Nagy öröm a mai, mert a Holnap Magazin gondozásában megjelent az első novelláskötetem.

Stephen King szerint:
„Az elme több a tetején úszó racionális hártyánál.
Mélyen a logikus rész alatt, van egy föld alatti óceán.”

Ebből a feneketlen óceánból merít a szerző első novelláskötete, amelyet most a kezében tart a kedves olvasó.

Legbensőbb félelmeink, legvadabb szorongásaink kelnek életre a tizenöt izgalmas történetben, és nyújtanak kellemes borzongást a műfaj szerelmeseinek, magányos téli estékre vagy szürke borongós délutánokra.

Fogyasszák egészséggel!

https://holnapmagazin.hu/cikkek/87185/

A nyomtatott könyvet tőlem, az e-könyvet a Holnap Magazin oldaláról lehet megrendelni.

revesz.marton@gmail.com

https://webaruhaz.holnapmagazin.hu/product/revesz-marton-gonosz-a-melyben-es-egyeb-remtortenetek-e-konyv/

 – Kacifántos gesztenyét! – közli Baromio a rongyőr, miközben rám se néz, csak törölgeti tovább a pultot azzal az avítt kockás textíliával, pedig az már így is olyan fényes, mint a Salamon töke.

– Ordas szerencsét! – válaszolom pikírten – Litániás borvirágokat és egy rendesen le-Marinénizett osztrigát!

Most megfoghattam, mert megmerevedik, mint a fagyott kutyaláb, és egy pillanatra megszakítja az amúgy teljesen felesleges törölgetést, hogy aztán mintha mi se történt volna ott folytassa, ahol az imént abbahagyta.

Saját béna szellemességemen egy percre én is eltűnődöm, miközben az előttem ácsingózó barna sörre koncentrálok.

De szép nyelv is a magyar! Egy mondat milliónyi jelentést hordoz, és sokszor, már mi magunk se értjük. Ez benne az igazán szép! A költői homály, amolyan szürkületi zóna… Mert milyen is lehet egy rendesen le-Marinénizett osztriga?

– Na, hagyjuk! – sóhajtok fel, disztingváltan reflektálva saját elszabadult gondolataimra. Újra a sört nézem, ahogy csendesen habzik az üveg alján. De jó neki!

Hogy is mondta az a spanyol srác, az az Escobar? Egy sör nem segít megtalálni a választ… De négy, vagy öt? Netalán hat? Lehet, hogy igaza van. Megfogadtam, hogy többet nem iszok. Igaz, kevesebbet se.

Mindegy is de tényleg. Ha már az alkohol nem segít megtalálni a válaszokat, legalább segít elfelejteni a kérdéseket, amik néha izzó késekként hasítanak belém.

Lecsukódik a szemem. Érzem ahogy a testem néhányszor ütemesen összerándul. Mit is mondott a kedvenc shrinkerem? Tardív diszkinézia vagy valami hasonló. Ki a fene jegyez meg ilyen furcsa szavakat!?

Élénken hallucinálok. Éppen egy félig elszívott rúzsos cigarettacsikknek képzelem magam, miközben a halálnak énekelek. A halálnak, mint tudjuk, mindig női neve van, de nem mondjuk ki soha hangosan…

– Igyunk!

A legszebb öröm, a söröm. Laza mozdulattal bedobom, ami még az üveg alján maradt, majd kikérek még egyet. Baromio, ez a száztíz kilós boldogság, azonnal hozza is. Deja vu érzésem lesz tőle.

A várossal együtt öregszünk mindannyian: Baromio, én, no meg a kocsma illusztris törzsvendégei. Az a sok kiművelt, netalán félművelt alkoholista.

Ahogy Woody Allen egyszer szellemesen megjegyezte, az értelmiség előtt két út áll, az egyik a piálás, a másik sajnos nem járható.

Órák óta ülünk itt és beszélgetünk. Politika, család és aktualitások kerülnek szóba rendszertelenül, egymást váltogatva.

Úgy érzem beleragadtunk a létezés cseppfolyós trutyijába, kábé mint azok a szerencsétlen legyek ott a légypapíron. Innen többé már nem szabadulunk. Nem is akarunk. Hova mennénk?

Greg Montani képe a Pixabay -en.

A toprongyos férfi a parton ült egy széles kövön, és a szürkén hömpölygő folyót bámulta. A lemenő nap vörös fénye sötét árnyékokat rajzolt sovány, ráncos arcára.

Mennyi megaláztatás érte már az életben. Tele volt velük, szinte már a fülén csordult ki.

