Már négy apja tiszta rideg vagyok. Ma már sütőtök van, és még mindig nem fejeztem be azt a sírásom, amit már rég be kellett volna fejeznem. Kétszerűen nem megy. Sőt! Egyszerűen se.

Úgy érzem csak az időmet fosztogatom, és ettől tisztára rideg leszek. Feláll a bőr az államon. Pedig nekem jól szokott menni a rívás. Ha esőre áll, még a szarban is meglátom a férget.

Mindegy, borítsunk fátylat a taknyos holtra. Tavaszi szél gipszet nyálaz. Vagy valami ilyesmi.

Hallgatom, ahogy egy mókus arcú víziló… Nem! Kannibál egér… Dehogyis! Egy vetési varjú krákog a fán, az érdekes madarak rendjéből.

Eltömődök a múlton: Azok a régi szép idők! Azok fülledtségben tobzódó nyarak, amikor a régi cimborákkal sörvirágos jókedvünkben ágyúval lövöldöztünk menyétre, és a világlélek zsíros pofájáról úgy szakadozott le a girhes mosoly, mint fingszagú, álmos reggeleken a szemünkből kidörgölt, rászáradt csipa.

Hát igen, a rák meg a foltja, az orsó meg a héja. Mindig megtalálják egymást.

Azt hiszem innom kéne egy kávét, mert ripacs gyűrött arccal keltem. Bár az igazság az, hogy nem kívánom, talán még nem ébredtem fel.

Ilyenkor olyasféle érzésem van, mintha öngyilkos galócák csapkodnának a kalapjukkal. Van az a mémölő, vagy rémölő… Talán rémülő? Az a legrosszabb fajta.

Ilyenkor összefut a nyálamban a száj. Bolondbomba. Mindegy. Nem én voltam, és különben is már évekkel ezelőtt történt.

Maradjunk csak a víztiszta jelennél. Az élet – mint tudjuk –, tele van tiltásokkal: betépni piros, kihajolni erszényes, satöbbi és a többi, hosszan sodorhatnám. Tudjátok: No Woman, No Like – ahogy a művelt amerikai mondja…

Vagy ott van az a sámán. Hogy hogy melyik? A na ne baszogassámán! Vagy a simogassámán?

Aztán ott van a családon belüli erős szag, ami szintén okkult problémákhoz rezet… Rezet mondtam? Akkor rezet rázhatok magammal. Egyébként kívánom a rezet. A dilidoki szerint ez már a legförtelmesebb stáció… Hidegöszeroppanás, agylágyulás, pitiáner vizesnyolcas.

Talán be kéne ugranom a pszicho-patikába. Mondjuk, ha valaki sík, mint az idom, netalán az ideg, esetleg csak triplán nudlista, azon a Leteperin vagy a Xanax már nem segít. Ez van.

Veszettül kapaszkodok, mert kezdem elérni a mentális katarzist. Szubatomi szédülés vagy szélütés, vagy mindkettő együtt, és mindjárt bekövetkezik.

A régi mondás, akár a fű fúródik elmémbe: „A tökéletes aszkézis, a majom lába mert az kéz is.” Egy darabig mantrázgatom magamban. Nyilván jó homorú ember volt, aki ezt kitalálta.

Most kérlek titeket – akár egy erdei zigóta –, tapadjatok meg csendben. Megkezdem lélekvándorlásomat nyugatra, ám előtte még szétosztom köztetek bölcs tanácsom az Életre.

A tanácsom nagyon egyszerű és így hangzik: Nem szabad összekeverni a semmit a semmivel, mert az soha nem valami.

Mindenkinek üzenem, hogy szeretés van, és puszkány a patkány, és mindenkinek több megatonnányi bolondságot!

 ui.

Legyetek jók, ha dugtok!

A férfi a szupermarket polcai között sétál. Testtartása görnyedt, ősz haja csapzott, szemébe lóg. Ruházata kétes tisztaságú. Ha vörös, püffedt arcába nézel, korát olyan hatvan és hetven közé tippelnéd. Nehéz meghatározni, mert csalóka. Az mondják, az utcán eltöltött évek triplán számítanak.

