Stefan Keller képe a Pixabay -en.
Unottan bámulom a tévé világító képernyőjét. Soha semmi érdekes, csak mindig ezek a buta és üres reklámok… Behunyom fáradt szemem, és a hüvelykujjammal masszírozni kezdem. Annyira határozottan, hogy szinte fáj.
Rám tör megint, az undorító, száraz köhögés. Tétova mozdulattal a poharamért nyúlok, a számhoz emelem, és kihörpintem a maradék langyos sört.
Eszembe jut megint az a dolog, ahogy évek óta majdnem minden nap… Lehunyt szemem mögött megelevenednek az emlékek. Kísértenek, pedig már milyen régen volt…
Nem tudjuk miért nálunk, Amerikában szállt le ez a hatalmas valami. Mindenki zavarban volt, mert érkeztét senki és semmi nem jelezte előre, és igazából észre se vették, csak mikor már ott volt, és leereszkedett az égből.
A hivatalos jelentés úgy szólt, hogy Utah állam egy lakatlan területe fölött, 2111. június 12.-én délután három körül egy hatalmas, ismeretlen eredetű, piramis formájú objektum jelent meg, ami lassan ereszkedni kezdett, majd földet ért.
Gigantikus volt, mérete többszöröse az egyiptomi piramisokénak és tükörsima felületét valami ismeretlen fémszerű anyagból készítették.
Egy véletlenül arra haladó kamionsofőr, a 43 éves Robert Jones – akik végig szemtanúja volt az egésznek – jelentette be, és estére világraszóló szenzációvá vált.
A világ összes tv és rádió adója csak ezzel az egy esettel foglalkozott. Minden más hír eltörpült mellette.
Emlékszem a katonaság hatalmas erőkkel vonult fel, és hosszú négyszög alakú kordont építettek az objektum köré. Vadászgépek és helikopterek járőröztek folyamatosan felette és fekete ruhás egységek foglalták el az őrhelyeiket.
Képzett tudósok csapatai tanulmányozták a szerkezetet a nap huszonnégy órájában, de hiába, mert senki nem lett akár egy fikarcnyival sem okosabb.
Az objektum némán magasodott föléjük, és komoran őrizte titkát. Nem kommunikált, és nem reagált semmilyen kapcsolatfelvételi próbálkozásra. Az anyagából sem tudtak mintát venni, mert mindenféle sugárzásnak, kémiai vagy mechanikai behatásnak ellenállt.
Egy fő kérdésben azonban mindenki egyetértett: nem földi eredetű.
Izgatott találgatások folytak. Mi ez? Ki küldte? Egy idegenek civilizált faj követei? Ők is eljöttek, vagy ez csak egy robot irányítású hajó? Jószándékúak? Netalán ez Isten megnyilatkozása, vagy ajándéka? Kell-e félnünk? Csak úgy záporoztak a kérdések.
A hetedeik nap reggelén – ebben többen bibliai párhuzamot véltek felfedezni – a piramis négy oldalán, négy hatalmas bejárat jött létre, vagyis inkább nyílt, szinte a semmiből A bejáratokból puha, selymes, vattaszerű fény pulzált, mást se szabad szemmel, se kamerákkal nem lehetett látni. Valahogy, nehéz ezt pontosan elmagyarázni, de olyan megnyugtatólag hatott arra, aki nézte. Volt benne valami hipnotikus… Lehet őrülten hangzik, de a fény hívogatott, és ezt sokan érezték.
Nem tudja senki mikor kezdtek el az első emberek szállingózni, de tény, hogy napról napra egyre nagyobb tömegek indultak el, és tűntek el a hajó gyomrában. Aki bement az többé nem került elő. A hatóságok először még megpróbálták az embereket feltartóztatni, de később már a vérontás megakadályozása végett nem avatkoztak közbe. Az emberek szabad akaratukból mentek.
Több vallási vezető volt azon a véleményen, hogy a fehér fény isteni kinyilatkoztatás, és a piramis tulajdonképpen a paradicsom kapuja. Isten közelébe kerül, aki felmegy a hajóra.
Komoly tudósok ellenben azt állították, hogy ez egy automata szállító űrhajó, amit nálunk sokkal fejlettebb jószándékú idegenek küldtek, hogy az emberek egy kiválasztott csoportját megmentsék a biztos pusztulástól.
