*A történet szereplői kitalált személyek. Minden hasonlóság a valósággal pusztán a véletlen műve.
Hanta úr, polgári nevén dr. Senkiházi Péter Geronimo, még másnapos volt a jóféle boroktól, és azoktól a csinos rajongóktól, akiket az előző este egy kellemes hangulatú partin fogyasztott el.
Enyhén szédült. Óvatosan a rusztikus fa asztalkához támolygott, leült, majd elővette a kék csíkos Signettáját, melyen durva harapásnyomok árulkodtak a költőnk lelkében zajló drámai változásokról. Az érzelmi vihar kitörni készült.
Picit mélázott, szeme elhomályosult, majd szélsebesen írni kezdett. Szédületes tempóban születtek a szebbnél szebb verssorok, miközben arcán földöntúli boldogság sugárzott. Néha megállt, gondterhelten fixírozta a kézírást, gondolkodott egy sort, majd kicserélt néhány szót.
Egy fertály óra múlva már kész volt az egész vers. Még egyszer elolvasta, majd elmosolyodott.
Nem is rossz! – gondolta vidáman – Most azonnal beküldöm a pályázatra.
Elégedetten dőlt hátra az ódivatú karosszékben, majd rágyújtott egy illatos vékony szivarkára.
***
A tv interjút valami különös és abszurd várakozás előzte meg, amire még maga Senkiházi, a koszorús költő is heveny várakozással tekintett.
Aztán végre felvirradt a várva várt nap.
A méltán népszerű riporter, Elégkíváncsi György a legújabb díjnyertes alkotásáról kérdezte a művészt.
Dr. Senkiházi rézsút félrehajtotta a fejét – ahogy ezt a mozdulatot már unalomig begyakorolta az otthoni tükör előtt –, és úgy tett mintha gondolkozna. Mindeközben arca bal profilját fordította a kamera felé. A bal volt a karakteresebb, azt mondták neki azok, akik valóban értenek hozzá, hogy az sokkal, de sokkal előnyösebb.
– Nos –, kezdett bele Senkiházi lassú, affektált hanghordozással – A vers, és a versírás mint olyan, egy kegyetlenül megerőltető szellemi tevékenység. Már hónapok óta hordoztam magamban – akár egy vemhes, szilaj kanca –, ennek a versnek az apró csíráját, mely szinte önmagát fejlesztve, önmagából kinőve látta meg a napvilágot, az Úrnak ebben a boldogságosan vérzivataros esztendejében.
– Értem – helyeselt Elégkíváncsi, rosszul palástolt viszolygással a hangjában –, De mesélje el, mi volt a fő motívum, ami inspirálta ennek a gyönyörű versnek a létrejöttét, mellyel kedves dr. Senkiházi Péter Geronimo, a XXIII. Hamvas-Penna Irodalmi Fesztiválon az első díjat szerezte meg?
– Csak hogy kontextusba helyezzük a dolgot… A téma, akár egy kiszikkadt háromnapos ponty zápfoga, a parton hevert, de csak hosszú áldozatos munka során sikerült kicsiszolnom, hónapokig tartó kínlódás és eszeveszett szenvedés közepette. Viszont többen állítják, hogy egész tűrhető lett. Ön mit gondol? Ön is ossza ezt a véleményt, olvasta?
A riporter arcán csak a szakavatott szem vette volna észre az apró zavart, ami akár egy kis fekete felhő, futott át.
– Ó, hogyne! – húzta szélesre a száját. – Mester, költészetének egyik legremekebb ékköve ez a vers!
– Köszönöm. Igyekeztem.
Senkiházi elpirult a talmi bóktól. Ezen és hasonló lelki gyengeségeit ezidáig nem bírta levetkezni.
– A következő kérdés, milyen egyéb tényezők befolyásolták a munkáját ezekben a napokban?
– Igen, valóban rengeteg tényező hatott rám az utóbbi időben. Először is ott volt ez a rémséges Burmalacafacinói háború, az a sok szenvedő lény, az a sok éhező kis árva. Szörnyű! Szinte állandóan magam előtt láttam őket. Mennyi szenvedés, kín és halál. Borzalmas! Napokig csak sírtam…
– Ez tényleg tragikus esemény…
– Aztán ott volt pár hete az a heves, rekordszintű napkitörés, amitől egyszerűen megállt minden elektromos szerkezet, a klímától kezdve a kávéfőzőig, és nekem is napokig migrénes fejfájásom volt, ráadásul a laptopom meg a Playstationom is bemondta az unalmast.
– Igen ettől mindannyian szenvedtünk. Elég kellemetlen volt. Ismerős.