Az italosztálynál jár, de szemét nem vonzzák a méregdrága pálinkák, whiskyk vagy a kézműves borok. Keze árulkodó remegéséből már kitaláltad, mit keres. Az olcsó kannás borok alul vannak. Egyszerű műanyag palack, szőlőt sosem látott förmedvény. Húgyszínű lötty. Mindegy. A célnak megfelel, csak sok legyen.

Találomra kiválaszt egyet, és a pénztár felé indul. Tűnődve nézek utána, megsajnálom. A múlt árnyai – jut az eszembe.

Valamikor ő is volt fiatal, telve szép reményekkel és álmokkal. Akkor is elhitte, amit mondtak neki. Egy szép új világot építtettünk.

Az a régi világ valóban más volt, más alternatívákkal. Mára már nincsenek tervei, azon az egy dolgon kívül, ami a keze tremorját megszünteti. Csak az az egy dolog érdekli, mert felejteni kell, kibírni, túlélni amíg lehet. Szomorú dolog ez.

Itt maradt egyedül, egy számára ellenséges és idegen világban, ahol mások a játékszabályok.

Akik kedvesek voltak neki, meghaltak, vagy elmentek máshová, bízva abban, hogy ott jobb. A megszokott dolgok, amiket ismert eltűntek, vagy átváltoztak valami mássá. Ő meg itt maradt egyedül, nem érti már a mai világot. Nem kell senkinek A hasonszőrűek társaságát keresi. Az emlékeiből él. Milyen volt a hetvenes, nyolcvanas, kilencvenes évek. A zenék, a koncertek, a bulik. A meló, a csajok, a Balaton… Azt mesélik egymásnak, hogy nagy arcok voltak. Az élet császárai. Talán picit füllentenek. Nem lehet rájuk haragudni ezért. Akkor voltak fiatalok, akkor voltak a csúcson. Min és hol ment félre az életük, ki tudja? Mindenesetre még itt élnek közöttünk, szürke mementói egy letűnk kornak, és mintha egyre többen lennének…

Az öreg a pénztárnál lehajtott fejjel áll, nem néz senkire. Apróval fizet, szurtos ujjaival számolja az érméket, látom a pénztárosnő arcán az undort. Végül fogja a kannás bort, és kisiet a boltból. Végre megvan a napi betevő.

Hosszan, tűnődve nézek utána és egy régi nóta szólal meg a fejemben: Deep Purple – When a blind man cries.

Kapcsolataink a környező világgal sokfélék lehetnek: érzelmiek, fizikaiak, logikaiak.

Ezek a primordiális kölcsönhatások szüntelenül végbemennek újra és újra. Vagyis a létező dolgoknak valós esélyük van, hogy kapcsolatba kerüljenek egymással, és ez a legszebb az egészben –, mert ami megtörténhet, az egyszer meg is történik.

Nekem mindig az első perc a legszebb. A felismerés és a ráébredés boldogsága, az a mágikus perc, amikor a dolgok hirtelen elkezdenek hatni egymásra. Azok a megismételhetetlen első pillanatok, amiket gondosan elraktározok emlékeim tárházában. Köztük sok az apróság, lim-lom, kacat és banalitás.

Álmos és sötét hajnalokon érzem a kőpadló hidegét a talpam alatt, a frissen főtt kávé kesernyés ízét a számban, és a még alvó Édes halk légzésének ritmusát. Hallom fenn a madarak rikácsolását a szürke házak fölött. Magamba szívom a változó évszakok, a frissen kisült pékáru és az esőáztatta föld illatát.

Vannak kellemetlen dolgok is. A sár a lyukas cipőmben, vagy az elbitangolt vágyak üres és nyomasztó késztetése.

Jó lenne talán valami lassú, ódivatú tangó ritmusára élni az életet. Csak élvezni, ami jó, ameddig lehet, és sztoikus nyugalommal viselni el minden rosszat.