Így, túl élete derekán, őszes halántékkal visszatekintve, nem is értette eddig hogyan élte túl.

Először a nőkre gondolt, akiket igazán, szerelemmel szeretett –, és mi lett belőle? Folyamatos perpatvar. Az egyenleg három válás.

Gondolatban sorra vette a gyermekeit a legkisebbtől a legnagyobbig. Már meg sem akarják ismerni. Gyűlölik, utálják, pedig mennyire szereti őket. Legidősebb fiának tragikus halála, könnyeket csalt a szemébe. Koszos öreg kezével gondosan letörölte őket.

Felidézte, ahogy kirúgják a munkahelyéről. Akkor indult el lefelé a lejtőn. Jött a piálás, és a rossz társaság, majd mivel nem volt pénze, belekeveredett abba az átkozott fegyveres rablásba. Naná, hogy megbuktak, aztán a haverok rákenték az egészet…

Ráadásul a hekusok egy rakás fel nem göngyölített bűntényt is a nyakába varrtak. Nagy a vállam elbírja – gondolta akkor flegmán, de aztán hosszú éveket kellett lenyomnia a sitten, ahol a kegyetlen bántalmazások és megalázó csicskáztatások mindennaposak voltak.

Mire kiszabadult megtört, csak árnyéka volt önmagának. Nem tudott talpra állni többé. Jött megint a pia és a magányos évek a hideg mocskos utcákon vagy a hajléktalan szállókon. Éhezett. Munkát alig, vagy csak ideiglenesen kapott, azokból is a legrosszabbat.

A gitár volt, ami talán még életben tartotta és a blues.

A leharcolt, kopott hangszer szinte már hozzánőtt, a teste kiterjesztését képezte. Mindenhova magával cipelte, és féltve őrizte.

Ha megjött a hangulat, és elkezdett játszani, a szürke nyomorúságos dolgok visszacsúsztak oda, ahova igaziból valók, és csak valami vakító bíbor ragyogás létezett, és ez mindennel felért!

A hangszer úgy sírt és nevetett a kezében, ahogy a lelke sírt és nevetett a hosszú évek megpróbáltatásai alatt. Nem volt se pénze, se barátnője, és azt sem tudta este hol fogja álomra hajtani a fejét, és mégis…

Ujjai alól ezüstös akkordok szabadultak el, rekedtes hangján énekelni kezdett egy régi nótát, amit még gyermekkorában hallott, és ami valahonnan iszonyatos mélyről tört belőle a felszínre. Ahogy szétáradt a dal a balzsamos New Orleans-i éjszakában, a fájdalom tovatűnt.

„I woke up this morning,

The blues is in my head,

A woman in my vision,

No woman in my bed…”

Fekete lábával ütötte a taktust. Többé már nem számított semmi. Csak játszott, és énekelt tiszta szívből, mert ő volt a király, a koldusok királya, az élet császára és szabad volt, akár a madár.

Lassan végére ért a dalnak. Egy bluesos riffel lezárta a strófát. Az utolsó hangot még sokáig kitartotta, majd ahogy végleg elhalt, mély sóhaj közepette letette a gitárt.

Eszébe jutott, hogy maradt még némi pia a táskában. Elővette a koszos műanyag palackot, majd alaposan meghúzta a kétes színű löttyöt. A tömény szesz kegyetlenül égette a torkát, még a könnye is kicsordult.

Felmegyek északra! – gondolta bizakodva – Ott biztos találok majd munkát Megcsinálom a szerencsémet… Aztán ha az se jön be, továbbmegyek, hisz szabad vagyok, akár a szél! Egyszer nekem úgyis minden sikerül, csak kitartónak kell lennem!

Elmosolyodott. Tudta, hogy senki sem állíthatja meg. Mert ez már csak ilyen. A blues szabaddá tesz.

Sehol sem találom, hiába keresgélem. Úgy tűnik elveszítettem valahol, pedig micsoda remek egy dolog volt. Örömet szereztem vele másoknak és magamnak is.

Roppant értékes kincs, ami eltűnt, akár a kámfor. Hiánya fájdalmas, és így megy ez már évek óta. Azt hiszem semmi nem pótolhatja. Szükségem lenne rá számos helyzetben.

Viszont ma egy különös dolog történt. A szokásos ebéd utáni sétám közben a késő augusztusi fényekben fürdő parkon sétáltam keresztül.