– …és mindezek tetejébe még a Szaturnusz is éppen együtt állt a Marssal. El tudja ezt képzelni? Valószínűleg emiatt veszett össze a tudatom a tudatalattimmal, a tudattalanom meg a kollektív tudattalannal. De szerencsére mára már kibékültek, azért durva csetepaté volt nekem elhiheti…
– Elhiszem…
– És ott volt még a legszomorúbb dolog, amit valaha átéltem… Édesanyám halála, ami…
– Bocsánat, hogy közbeszólok, de tudtommal az Ön édesanyja még él!
– Ööö… Valóban! A Mama fizikai síkon kiváló egészségnek örvend. Képletesen értettem a dolgot. Mentális síkon halt meg. Pár hete csúnyán összevesztünk egy számomra esszenciális dolgon, tudniillik hány percig kell főzni a lágytojást. A vén denevér nem akarja megérteni, hogy én három percesen szeretem, úgy, hogy a belseje még félig folyós. Állandóan ötpercesre főzi. Kiakasztó! Számomra meghalt, de most tényleg. Ám nem akarom a mocskos szennyesem így nyilvánosan kiteregetni. Én azóta már tovább léptem. Felejtsük el! Következő kérdés?
– Mostanában sokat cikkeztek a bulvármédiában a magánéleti válságáról, negyedik feleségével Mangal Ilonával, vagy ahogy ön szokta mondani „Életem Múzsájával”. Mi az igazság, hogy állnak most a dolgok Ilonával?
– Igazából Ica az ötödik feleségem, de mindegy! A harmadik a Csin Csilla volt, a negyedik meg a Para Zita. Gyakran összekeverik őket. Icuskával jelenleg is boldog kapcsolatban élünk. Imádjuk egymást, sülve-főve együtt vagyunk.
– De ha jól tudom, Ilona az Egyesült Államokban él.
– Igen, ez igaz. Évente kétszer vagy háromszor találkozunk, de lélekben állandóan velem van és ez a lényeg. Ő a mindenem! Imádom, meg tudnék halni érte! Meg efféle szentimentális marhaságok, satöbbi, haladjunk!
– Na, ez örömmel tölt el. Olyan kevés boldog párról hallunk mostanában.
Ilyen és ehhez hasonló kérdések váltogatták egymást. A riporter Elégkíváncsi Gyuri rendesen kitett magáért, és a költőfejedelem is egyre jobban belelendült a válaszadásba. Egy kis idő múlva a riporter, diszkréten a bal karján díszelgő tizenöt karátos Patek Philippe-re pillantott, majd megszólalt:
– Műsoridőnk lassan a végéhez közeledik. Kedves Péter! Az utolsó szó jogán, mit szeretne üzenni a feltörekvő fiatal nemzedéknek?
Dr. Senkiházi picit várt a hatásszünet miatt, nyilván felismerte a pillanat drámai jelentőségét.
– Azt üzenném a mai fiatal és tehetséges költőknek, íróknak, hogy legyenek bátrak, szorgalmasak és a végsőkig kitartók! Soha ne adják fel, és soha ne sajnálják az időt a tanulásra, az olvasásra, önmaguk művelésére, ahogy én is, egész életemben tettem. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy én már egész fiatalon rászoktattam magam a korai, akár háromórás kelésre, és míg mások az igazak álmát aludták én már bőszen képeztem, műveltem magam. Mostani versem is szörnyű erőfeszítések árán jött létre, talán, ha a kétszázadik verzió volt, amire már azt mertem mondani, hogy „ej ez már valami, ez talán már megüti a mércét”, de még további hetek véres munkájába telt, hogy a végső, első hellyel díjazott alkotás elkészüljön. Ezalatt az idő alatt teljes testi és lelki absztinenciában éltem, akár egy remete. Állandóan csak a műre tudtam koncentrálni, és semmi másra. Szikla kemény és megerőltető volt, de utólag nem bánom, mert a siker mindenért kárpótol!
– Nagyszerű! Lenyűgöző! Legyen ez a mai műsorunk végszava! Köszönjük a híres költőnek dr. Senkiházi Péter Geronimónak, hogy ma megjelent itt közöttünk a stúdióban és válaszolt a kérdéseinkre! Nagy tapsot neki! A viszontlátásra, és ne feledjék, jövő hét vasárnap újra itt leszünk, vadiúj újdonságokkal!
Senkiházi és Elégkíváncsi mosolyogva felálltak, majd bőszen kezet ráztak. Ezután némi bornírt reklám következett.
Az emberek szuszogva dőltek hátra kényelmes foteleikben, és magukban ilyesféléket motyogtak.
– Ez már igen! Ezt nevezem! Micsoda ember, micsoda művész!
Hegedülni tanulok, de most tényleg. Csak úgy, a magam szórakoztatására, no meg persze a családom és a körülöttem lakó szomszédaim bosszúságára.