Megőrizni a szívekben a szeretet lángját, lojálisnak lenni, odafigyelni egymásra, hiszen mindannyian testvérek vagyunk.

Az összes pillanatot szeretem. Az enyémek. A jelen bölcsője még szorosan őrzi a múltat.

Tudom, egyszer ezek a fantasztikus pillanatok végleg eltűnnek az időben, akár a könnyek az esőben… de hogy mégse így legyen, időről időre lejegyzem őket.

Néha kacifántos kis kifogások lepnek el, keresnem sem kell őket. Csak úgy teremnek szerteszéjjel, mint bőséges esőzések után a bolondgombák.

Pedig nem is esik, de majd fog. Ha lemosom az autót, akkor nyilván fog. Saját évezredes megfigyelés. Tuti.

Egyébként rondán kicsi, szűk az autó. Amikor beülök a vállam meghitten összecuppan a mellettem ülővel. Enyhén retkes kolbászszag terjeng a fojtogató hőségben. Ilyenkor elvágyódás van a Spitzbergákra.

Szűk a tér, és folyamatosan szűkül. Én, akár egy veszett eb szűkölök. Klausztrofóbikus életérzés. Lassú elmúlás húros hangszerekre és cselesztákra.

Amit utálok: nincs légkondi se tetőcsomagtartó se vonóhorog, se tetőablak se semmi, csak a bazi nagy görög lagzi, ami leteper és ráadásul három ajtós.

Ezer köbcentis benzines motornál, gyorsulást mérni, erről szót ejteni, vitatkozni, bármilyen megjegyzést tenni, gyakorlatilag teljesen felesleges.

Késében vagyunk. El fogunk késni!

Visít a hosszbordás szíj mintha fájna neki, talán már a feszítőtárcsa is oda. Szervíz várományos, de vagy időm nincs, vagy pénzem, vagy mindkettő egyszerre.

Aranyárban az üzemanyag, és meredeken menetel felfelé a kötelező biztosítás ára is. Hurrá!

Tényleg, idén még nem cseréltettem olajat és eszi. Mit eszi, zabálja a nyüves dög! Mármint az olajat.

Mocskos a szélvédő, piciny rovarok megsárgult roncsai díszítik, kinetikus grafikákká összekapaszkodva. Ha modern festmény lenne, találó címe az lehetne: Kérészéletűek parvenü orgiája sértődött ablaktörlő lapátok állapotterében.

Huszáros virtusból, csak azért sem vettem nyári szélvédőmosót. A sárgát. Egyébként meg minek is?

A múlt fülledt éjszaka, heveny bélhurutban szenvedő elszánt vérgalambok sorozták szét kecses hátsójukkal az autó elejét. Új design? Kamuflázs? Kinek mi. Idővel meg lehet szokni, aztán szépen lekopik, de a fényezésnek valószínűleg annyi!

A válság – úgy érzem begyűrűzött. Próbálok koncentrálni, de nehéz. Organikusan visszatér, burjánzik, elnyeléssel fenyegetve varázslatos apró világomat.

Beszűkülök, beszürkülök, befeszülök, ellenszegülök, majd hátra feszülök, kifordulok, és a végén befordulok. A lét elviselhetetlen közönye és szörnyűsége. A hidegfront, a melegfront a harmadik … front. Valami mindig van.

Kifogások és ellenfogások. Nyafogások. Lógok a szaron, vagyis a szeren és „nyakamon érzem seggem mily nehéz…” Vezess csak halálraítélt!

A konspiratív elmúlás asszociációi ébredeznek és. J. L. Kunstetter drámai szavai gellert kapva visszhangzanak kemény koponyámban: „Maximális azonosulás egészen a lényeg kontúrjainak elmosódásáig.”

Itt vannak mind… Lenyűgöző! Pro és kontra, némileg és dehogynem.

A kóbor végzet körülöttem besűrűsödni látszik. Vonzóan borzalmas, tényszerűen materiális, elvétve banális, néhol kissé szentimentális, de másnapra szokás szerint elmúlik.