A mohos gesztenyefák büszkén nyújtóztak az enciánkék ég felé, ahol fodros bárányfelhő csordák heverésztek. A széles kő szökőkutak csobogása összeolvadt a nyugalommal és az apró madarak csicsergésével. Valahonnan messziről édes-bús hegedűszó áradt és kapott szárnyra a meleg széllel, aminek kürtőskalács illata volt.

A boldogság tapintható masszává állt össze előttem és a tökéletesség érzése két vállra fektetett.

Azt hiszem abban a percben jöttem rá, hogy a mosoly, nem is veszett el. Végig itt volt velem, csak valahogy belülre került.

NoName_13 képe a Pixabay -en.

Történetünk főszereplője – az egyszerűség kedvéért nevezzük őt Bélának – imádta a nőket. Nem is imádta, egyszerűen megveszett értük! Úgy volt vele, mint a mesebeli Gombóc Artúr a csokoládéval. Az egyiket ezért szerette, a másikat meg azért.

Volt is neki mindenféle barátnője szép számmal, talán össze sem tudta volna számolni, ha megfeszül akkor sem.

Szóval Béla szerette a nőket, és a nők is szerették őt, ami nem meglepő, mert magas volt, és arányos testfelépítésű. Nem az a kifejezetten jóképű típus, de markáns arcával, barna hullámos fürtjeivel és udvarias modorával minden nő szívét megdobogtatta. A negyvenes évei közepén járt, és az a fajta volt, akinek jól áll az őszes halánték vagy a pár napos borosta. Korán elhunyt szülei révén tekintélyes vagyont örökölt, de egyébként is jól keresett, nem voltak anyagi problémái.

Béla rajongása a gyengébbik nem iránt oda vezetett, hogy soha nem nősült meg. Miért tette volna? Alkalmi barátnői nem tartottak sokáig, egy nővel maximum kétszer-háromszor feküdt le, aztán kedvesen leépítette őket. Ha már megvolt, jöhetett a következő. Nem akart se gyereket, se bonyodalmat. Boldog volt így és elégedett.

Aztán egy szép nap új kolléganő érkezett a céghez. Pár irodával arrébb dolgozott, és a közös fénymásolónál összefutva valahogy beszédbe elegyedtek. Ártatlan „small talk” volt, valami aktuális banalitásról, olyan, amiben egyik fél sem akar semmit a másiktól, és mégis, ahogy Béla a nő csillogó szemébe nézett teljesen elveszett. Egy egész világot látott ebben a gyönyörű szempárban. Nem jött rá egyből, mi történt vele, azt hitte csak őrülten megkívánta, de valami borzalmas sejtés mégis ott bujkált az elméje mélyén. Mint a vad, amikor megérzi a veszélyt. A nő kedves mosolya a végzetet jelentette számára. Hónapoknak kellett eltelnie, amíg rájött, hogy szerelmes lett. Próbált minél többet találkozni vele. Beszélgetés közben elmerült a tekintetében, míg szerelemhormonjai vadul vágtáztak.

Bánfalvy Júlia – mert így hívták az új kolleginát – mindig kedves volt vele, de tartózkodó, amivel Bélát az őrületbe kergette. Soha nem kezdeményezett, és szisztematikusan visszautasította a férfi minden próbálkozását. Nem lehet, hogy nem érzi, ami köztünk van – gondolta feldúltan. Meg kell Őt szereznem bármi áron!

Hősünk, már nem keresett új kapcsolatokat, sőt a régieket is teljesen leépítette. Az eddig derűs és jókedélyű férfi megváltozott. Mogorva lett és elutasító. Vagy Ő lesz, vagy senki! – határozta el. A kihívás, a vadászat izgalma néha még aludni sem hagyta. Érezte, hogy elvesztette a józan eszét. Állandóan a nőre gondolt, és mániákusan kereste az alkalmat, hogy találkozzanak.

Olyankor mindig kedves és előzékeny volt, mosolyogva hallgatta a nő csacska történeteit, aki szerencsére imádott beszélni, de egy ponton nem jutottak túl, Júlia jéghideg maradt, nem reagált az apró jelekre, szerelmes próbálkozásokra.

Bélánk ekkor taktikát váltott. Megpróbálta a nőt elbűvölni az intellektusával, és a munkahelyi sikereivel, hogy a nő lássa, nem egy akárki, üresfejű macsóval hozta össze a sors. Szerelme tárgyát szemlátomást mélyen untatták ezek a magasröptű, önfényező monológok, és továbbra sem mutatott érdeklődést. Eztán is csak barátként kezelte hősünket, aki ettől lelkibeteg lett, és tíz kilót fogyott. Akkor is az enyém leszel! Ez már háború, és én még soha, de soha nem vesztettem háborút – komorult el markáns arca. A pénzre majd te is bukni fogsz, s ha ez az ára, hát ez az ára!

