Véges tudatunk folyton értelmet próbál találni a különféle dolgokban azáltal, hogy elemzi azokat. Nyilván, ez a racionális magatartás lehet az egyik mozgatórugója annak a hihetetlen technikai fejlődésnek, ami már vagy negyvenezer éve tart, mióta a Homo Sapiens megjelent a bolygón.

Sajnos ez a fejlődés pusztán technikai jellegű, mert az idők folyamán lélekben egy fikarcnyival se lettünk jobbak, hiába próbálnak a különböző vallások, tanok, szellemi áramlatok terelgetni bennünket a helyes irányba.

Nézzük csak meg a Földön jelenleg is folyó háborúkat! A harcok mozgatórugói ugyanazok, mint régen, csak sokkal félelmetesebb technikai apparáttal megtámogatva. Egy ideje már elértük azt a szintet, ahol az emberiség ki tudja pusztítani saját magát!

A fejlődés valamikor az emberi faj túlélését szolgálta, általa emelkedtünk ki az állatvilágból. Mára a bolygó csúcsragadózói lettünk. Erős túlzással, egy csimpánz vagy farkaskutya ösztöneivel, és egy ötéves gyerek ítélőképességével.

A fejlődés nem állt meg, sőt folyamatosan gyorsul, és az emberiségnek nincs elég ideje alkalmazkodni hozzá. Röpke száz év alatt átléptünk az analógból a digitális korba. Az evolúcióban ez a száz év szinte elhanyagolható, és a digitális korszak káros hatásai előre nem prognosztizálhatók.

A technika, mint mondják olyan, mint az érem két oldala, lehet áldás és átok is egyben. Ha hiányzik a józan ész, a felelősségtudat, és a világot csak az üzleti érdek mozgatja akkor nagy bajba kerülünk. Nem adunk veszélyes dolgokat egy gyermek kezébe. Igaz?

A megkérdezett mesterséges intelligencia szerint több mint ötven százalék az esély arra, hogy a civilizációnk elpusztul. Azért ez egy ijesztő szám…

Én mégis hiszek abban, hogy a dolgoknak értelmük van. Bár néha elfog a kétely. Olyan sok minden eltűnik a múló idővel, rengeteg dolog, amit egykor fontosnak éreztünk.

Hány terv ment füstbe, bizonyosodott be róla, hogy vakvágány? Rengeteg tehetség, tanulás és munka megy gyakran pocsékba. Célok, amiket emberek elérnek, aztán okafogyottakká válnak majd feledésbe merülnek.

Születéskor még minden emberben ott a potenciál, hogy belőle még bárki lehet. Aztán ahogy megöregszünk eljön a számadás ideje. A potenciálból mi teljesedett be. Mennyire vált valaki az emberiség hasznára? A családja hasznára? A saját hasznára? Hogy gazdálkodott a tehetségével?

Az ember próbál elemezni, tanulságokat levonni, és talán idővel bölcsebb lesz. Megpróbálja majd átadni a tapasztalatát a következő generációknak, akiket ez nyilván nem érdekel. Majd ők úgyis megmutatják! Jobbak lesznek, jobban csinálják!

Az emberiség csak másolja önmagát. A generációk időről időre ugyanabba a hibába esnek. Hol van a szellemi fejlődés, ami majd megvéd minket önmagunktól?

Én mégis bízok abban, hogy létezik valamiféle fejlődés, mivel még mindig élünk és itt vagyunk.

A remény hal meg utoljára.

Vagy talán mégiscsak létezik az a harminchat igaz ember, aki miatt Isten megtartja a világot.