Steve Buissinne képe a Pixabay -en.

Délceg feszes testére hullt a lenyugodni készülő júliusi nap vöröses fénye, és ettől szemkápráztató metálzöld csillogásba kezdett. Néha kékesen vagy aranyosan csillogott, attól függően hogyan vetült rá a fény. Ezek az elképesztő színek remekül kontrasztáltak vékony éjfekete lábaival.

Jól nézett ki, ezt tudta magáról és tudták ezt azok a dögös kis nőstények is, akik tőle nem messze illegették magukat és szerelmes pillantásaikkal megpróbálták felhívni magukra a figyelmét.

Ez a mai, igazán csak az ő napja volt. Minden volt itt, ami kellett: balzsamos meleg, bőséges élelem, no és a csinos nősténykék.

Nem hibáztathatta hát senki amiért fenékig kiélvezte, amit az élet nyújtott, ami körülötte forrt, tombolt. Rövid létének egyik legszebb napját élte.

Ugyanekkor két alak sétált arra az alkonyatban. Egy kisebb, és egy nagyobb. A nagyobb kézen fogva vezette a kisebbet, aki kíváncsian forgatta apró fejét, és mindent alaposan szemügyre vett.

Egyszerre megállt, felfedezett valamit. A lába előtt elterülő bűzös kupacra mutatott, majd halkan selypítve kérdezett valamit a nagyobbtól.

A nagyobb, hangosan és jól érthetően válaszolt.

– Semmi érdekes kisfiam! Csak néhány undorító döglégy mászkál az otthagyott kutyaszaron.