Bélát nem érdekelték a ruhák vagy a divat. Mindenből a kényelmeset és a sportosat szerette, de a lány miatt új, trendi cuccokat vásárolt. Megtehette, hisz volt pénze bőven. Az autóját is lecserélte egy sokkal menőbbre! Elégedetten szemlélte a garázsban álló tűzpiros járgányt. Ebben aztán van puncimágnes! Még konditerembe meg szoláriumba is elkezdett járni a lány miatt.

Aztán ahogy kell, megint jött a nagy pofára esés. Júlia nem akarta, hogy hazavigye. Nem ájult el sem a felpumpált bicepszétől, sem a kockahasától, de még az arany fukszoktól vagy a TAG Heuer karórájától sem. Bolond teljesen ez a csaj – gondolta B. és kikészült. Még sírt is titokban. A vereség keserű ízét állandóan ott érezte a torkában. A csaj teljesen hülyét csinált belőle! Belőle, akinek már több száz barátnője volt!

Újra stratégiát váltott. Ebbe nem lehet belenyugodni! Most úgy tett mintha már egyáltalán nem érdekelné a lány. Ha néha találkoztak, csak flegmán, foghegyről beszélt vele, mintha teljesen közömbös lenne, bár belül majd a szíve szakadt meg.

Ez volt az utolsó, a titkos fegyver. Ez a taktika eddig még a legmakacsabb eseteknél is bevált…

Telt-múlt az idő, de Júliát nem viselte meg Bélánk viselkedésében bekövetkezett drámai változás. Továbbra is kedves volt vele, de ugyanúgy megtartotta a három lépés távolságot. Nem jött be ez sem. Élete szerelme kiütéssel győzött, és Béla – életében először – kudarcot vallott.

Bánatában inni kezdett, majd válogatás nélkül fogyasztotta újra a nőket. Kutyaharapást szőrivel tartja a népi mondás, és ő ezt rendesen meg is fogadta. Így is hosszú hónapoknak kellett eltelnie, amíg el tudta felejteni a nőt.

A sors különös fintora, hogy Júlia mégiscsak az övé lett. Évekkel később, egy házibulin futottak össze. Akkor már rég nem egy munkahelyen dolgoztak, és Bélának semmit sem jelentett a nő. Hősünk gyorsan berúgott, és elérte az alkoholmámornak azt a szintjét, ahol az ember már gátlástalanul kimondja, ami az eszébe jut.

Júlia még most is dögös volt és Bélában felsejlett valami régi fájdalmas vágyakozás. A kapatos táncolókat kicselezve, a bőr díványhoz ment, ahol a lány beszélgetett egy barátnőjével.

Béla megállt előttük, próbált nem dülöngélni.

– Jó vagy, Anya… – kezdte magabiztosan, majd kinyújtotta a nő felé a kezét.

A nő kérdőn nézett rá, azzal a szokásos kis félmosollyal.

– Akko’ jössz? – kérdezte kicsit erőszakosabban Béla, mivel fogytán volt a türelme.

– Végül is miért ne? – vonta meg a vállát Júlia, és hagyta, hogy Béla talpra rántsa, aztán vidáman nevetgélve eltűntek az egyik félreeső szobában.

Fél óra múlva Béla már a konyhában volt, éppen egy friss Heinekent próbált előbányászni a frigóból, mikor a Ragyás Anti cinkosan rámosolyogva megkérdezte.

– Na, megvolt a Julcsi? És milyen?

– Meg, de nem egy nagy szám… – mondta akadozó nyelvvel Béla. – Rám mászott hát be kellett rúgnom a gólt. Tudod, hogy van ez…

Steve Buissinne képe a Pixabay -en.

Délceg feszes testére hullt a lenyugodni készülő júliusi nap vöröses fénye, és ettől szemkápráztató metálzöld csillogásba kezdett. Néha kékesen vagy aranyosan csillogott, attól függően hogyan vetült rá a fény. Ezek az elképesztő színek remekül kontrasztáltak vékony éjfekete lábaival.

Jól nézett ki, ezt tudta magáról és tudták ezt azok a dögös kis nőstények is, akik tőle nem messze illegették magukat és szerelmes pillantásaikkal megpróbálták felhívni magukra a figyelmét.