Csak a bölcsesség számít, amire a nagybetűs élet tanít. Mert minden dolgok mértéke az ember! Vagy talán csak a mérték?

Éjjelek és nappalok örökös sodrásában, állandóan csak várunk.

Várunk egy pohár italra (várjuk, hogy messze vigyen), álmaink szerelmére (hogy találjon ránk), egy krémes eszpresszóra (hogy felébredjünk), egy késésben lévő buszra (aminek már ott kellene, hogy legyen), pár kedves szóra.

Várunk egy vezetőre, nem számít, hogyan nevezzük: Jézus, próféta vagy rabbi. Várunk Godot-ra, Ginsbergre, vagy a Nagy Z-re. Egy misztikus csodára.

Várunk valakire, aki megmondja a mit és a hogyant, aki megoldja nekünk a világot.

Várunk az esőre, akár a szomjazó növények. Várjuk a tavaszt, a cirógató napsütést, a felnőttkort. Kedvenc zenéinket a rádióban. Várjuk a megvilágosodást és a bölcsességet.

Várjuk a múzsa rózsaillatú csókját, mert szomjazzuk a sikert. Kergetjük a boldogság kék madarát, és közben szurkáljuk a körülöttünk gomolygó ködöt.

Várunk a hajnalra, hogy elfújja az éjszaka borzalmát, majd egy nehéz nap végeztével várunk a pihentető álomra.

Alvó szegek között meztelen lábban ácsorgunk a hideg homokban és várjuk, hogy valaki végre átvigye, fogában tartva, azt a bizonyos dolgot, helyettünk, a túlsó partra. Várjuk, hogy valaki megértsen.

Csillogó szemmel, gyermeki lelkesedéssel várunk, csak várunk, és közben élünk. Vagy nem.

Este van, tíz körül jár. Kettesben vagyunk, egymással szemben. Annyira közel van, hogy akár meg is érinthetném, szóval a hangulat meghitt.

Egy darabig szótlanul nézzük egymást, aztán valami belső kényszertől hajtva hirtelen beszélni kezdtek, és akkor, ott, azt hiszem mindent elmondok, ami csak az eszembe jut.

Minden kósza gondolat szóvá válik bennem, egyszerűen nem tudom abbahagyni, csak mondom és mondom, miközben az arcát figyelem, ami komoly, érdeklődő.

Egy pillanatra sem veszem le róla a szemem, analizálom, akár egy pszichológus, pedig ismerem már ezer éve… Egy sokat megért borostás arc, amit mély barázdák szántanak, és az a huncut gyermeki szempár, ami még mindig képes csillogni, ha olyan dolgokról van szó, amik felkeltik az érdeklődését.

Elmesélem neki, mennyire jól megy a sorunk. Sikerek minden tekintetben. Siker a munkámban, ahol azt csinálom, amit szeretek, és ezért rendesen meg is fizetnek. Ráadásul tehetséges is vagyok, ezt olyanok állítják, akik értenek hozzá.

A család, az anyagiak? Köszönöm, megvagyunk. Tavaly vettünk egy kétszáz négyzetméteres, kertesházat. A Milovecz tervezte… Még egy hangulatos tó is van a kert végében, gyönyörű mocsári ciprusokkal körbevéve. Egyszer beugorhatnátok, rendeznénk egy fergeteges grillpartit.

Az autót is lecseréltük egy tágasabbra, amolyan családira, de nem akarok felvágni. Egyszerűen csak a tavalyi év nekem nagyon bejött.

Tessék? A Covid? Édesanyám betegsége? A két számjegyű infláció? Ugyan, urai vagyunk a helyzetnek. Nem kell aggódni!

A gyerekek? Mit mondjak – rendesek, szófogadók! Segítenek mindenben. A szobájukat is ők tartják rendben.

Tibi fiam, most hetedikes. Állandóan hozza haza az ötösöket meg a dicséreteket. Sportol, atlétikázik. Múlt szombaton első lett kétszázon a megyei futóversenyen. Szabadidejében sokat olvas, műveli magát. Azt mondja író lesz, persze csak az egyetem után.

