fejemben motoszkálni, ha már így alakult, hogy „Homos sapiens” -nek nevezzük magunkat, gondolkodó, értelmes embernek.
Nem kéne talán úgy is viselkednünk?

Vigyázat! Az Élet túladagolása könnyen halálhoz vezethet! – üvölt folyamatosan egy testetlen hang a fejemben, megolvasztva ezzel a folyékony, üvegszerű csendet. Olvadt halál. Eszembe jut, ahogy utoljára rám nézett. Csonkán, betegen, öregen. Az Élet rendesen megtörte, meggyötörte. Esküszöm megsajnáltam.

– Csinálj rosszat, de azt jól… – szűrte megsárgult fogai között, majd előbányászott a kelléktárából egy felsőbbrendűnek gondolt mosolyt, és két ujjal lazán elpöccintette a hamvadó cigarettacsikket.

A csikk látványos szikraesőt produkálva szállt a fülledt júliusi éjszakában, majd elenyészett, pont úgy, mint az élete. Az orvosok szerint mindkét végén égette a gyertyát.

Én erről a kijelentéséről már szaros kölyökként azt gondoltam, hogy oltári baromság! Őszintén, még most is így gondolom.
Az elvek hihetetlenül fontosak, főleg egy férfinak, de nem úgy, ahogy José Luis Torrente gondolta, hanem ahogy én gondolom.

Az elvekre szükség van, mivel ők definiálnak téged. Az elveid által vagy meghatározható.
Az jut az eszembe, Én még itt vagyok és húzom az igát. Ő már rég nincs velünk. Én apa vagyok, ha nem is a legjobb. Ő meg se próbált az lenni.

Azt mondják igaz barát, kiváló szakember, latin lover és vidám partyarc volt egy személyben. Sajnos, én ezt a remek embert nem ismerhettem meg. Nem volt rá lehetőségem, nem szánt rám időt az életéből. Minden más mindig sokkal fontosabb volt. Idővel idegenek lettünk egymás számára. Van pár megsárgult fényképem róla, de az emlékeim közt alig szerepel.

Halottról vagy jót vagy semmit. Már régen megbocsátottam. De kérdem én, akkor kinek volt igaza?
Azt mondta, egyszer majd megértem.
Nem lett igaza. A hülyeséget soha, de soha nem fogom megérteni. Pláne, ha még kitartással is párosul.