Ez a mai, igazán csak az ő napja volt. Minden volt itt, ami kellett: balzsamos meleg, bőséges élelem, no és a csinos nősténykék.

Nem hibáztathatta hát senki amiért fenékig kiélvezte, amit az élet nyújtott, ami körülötte forrt, tombolt. Rövid létének egyik legszebb napját élte.

Ugyanekkor két alak sétált arra az alkonyatban. Egy kisebb, és egy nagyobb. A nagyobb kézen fogva vezette a kisebbet, aki kíváncsian forgatta apró fejét, és mindent alaposan szemügyre vett.

Egyszerre megállt, felfedezett valamit. A lába előtt elterülő bűzös kupacra mutatott, majd halkan selypítve kérdezett valamit a nagyobbtól.

A nagyobb, hangosan és jól érthetően válaszolt.

– Semmi érdekes kisfiam! Csak néhány undorító döglégy mászkál az otthagyott kutyaszaron.

Elias képe a Pixabay -en.

Azt mindjárt előrebocsátanám, hogy nem vagyok a szavak embere. Nem tudok olyan szépen, cikornyásan beszélni, mint mások. Én az elvek és a tettek embere vagyok, és ma rengeteg olyan fontos dolgom volt, amit el kellett, hogy intézzek. Csak egyet, találomra kiragadva elmesélek.

Ott volt a König Béla, akinek az a három komisz kis kölyke van, és az a csúnya felesége… Tudod, az a nagyorrú! Na, vele rengeteg probléma volt az utóbbi időben. Nem járt be soha időre, hanyag volt és lusta, nem csinálta meg amit kértem tőle.

De ennek ellenére nem rúgtam ki. Csak megadtam számára a lehetőséget, hogy végre kereshessen magának egy olyan munkahelyet, ahol megvalósíthatja önmagát. Úgyis ilyesmikre vágyott… Hát nem remek?!

Egyébként felsőbb utasításra tettem, mert a kisfőnök fiát, az Ödikét szerették volna, ha felveszem ide magunkhoz, és limitált a státusz. Ez van.

Halkan mondom, a szomszédos osztályokon ez sokkal, de sokkal durvábban megy. A Lajoséknál havonta cserélődnek az emberek, és ha valaki csak egyet fingani mer, már röpül is! Már a negyedik vagy az ötödik titkárnőjét koptatja ebben az évben. A Lajos egy vadállat, ezt mindenki tudja. Hozzá képest egy szent vagyok.

Különben is, széllel szemben nem lehet! Volt itt egyszer egy fickó, aki megpróbálta, az a talpig becsületes típus, gondolhatjátok mi lett a sorsa... Senki sem szeretné úgy végezni!

Szóval a Béla ment, Ödike meg jött. Ha nem teszem meg, megteszi más. A tényeknek mindig van egy másik, egy komolyabb, és sokkal összetettebb verziója.

Béla csak amolyan apró járulékos veszteség. Nem kár érte! A dolgok végül is csak megtörténnek, jönnek jók is meg rosszak is. Nem tehetünk ellene semmit!

Béla egyébként is a saját vesztébe rohant, aztán szimplán kirugódott. Nem nagy szám.

Másrészt tudhatta volna az a barom, hogy ez lesz, ha velem szívózik meg kekeckedik, ismerhetett volna már annyira.

Egyébként ez a szerencsétlen, az örök vesztesek csoportjához tartozott, már látszott rajta a legelején. Verseket írt, zenélgetett, meg mindenféle fesztiválokra járt, meg olyasmikben hitt, hogy minden ember egyenlő… meg hogy mindent szabad… önmegvalósítás és társai.

Kérdem én normális az ilyen? Na ugye nem… Őrült módjára élt, és a vesztébe rohant.

Más már hamarabb megszabadult volna tőle, de nekem áldott jó szívem van.

Egyébként is veszélyes az ilyen alak a cégnél, nálunk rendnek kell lenni, és én kérlek alássan, tökéletesen végzem a munkámat!

Már reggel, amikor felébredt, ez foglalkoztatta és keringett az agyában szüntelen. Kínzó gondolat volt, nem hagyta nyugodni. Annyira kikívánkozott belőle.

Az asszony nem figyelt rá, nyűgös, gondterhelt arccal magyarázott valamit, talán, hogy ma meddig dolgozik és hogy ki és mikor megy a gyerekekért.

Így inkább hagyta az egészet, majd máskor. Gyorsan felöltözött, megette a pirítóst, hozzá megitta a híg kávét, és már rohant is.