A Panni most negyedikes, zenesuliba jár. Egy csoda! Hallanod kéne, ahogy énekel, és zongorázik. Mellette versenyszerűen sakkozik, Királycsel, Benóni, nem számít, engem simán bemattol. Orvosira szeretne menni, azt mondja azért, hogy segíthessen a betegeken…

Nórával, hogy vagyunk? Hogy lennénk?! Ugyanúgy imádjuk egymás, mint harminc éve, mikor összeházasodtunk. Tudod, olyan ez, mint a bor. Idővel csak egyre jobb lesz.

A szex? Indiszkrét kérdés, zavarba hozol… Neked elárulom, az is tökéletes. Higgy nekem, ötven fölött kezd igazán jó lenni! Heti kétszer vagy háromszor mindig összejön, és...

Néz, azokkal a gúnyos, vesébe látó szemekkel.

Ne már, ez most komoly? Te kiröhögsz?

Feladom! – sóhajtok színlelt rezignáltsággal, miközben ördögien vigyorgó tükörképemmel nézek még mindig farkasszemet.

A kezembe veszem a fogkefét, a csap alatt megnedvesítem, majd nyomok rá egy csík fogkrémet. Akkurátusan mosni kezdem a fogam, miközben arra gondolok.

Megint elröhögtem… Sosem fogok tudni rendesen hazudni!

A Kiskegyed magazin "Az olvasás szexi. Az írás szerelem." novellapályázatára írtam: Ambivalens érzéseim

A novella, az online az oldalukon, vagyis ide kattintva olvasható

A nyár szépségei talán a Balaton partján a legvarázslatosabbak. Végre nyaralunk, a kemény munka után eljött a pihenés ideje.

A vén üdülőt az öröklétnek tervezték. Színes faházak sorakoznak, közöttük gondosan lenyírt pázsit apró sárga virágokkal. A csendet madárcsicsergés tagolja, ezek a piciny teremtmények a természet fúgájának mesterei.

Délceg platánok nyújtóznak mellettünk, vastag karjaikat barátságosan tárják az ég felé. Törzsükből ítélve ötven fölött járnak. Láttak már egyet s mást.

Amott sudáran zöldellő tuják kóstolgatják a koranyári illatokat, őrizvén a látványt, és hűs árnyékot kínálva az arra járóknak.

Korán van, még harmatos a reggel, de már benne rezeg egy frenetikus nap ígérete. Nemsokára fürödni megyünk, elemi erővel hív csalogat a magyar tenger.

Nem kapkodunk. A tornácon kortyolgatjuk tejeskávénkat, szemlélődünk, miközben játékos fénycseppek pettyezik alkarunk.

A távolban a párás levegőben felsejlenek a tanúhegyek: a Badacsony, a Gulács és a többiek körvonalai.

Mellettünk zöldes vizű csatorna tart a halastóba. Nem siet. Széleit magas nádfüggönnyel szegélyezi. A befolyónál pompás hattyúk tanyáznak. Tizenötöt számolok, de vannak köztük vadkacsák is. Megférnek egymással, hisz szelídek, akár a táj.

A csatorna két oldalán csónakok, kisebb vitorlások vesztegelnek, várva a jó szelet és az embereket, akik acélos akaratukkal az elemek közé szorítva, sebes vágtára kényszerítik őket.

Amott horgászok szedelőzködnek. Arcukon fáradság tükröződik, egész éjszaka fent voltak. Vajon érdemes volt? Mit rejthet a szákjuk? Már látom: háromkilós pikkelyes gondoskodik az esti halászléről.

A szomszédban aranybarnára sült ismerősök mosolyognak, és a ház körül játszó gyermekeik gyöngyöző kacagása száll.

Felettünk habos, vattacukor-szerű felhők gomolyognak, mint jóságos dzsinnek.

Hát lehet valami ennél szebb? Az idő megáll.

