Már négy apja tiszta rideg vagyok. Ma már sütőtök van, és még mindig nem fejeztem be azt a sírásom, amit már rég be kellett volna fejeznem. Kétszerűen nem megy. Sőt! Egyszerűen se.

Úgy érzem csak az időmet fosztogatom, és ettől tisztára rideg leszek. Feláll a bőr az államon. Pedig nekem jól szokott menni a rívás. Ha esőre áll, még a szarban is meglátom a férget.

Mindegy, borítsunk fátylat a taknyos holtra. Tavaszi szél gipszet nyálaz. Vagy valami ilyesmi.

Hallgatom, ahogy egy mókus arcú víziló… Nem! Kannibál egér… Dehogyis! Egy vetési varjú krákog a fán, az érdekes madarak rendjéből.

Eltömődök a múlton: Azok a régi szép idők! Azok fülledtségben tobzódó nyarak, amikor a régi cimborákkal sörvirágos jókedvünkben ágyúval lövöldöztünk menyétre, és a világlélek zsíros pofájáról úgy szakadozott le a girhes mosoly, mint fingszagú, álmos reggeleken a szemünkből kidörgölt, rászáradt csipa.

Hát igen, a rák meg a foltja, az orsó meg a héja. Mindig megtalálják egymást.

Azt hiszem innom kéne egy kávét, mert ripacs gyűrött arccal keltem. Bár az igazság az, hogy nem kívánom, talán még nem ébredtem fel.

Ilyenkor olyasféle érzésem van, mintha öngyilkos galócák csapkodnának a kalapjukkal. Van az a mémölő, vagy rémölő… Talán rémülő? Az a legrosszabb fajta.

Ilyenkor összefut a nyálamban a száj. Bolondbomba. Mindegy. Nem én voltam, és különben is már évekkel ezelőtt történt.

Maradjunk csak a víztiszta jelennél. Az élet – mint tudjuk –, tele van tiltásokkal: betépni piros, kihajolni erszényes, satöbbi és a többi, hosszan sodorhatnám. Tudjátok: No Woman, No Like – ahogy a művelt amerikai mondja…

Vagy ott van az a sámán. Hogy hogy melyik? A na ne baszogassámán! Vagy a simogassámán?

Aztán ott van a családon belüli erős szag, ami szintén okkult problémákhoz rezet… Rezet mondtam? Akkor rezet rázhatok magammal. Egyébként kívánom a rezet. A dilidoki szerint ez már a legförtelmesebb stáció… Hidegöszeroppanás, agylágyulás, pitiáner vizesnyolcas.

Talán be kéne ugranom a pszicho-patikába. Mondjuk, ha valaki sík, mint az idom, netalán az ideg, esetleg csak triplán nudlista, azon a Leteperin vagy a Xanax már nem segít. Ez van.

Veszettül kapaszkodok, mert kezdem elérni a mentális katarzist. Szubatomi szédülés vagy szélütés, vagy mindkettő együtt, és mindjárt bekövetkezik.

A régi mondás, akár a fű fúródik elmémbe: „A tökéletes aszkézis, a majom lába mert az kéz is.” Egy darabig mantrázgatom magamban. Nyilván jó homorú ember volt, aki ezt kitalálta.

Most kérlek titeket – akár egy erdei zigóta –, tapadjatok meg csendben. Megkezdem lélekvándorlásomat nyugatra, ám előtte még szétosztom köztetek bölcs tanácsom az Életre.

A tanácsom nagyon egyszerű és így hangzik: Nem szabad összekeverni a semmit a semmivel, mert az soha nem valami.

Mindenkinek üzenem, hogy szeretés van, és puszkány a patkány, és mindenkinek több megatonnányi bolondságot!

 ui.

Legyetek jók, ha dugtok!