A buszmegálló tele volt ismerős ismeretlen arcokkal, akik csak futó pillantásra méltatták, majd ahogy bedöcögött a koszos és sárga negyvenkettes az emberek tülekedve felszálltak.

Mennyi ember – gondolta a férfi. Olyan jó volna valakinek elmondani, valakivel megbeszélni. Tanácstalanul nézett szét.

Mondjuk az a kopaszodó srác azzal a böhöm hátizsákkal, vagy az a fiatal nő a babakocsival és az ötéves forma kiskrapekkal. Elmondhatná nekik, beszélgetnének. Szívesen meghallgatná, hogy nekik mi a véleményük erről. Hiszen ez egy roppant érdekes és fontos téma, ráadásul elég érzékenyen érinti.

Ám a reggeli valóság kiábrándító képet mutatott. Az utasok lárva arccal meredtek az okostelefonjaikba, és csak fintorogtak amikor a busz rántott egyet rajtuk.

Bent a cégnél sem volt jobb a helyzet, a kötelező rövid köszöngetések, kávézások és kényszeredett mosolyok után, rádőlt a szar. Elmaradások, kimutatások, jelentések, és mind tegnapra. A telefonok állandóan csörögtek. Négyen beszéltek egyszerre mellette, ezért a szokottnál is jobban kellett koncentrálnia. Pillanatok alatt kirepült a reggeli gondolat a fejéből, mintha soha ott se lett volna. Ezek a talmi, látszat dolgok, most valahogy mindennél fontosabbnak bizonyultak. Pedig a lelke mélyén tudta, pár év múlva ezekre már a kutya sem fog emlékezni. Nem számít! Dolgozni kell, hisz ezért fizetik, és ő megtett mindent, amit tőle tellett. El is fáradt rendesen.

Két óra felé járt, ezt onnan tudta, hogy mindig ilyenkor kezdte el érezni, hogy most már haza kéne menni. Vagy ha nem is haza, de legalább innen el. Ki a szabadba, valahova a szűz természetbe, ahol minden olyan egyszerű és boldogságos.

Korogni kezdett a gyomra, aznap nem hozott ebédet, ezért kiugrott a közeli pékségbe és vett két szénhidrátcsökkentett rudat. Nagy tömeg volt. Emberek egymás-hegyén hátán. Mindenki sietett. Ő is. Vissza kell menni, ma még be kell fejezni néhány határidős munkát.

A gondolat azért nem hagyta el örökre, ritka pillanataiban újra meg újra eszébe jutott. Formálódott, alakult a fejében. Más mit szól majd hozzá? Számít? Vagy csak annak a véleménye számít, aki közel áll hozzá? A feleségére gondolt, aztán a legjobb barátaira. Ők mit mondanának? Csinálja vagy ne csinálja? Nehéz kérdés…

A könnyű ebéd elköltése után újra visszatért a munkahelyi feladataihoz, és a gondolat egy időre megint békén hagyta. Keményen dolgozott. Öt felé állt csak fel a székről. Magára kanyarította velúrbőr kabátját, elköszönt, aztán kisétált az ajtón.

Kint az utcán a langyos tavaszi napsütés megcirógatta sápadt arcát. Emberek siettek el mellette. Mind egy külön világ, egy külön kis sziget. Mégis, olyan hasonlóak vagyunk –gondolta ábrándosan.

Hazafelé még beugrott a postára átvenni egy ajánlott küldeményt, és befizetni a csekkeket.

A posta mellett volt egy multi, oda is beugrott, próbálta felidézni mi kellhet még otthonra. Végül csak tejet, pékárut és harminc deka felvágottat vett, meg pár elemet az asztali órába. Vett még egy tábla csokit is a srácoknak. Talán Marinak elmondja, ő megérti az ilyesmit…

Hazaérve már állt a bál, Mari a konyhában pörölt vele.

– Hol a szent szarban voltál? Mondtam reggel, hogy ma fél hattól lakógyűlés lesz. Már ott kéne lennem, de nem hagyhattam egyedül a gyerekeket. Na elmentem, vacsorát találsz a frigóban!

– Dolgoztam, túlóráznom kellett – motyogta bambán, miközben érezte, hogy már vesztett. – El vagyunk maradva egy csomó mindennel. Aztán még beugrottam a boltba... Igazából szeretném megtudni a véleményed arról, hogy…

Már csak az ajtócsukódást hallotta.

A srácok boldogan vették körbe, a kedves arcocskák kíváncsian fordultak felé.

– Apu, hoztál csokit?