Minden olyan békés, akár a kezdetekkor. Békés, szent és örök…

– Az emberek már nem olvasnak, legfeljebb bulvárt – fakadt ki keserűen, miközben kivette a pipát a szájából és a semmibe révedt, majd rövid szünet után folytatta. – Elkurvult ez a világ, én mondom. A férfiak nem férfiak többé, csupán nyamvadt kis pöcsök. Nem szeretnek semmit. Nem tudják élvezni az életet. Egy steril világban élnek. Tisztelet a kivételnek!

Rám nézett jelentőségteljesen.

– Te mit gondolsz?

– Igen, azt hiszem igaza van – válaszoltam, és belül szégyelltem magam a többiek helyett is.

– Nem tudtok ti semmit! – kezdte belehergelni magát. – Nem küzdötök semmiért, nem élvezitek, ami jó, amit az élet ezüsttálcán kínál… Komolyan, nem értelek titeket, egyszerűen nem éltek, ez a baj. Elbújtok a fránya komputereitek meg a nyavalyás játékaitok mögé. Az Élet villámsebesen el fog száguldani mellettetek. Úgy ám!

Megpróbáltam lecsillapítani a borzas szakállú dühös öregurat, akiből olyan hipnotikus erő sugárzott, amilyet életemben nem láttam.

– Nyugodjon meg Ernest, és ne idegesítse fel magát, hisz tudja, árt magának! A vérnyomása…

– Szarok a vérnyomásomra! – vágott a szavamba. – Nem gyógyszerek kellenek ide, hanem igazi, férfias dolgok.

– Mondjuk, mint egy bikaviadal?

– Mondjuk. Ha láttad volna a nagy Antonio Ordóñezt, ahogy ott állt az arénában, szemtől szemben azzal a gonosz féltonnás bestiával – micsoda szarvai voltak –, és halálos nyugalommal azokat a kecses Verónicá-kat csinálta… Istenem, de szép volt! Azóta sem csinálta úgy senki. Jól emlékszem arra a nyárra, Pamplónában. Fülled meleg volt, grappát ittunk, és akkor…

Hirtelen elhallgatott. Feltörtek az emlékek, és egy pillanatra a hatásuk alá került. Minden ott volt az arcán, ahogy újra átélte őket. A végén mintha könnyeket láttam volna csillogni a szemében, de valószínűbb, hogy az augusztusi fény csalóka játéka volt.

Mindketten hallgattunk. A hallgatás megcsomósodott közöttünk. Nem tudtam mit mondjak, és nem akartam a merengésében zavarni. Semmi jó nem jutott az eszembe és improvizálásban sem jeleskedtem. Ez a találkozás bevallom, engem is mélyen felkavart. Mostanában fejeztem be az utolsó könyvét, a Veszélyes nyarat.

Hogy került ide? Passz. Egyszer csak itt volt, és én egyből tudtam, hogy ő az. Nem lehetett más.

– Talán elmehetnénk a jövő héten horgászni – törtem meg végre a csendet.

Ernest rám nézett azzal a jellegzetes atyai pillantásával, amibe némi kíváncsiság vegyült.

– Horgászni?

– Aha.

– Mondd, vannak errefelé nagy halak?

– Akadnak – feleltem én is tömören.

– Hmm.

Ennyi volt. Visszatette a pipát a szájába és újra a messzeségbe révedt. Nemsokára megszólalt, bár továbbra is a látóhatárt kémlelte.

– Fiam, te jó gyereknek tűnsz. Mivel foglalkozol?

Nem mertem az igazat megmondani, inkább részigazságokba merültem.

– Tudja, én is írogatok. Néhanap. Maga az egyik példaképem.

Tetszett neki a válasz, mert barátságosan hátba vert, hogy csak úgy puffant. Haragja, mint a füst, gyorsan elszállt. Arcán széles, barátságos mosoly terült szét.

– Tényleg? Nos, ha így áll a helyzet, szívesen elmegyek veled, már, ha tényleg ezt akarod. Beszélgethetünk, bármiről, amiről csak akarsz.

