Éjjelek és nappalok örökös sodrásában, állandóan csak várunk.

Várunk egy pohár italra (várjuk, hogy messze vigyen), álmaink szerelmére (hogy találjon ránk), egy krémes eszpresszóra (hogy felébredjünk), egy késésben lévő buszra (aminek már ott kellene, hogy legyen), pár kedves szóra.

Várunk egy vezetőre, nem számít, hogyan nevezzük: Jézus, próféta vagy rabbi. Várunk Godot-ra, Ginsbergre, vagy a Nagy Z-re. Egy misztikus csodára.

Várunk valakire, aki megmondja a mit és a hogyant, aki megoldja nekünk a világot.

Várunk az esőre, akár a szomjazó növények. Várjuk a tavaszt, a cirógató napsütést, a felnőttkort. Kedvenc zenéinket a rádióban. Várjuk a megvilágosodást és a bölcsességet.

Várjuk a múzsa rózsaillatú csókját, mert szomjazzuk a sikert. Kergetjük a boldogság kék madarát, és közben szurkáljuk a körülöttünk gomolygó ködöt.

Várunk a hajnalra, hogy elfújja az éjszaka borzalmát, majd egy nehéz nap végeztével várunk a pihentető álomra.

Alvó szegek között meztelen lábban ácsorgunk a hideg homokban és várjuk, hogy valaki végre átvigye, fogában tartva, azt a bizonyos dolgot, helyettünk, a túlsó partra. Várjuk, hogy valaki megértsen.

Csillogó szemmel, gyermeki lelkesedéssel várunk, csak várunk, és közben élünk. Vagy nem.