– Persze, hogy hoztam, ott van a szatyorban.

Erre kitört az üdvrivalgás.

– Csak óvatosan, szét ne tépjétek a szatyrot!

A férfi lezuhanyozott, tiszta ruhát húzott, majd nekiállt elmosogatni. A macska budiját is kitakarította. Almot is vennem kell majd, jutott eszébe. A csöpögő csapon is elgondolkozott, hogy nekiálljon megszerelni most vagy hagyja inkább hétvégére. Úgy döntött, inkább hétvégére hagyja. Mindig csak a feladatok és a feladatok! – tűnődött, miközben kivette a hűtőből a vacsorát. Amíg a mikróban melegítette megint eszébe jutott… Nem hagyta nyugodni, egész vacsora alatt ezen rágódott. Meg kell tudnia mit szól Mari ehhez az egészhez.

Közben Mari is befutott, és a vacsora maradékaiból csipegetve mesélni kezdte mi volt a lakógyűlésen.

– Képzeld! Ezek teljesen hülyék, megint emelni akarják a közös költséget!

Aztán a munkahelyi dolgok következtek. Marit ma beiskolázták angolra, heti kétszer fog járni kedden és pénteken.

Remek! – gondolta keserűen. Ezek szerint azokon a napokon neki kell majd a gyerekekért menni. Lőttek a péntek délutáni kocogásnak!

Egy darabig még beszélgettek, bár a gyerekek állandóan körülöttük ugráltak, hangoskodtak, közbeszóltak, megakasztották őket.

A végén Mari elment tanulni a nagyobbal, ő meg jobb híján egy könyvet vett elő. Nem akart tévét nézni. Az a sok szörnyűség, reklám és agymosás. Undorodott az egésztől.

Mari végre végzett a gyerekekkel, letette őket aludni, majd bezárkózott a fürdőszobába, krémek bőrradírok és olajos kencék közé, hogy megnyugtassa elfáradt testét. Ennyi neki is jár.

Most! Most fogok róla beszélni! – döntötte el a férfi, ahogy a nő kijött a fürdőszobából és felhúzta selyem hálóingét. Amíg a megfelelő szavakat kereste, addig a nő behuppant mellé az ágyba, és egyből a fal felé fordult.

– Hulla fáradt vagyok! Holnap is korán kell kelnem, aludjunk Szívem! Jó éjszakát!

– Mari, figyelj! Mit gondolsz? Szerinted lehetne… Mari! Alszol?

Mari nem válaszolt, már az álmok birodalmában járt.

Hogy a fene egye meg! Feladta, újra elővette a könyvet, amit délután olvasott, de már egyáltalán nem kötötte le. A betűk lassan összefolytak a szeme előtt.

– Akkor jó éjszakát! – mondta csak úgy, magának és lekapcsolta a kislámpát az éjjeliszekrényen.

Nem jött álom a szemére, álmatlanul forgolódott a széles franciaágyban, miközben Mari egyenletes szuszogását hallgatta.

Megint arra gondolt, amit ma nem tudott senkinek elmondani, senkivel megbeszélni, és hogy ez a dolog mennyire fontos és aktuális.

Talán jobban is, mint bármikor!

Klassz, gondoltam megosztom... A legjobban a dobszóló tetszik a Whiplash-ből

Köszönjük Ben Watts!

WRITER'S BLOCK - A Supercut from Ben Watts on Vimeo.

Azért ezeknek a régi utcai telefonfülkéknek még megvolt a maguk hangulata.

Csak bementél, magadra csuktad az ajtót, leemelted a nehéz és rosszszagú bakelit kagylót, majd bedobtad az aprót, (régebben a „bélást” a bronz kétforintost) aztán tárcsáztad a számot, és ha a másik oldalon felvették, már beszélhettél is a kedveseddel vagy a haveroddal, netán a nagymutterkával. Smúzolás közben aztán lazán az oldalüvegnek dőlve, bámészkodhattál kedvedre. Ha a kagylóban pityegést hallottál, akkor újra pénzt kellett bedobni. Így ment ez régebben.

Nagy részüket mára sajnos felszámolták, gondolom alig akad ma olyan ember, akinek ne lenne mobilja.

Mindig elfog valami buja öröm, ha látok egyet. Letűnt múlt apró darabkája. Örkény egypercese jut az eszembe: „Ballada a költészet hatalmáról”.

A minap is így jártam. Kerékpározás közben, egy kisebb falun áthaladva egyszer csak elém bukkant egy piros telefonfülke. Leszálltam a drótszamárról és nosztalgiából bementem. Minden olyan meghitt és ismerős volt, akár egy időutazás.