A nap kíméletlenül sütött, dél felé járhatott. Az öreg megtörölte gyöngyöző homlokát.

– Ami azt illeti, rémes meleg van nálatok. Van kedved inni valamit, mert én kegyetlenül megszomjaztam. Ismersz itt a közelben valami hangulatos helyet?

Véletlenül ismertem. Két utcával arrébb betértünk a Háromlábú Kutyába, és egyenesen hátra mentünk a kerthelyiségbe.

Jéghideg csapolt sört ittunk, szilvás Unicummal. Ízlett neki, sebesen kiitta, majd intett, hogy jöhet a következő kör.

Beszélgetés közben megkért, hogy szólítsam Ernienek, vagy Papának, ahogy nekem jobban tetszik, miközben ő folyamatosan fiamozott.

Rengeteg története volt, és az erős cseh sörtől megeredt a nyelve… Átszellemülten beszélt azokról a dolgokról, amiket szeretett, amikben hitt, amik foglalkoztatták, vagy csak egyszerűen átélt. Háborúkról mesélt és ökölvívásról, bikaviadalokról és afrikai vadászatokról, szkander meccsekről és izgalmas horgászkalandokról.

Félig lehunyt szemmel hallgatva, fejemben színesen és aprólékosan elevenedett meg minden. Ott voltam vele a véres harcokban, az embert próbáló afrikai vadászatokon, és a vidám fiestákon… Alig egy óra alatt beutaztam vele majdnem az egész világot.

Gyönyörű nap volt, apám helyett apám lett. Még írói hitvallásáról is mesélt. Épp a jéghegy elvet ecsetelte, mikor hirtelen bocsánatot kért – nevetve a rossz hólyagjára hivatkozott –, majd kiment.

Sokáig vártam, miközben arra gondoltam, amit egész életével hirdetett: "Az embert el lehet pusztítani, de legyőzni nem lehet soha".

Már nem jött vissza. Úgy tűnt el, ahogy megjelent, hirtelen és titokzatosan.

Furcsa boldogságos nap volt. Kikértem magamnak még egy korsó hideg sört, aztán egy idő múlva még egyet. Jólesett. Aznap tényleg borzasztó meleg volt.

Megint fúj ez a forró, száraz szél. Az itteniek „chamsin"-nak hívják.

Nézem a piramist, s közben érzem, ahogy mindent belep a szemerkélő vöröses színű por. Mindenhová eljut. Lassan, csendesen, észre sem vesszük, rátelepszik mindenre.

Először csak vékony rétegben, egy hajszálnyira, majd egyre vastagabban, és a tárgyak kezdik elveszíteni alakjukat, formájukat, míg végül rájuk sem ismerni…

Idővel minden eltűnik. Ősi civilizációk alusszák örök álmukat a homok alatt. Mennyi elfeledett kincs!

Az emlékeinkre is rátelepszik a por, egyre nehezebb felidézni őket. A színek megfakulnak, a kontúrok elmosódnak és homályossá válnak, míg végül belevesznek a sötétségbe.

Nem emlékszünk már a nyár vidám színeire és hangjaira, a szerelem és a bor ízére, a kalandok vad mámorára.

Nem nevetünk már szívből. Rajtunk nevetnek. A mimikai ráncok elmélyültek, fixálódtak. Nem szeretünk tükörbe nézni. Megöregedtünk.

Életünk parabolapályáján az időt, mint absztrakciót agyunk teremti azáltal, hogy elraktározza érzékelésünk eredményeit. Ha végül az emlékeink is eltűnnek mi marad nekünk? A tudattalan létezés boldogsága?

Akire emlékeznek, az nem hal meg, hirdeti gigászi jelenlétével a fölém magasodó piramis. Lenyűgöző a látvány. Olyan aprónak, törékenynek tűnök mellette.

Magamban csendben felteszem a kérdést: Mi, egyszerű halandók, hogy válthatunk jegyet, az örökkévalóság gyorsvonatára?