Kapcsolataink a környező világgal sokfélék lehetnek: érzelmiek, fizikaiak, logikaiak.

Ezek a primordiális kölcsönhatások szüntelenül végbemennek újra és újra. Vagyis a létező dolgoknak valós esélyük van, hogy kapcsolatba kerüljenek egymással, és ez a legszebb az egészben –, mert ami megtörténhet, az egyszer meg is történik.

Nekem mindig az első perc a legszebb. A felismerés és a ráébredés boldogsága, az a mágikus perc, amikor a dolgok hirtelen elkezdenek hatni egymásra. Azok a megismételhetetlen első pillanatok, amiket gondosan elraktározok emlékeim tárházában. Köztük sok az apróság, lim-lom, kacat és banalitás.

Álmos és sötét hajnalokon érzem a kőpadló hidegét a talpam alatt, a frissen főtt kávé kesernyés ízét a számban, és a még alvó Édes halk légzésének ritmusát. Hallom fenn a madarak rikácsolását a szürke házak fölött. Magamba szívom a változó évszakok, a frissen kisült pékáru és az esőáztatta föld illatát.

Vannak kellemetlen dolgok is. A sár a lyukas cipőmben, vagy az elbitangolt vágyak üres és nyomasztó késztetése.

Jó lenne talán valami lassú, ódivatú tangó ritmusára élni az életet. Csak élvezni, ami jó, ameddig lehet, és sztoikus nyugalommal viselni el minden rosszat.

Megőrizni a szívekben a szeretet lángját, lojálisnak lenni, odafigyelni egymásra, hiszen mindannyian testvérek vagyunk.

Az összes pillanatot szeretem. Az enyémek. A jelen bölcsője még szorosan őrzi a múltat.

Tudom, egyszer ezek a fantasztikus pillanatok végleg eltűnnek az időben, akár a könnyek az esőben… de hogy mégse így legyen, időről időre lejegyzem őket.