A kormány tehetetlennek bizonyult. Más országokból is özönlöttek az emberek. Tömegek mentek átszellemült arccal, tolakodva, egymást lökdösve a hívogató fehér fény felé, és nem lehetett feltartóztatni őket.
A kormány hosszas tanácskozás után egy speciálisan képzett önkéntes felderítő egységet is beküldött. Az osztag fiatal, egyedülálló emberekből állt. Ahogy behatoltak, azonnal megszakadt a rádiókapcsolat. Ők sem tértek vissza soha.
Néhány fanatikus csapdát sejtett. Azon a véleményen voltak, hogy termonukleáris töltetekkel kellene elpusztítani a piramist, ami a szörnyű gyíkembereket rejti, akik a hold árnyékos oldaláról érkeztek és céljuk az emberiség totális leigázása.
Szóval elméletek azok voltak… Aztán végül – éppen harminchat nappal a földre érkezés után –, az ajtókból áradó pulzáló fehér fény hirtelen halványulni kezdett, majd teljesen kihunyt. Ezzel egyidőben az ajtók is bezáródtak. Akik nem értek be időben és kint rekedtek, dühükben sírva és üvöltve verték a piramis fémburkát.
A hatalmas szerkezet finoman megrázkódott és nagyon lassan emelkedni kezdett. Az emberek félelmükben szétfutottak vagy szorosan a földhöz lapultak.
A piramisból nem törtek elő lángnyelvek, nem volt motorzaj, nem lehetett tudni milyen elven mozog, mi hajtja. Pár száz méterig egyenletes tempóban emelkedett, majd megállt, és az egész piramis kékesen irizálni kezdett. Így lebegett percekig, aztán mindenki megdöbbenésére egyszerűen eltűnt.
Valami szirénázva húzott el az ház előtt, mentő vagy tűzoltó, sosem tudom megjegyezni. A szirénázás visszazökkent a valóságba. Felkelek és az ablakhoz sántikálok. Szórakozottan nézem amint a lemenő nap vastag, arany csíkokat rajzol a szomszédos bérházra aztán onnan lecsorogva a gondozatlan parkra.
Zsebemből előhalászom a paklit, és kihúzok belőle egy megnyomorodott koporsószeget. Rutinos mozdulattal a számba teszem. Kétszer szikrázik az öngyújtó mire meggyullad, majd az első slukk torokkaparó, mámoros érzése.
Ez van, foglalom össze gondolatban. Már lassan hét éve, hogy elmentek. Itt a Földön azóta nem sok minden változott. Nem lettünk jobbak, és nem oldódott meg semmi. Túlnépesedés, felmelegedés, háborúk és járványok. Nyomor, szemét, erőszak amerre csak nézek. Ember embernek farkasa. Pusztítjuk és kizsákmányoljuk a Földet… Egymást… Csak a régi lemez.
Róluk semmi hír. Azóta több új merész elképzelés is szárnyra kapott, de az igazság az, hogy pontosat máig senki sem tud. Mindenki úgy értelmezi a dolgokat, ahogy akarja, tudása vagy vallási meggyőződése alapján.
Szerintem egy lehetőség volt, vagy inkább A lehetőség.
Nagyon remélem, hogy egy szebb és jobb világba mentek. Szeretném ezt hinni, bár az igazat megvallva már sosem tudom meg.
Tegnap felhívott az orvos. Nem kertelt, hangja fáradtan, tompán csengett a telefonba. Mondandójának lényeg az volt, hogy csak heteim vannak hátra. Áttét mindenhol. Készüljek fel a legrosszabbra.
Újabb köhögési roham kap el, fuldoklok, még a könnyem is kicsordul. Idő kell, amíg alábbhagy.
Mikor megnyugszom, szomorúan gondolok arra, hogy nekem is ott volt a lehetőség, engem is hívott a fény, velük mehettem volna… Nem tettem. Bevallom, túl gyáva vagyok, ezért maradtam. De talán nem is baj.
Újra kibámulok az ablakon. Lent a parkban dulakodás, két fiatal éppen egy öregasszonyt rabol ki. A táskáját már elvették és most hosszú vascsövekkel ütik. Az idős asszony eszméletlenül rogy a földre, miközben a halántékából széles csíkban szivárog a vér.
Rezignáltan szemlélem az eseményeket, nem érzek részvétet. Igazából nem érzek semmit, csak a végtelen sötét ürességet.
Arra gondolok: Igen, a jó öreg Föld, minek is mentem volna el… Hiszen pont a magamfajtáknak való.