Leemeltem a kagylót, és az állammal a vállgödrömbe szorítottam amíg a zsebemből az aprót előbányásztam, majd szépen egyenként belepotyogtattam őket a telefon bedobó nyílásába.

A feleségemet szerettem volna felhívni, de ha hirtelen kell emlékeznem, elég gyakran elfelejtek számokat. Most is így jártam. Legnagyobb bosszúságomra sehogy sem jutott eszembe, ezért elhatároztam, hogy csak úgy, találomra felhívok valakit.

Nem emlékszem milyen számot hívtam, de egy szimpatikus idősebb férfihang jelentkezett. Bemutatkozott, a nevét sajnos nem értettem. Mindegy. Én hirtelen ötlettől vezérelve porszívóügynöknek adtam ki magam.

– Uram! Remek ajánlatom van a maga számára – kezdtem.

Ő figyelmesen hallgatott.

– Ez a Proventa márkájú nedves porszívó remek választás lehet a macskaszőr és a poratkák ellen. Könnyű, nagy teljesítményű, háromféle fej jár hozzá, és csak most, a héten, harminc százalékos kedvezménnyel megvásárolható…

– Tényleg te vagy az? – szakított félbe.

– Tényleg én – mondtam, ami így visszagondolva elég hülyén hangzott. Nem is tudom miért mondtam. Talán nem jutott jobb az eszembe. Hallgattunk egy sort és rajtam olyan mágikus rossz érzés vett erőt.

– Milyen évet írtok? – kérdezte.

– Huszonhárom április tizenhét hadartam egyszuszra. De miért kérdezed?

– Az jó.

– Jó? Nem értem. Miért jó?

– Mert te még olyan fiatal vagy.

– Fiatal? Hiszen elmúltam negyven.

– Tudom.

– Tudod? – döbbentem meg… – Honnan?

Hirtelen olyan ismerős lett a hangja. Az r hangokat ahogy olyan hátul képzi…

– Hát még mindig nem jöttél rá?

– Nem. Vagyis… Nem, az biztos nem lehet!

– Na, mi nem lehet? Mondd ki!

Már a kénköves frász kerülgetett.

– Az… az… teljesen lehetetlen – dadogtam.

– Akkor kérdezd csak meg.

– Mit?

– Tudod te azt. Valami olyat, amit csak mi tudunk.

Remegett az ajkam ahogy lázasan kutattam az emlékeim között, aztán végül megkérdeztem. Ezt a régi, gyerekkori dolgot soha, senkinek nem árultam el.

Ő csak vidáman kuncogott, és már sorolta is, hogy hol, meg hogy mi volt. Tudta, ahogy én is tudtam.

Most már a kezem is remegni kezdett. Semmi kétség! Le akartam tenni a kagylót és kirohanni a fülkéből, ki a világból, de a hangja megállított.

– Nehogy letedd! Hát nem örülsz, hogy beszélhetsz velem? Akár kérdezhetnél is pár dolgot.

– Milyen évet írtok most?

– Megmondhatom, de azzal nem mész semmire. Annyit fogsz csak megtudni, hogy még x év múlva is életben leszel. Kérdezz valami sokkal fontosabbat!

– Igaz. Jó, akkor boldog vagy? – bukott ki belőlem önkéntelenül is a kérdés.

– Boldog – válaszolta egyszerűen.

– Nagyon?

– Hülye kérdés megint, mondjuk úgy, hogy nem panaszkodhatom.

Hirtelen annyi minden jutott az eszembe, amit meg szeretnék tőle kérdezni, ám a telefon váratlanul pityegni kezdett. Mindjárt bontja a vonalat! A zsebemben lázasan kutattam apró után.

– Mit kell tennem ahhoz, hogy boldog legyek? Jó úton járok? Halló! Azt kérdeztem, hogy jó úton járok?!

Nem felelt senki, a kagyló süketen búgott.

– A rohadt életbe! Megszakadt!

Dühösen léptem ki a fülkéből, miközben a lenyugvó nap aranyló sugarai még utoljára végigsimítottak a környező házakon, fákon, narancsvörös ruhába öltöztetve a világot.

Teleszívtam a tüdőmet a friss alkonyi széllel. Megpróbáltam lehiggadni. Végül felpattantam a bringámra és tempósan tekerni kezdtem hazafelé.

Útközben arra gondoltam, hogy végül is mindegy is. A válaszokat idővel úgyis megtudom.