Elias képe a Pixabay -en.

Azt mindjárt előrebocsátanám, hogy nem vagyok a szavak embere. Nem tudok olyan szépen, cikornyásan beszélni, mint mások. Én az elvek és a tettek embere vagyok, és ma rengeteg olyan fontos dolgom volt, amit el kellett, hogy intézzek. Csak egyet, találomra kiragadva elmesélek.

Ott volt a König Béla, akinek az a három komisz kis kölyke van, és az a csúnya felesége… Tudod, az a nagyorrú! Na, vele rengeteg probléma volt az utóbbi időben. Nem járt be soha időre, hanyag volt és lusta, nem csinálta meg amit kértem tőle.

De ennek ellenére nem rúgtam ki. Csak megadtam számára a lehetőséget, hogy végre kereshessen magának egy olyan munkahelyet, ahol megvalósíthatja önmagát. Úgyis ilyesmikre vágyott… Hát nem remek?!

Egyébként felsőbb utasításra tettem, mert a kisfőnök fiát, az Ödikét szerették volna, ha felveszem ide magunkhoz, és limitált a státusz. Ez van.

Halkan mondom, a szomszédos osztályokon ez sokkal, de sokkal durvábban megy. A Lajoséknál havonta cserélődnek az emberek, és ha valaki csak egyet fingani mer, már röpül is! Már a negyedik vagy az ötödik titkárnőjét koptatja ebben az évben. A Lajos egy vadállat, ezt mindenki tudja. Hozzá képest egy szent vagyok.

Különben is, széllel szemben nem lehet! Volt itt egyszer egy fickó, aki megpróbálta, az a talpig becsületes típus, gondolhatjátok mi lett a sorsa... Senki sem szeretné úgy végezni!

Szóval a Béla ment, Ödike meg jött. Ha nem teszem meg, megteszi más. A tényeknek mindig van egy másik, egy komolyabb, és sokkal összetettebb verziója.

Béla csak amolyan apró járulékos veszteség. Nem kár érte! A dolgok végül is csak megtörténnek, jönnek jók is meg rosszak is. Nem tehetünk ellene semmit!

Béla egyébként is a saját vesztébe rohant, aztán szimplán kirugódott. Nem nagy szám.

Másrészt tudhatta volna az a barom, hogy ez lesz, ha velem szívózik meg kekeckedik, ismerhetett volna már annyira.

Egyébként ez a szerencsétlen, az örök vesztesek csoportjához tartozott, már látszott rajta a legelején. Verseket írt, zenélgetett, meg mindenféle fesztiválokra járt, meg olyasmikben hitt, hogy minden ember egyenlő… meg hogy mindent szabad… önmegvalósítás és társai.

Kérdem én normális az ilyen? Na ugye nem… Őrült módjára élt, és a vesztébe rohant.

Más már hamarabb megszabadult volna tőle, de nekem áldott jó szívem van.

Egyébként is veszélyes az ilyen alak a cégnél, nálunk rendnek kell lenni, és én kérlek alássan, tökéletesen végzem a munkámat!

Már reggel, amikor felébredt, ez foglalkoztatta és keringett az agyában szüntelen. Kínzó gondolat volt, nem hagyta nyugodni. Annyira kikívánkozott belőle.

Az asszony nem figyelt rá, nyűgös, gondterhelt arccal magyarázott valamit, talán, hogy ma meddig dolgozik és hogy ki és mikor megy a gyerekekért.

Így inkább hagyta az egészet, majd máskor. Gyorsan felöltözött, megette a pirítóst, hozzá megitta a híg kávét, és már rohant is.

A buszmegálló tele volt ismerős ismeretlen arcokkal, akik csak futó pillantásra méltatták, majd ahogy bedöcögött a koszos és sárga negyvenkettes az emberek tülekedve felszálltak.

Mennyi ember – gondolta a férfi. Olyan jó volna valakinek elmondani, valakivel megbeszélni. Tanácstalanul nézett szét.

Mondjuk az a kopaszodó srác azzal a böhöm hátizsákkal, vagy az a fiatal nő a babakocsival és az ötéves forma kiskrapekkal. Elmondhatná nekik, beszélgetnének. Szívesen meghallgatná, hogy nekik mi a véleményük erről. Hiszen ez egy roppant érdekes és fontos téma, ráadásul elég érzékenyen érinti.

Ám a reggeli valóság kiábrándító képet mutatott. Az utasok lárva arccal meredtek az okostelefonjaikba, és csak fintorogtak amikor a busz rántott egyet rajtuk.

Bent a cégnél sem volt jobb a helyzet, a kötelező rövid köszöngetések, kávézások és kényszeredett mosolyok után, rádőlt a szar. Elmaradások, kimutatások, jelentések, és mind tegnapra. A telefonok állandóan csörögtek. Négyen beszéltek egyszerre mellette, ezért a szokottnál is jobban kellett koncentrálnia. Pillanatok alatt kirepült a reggeli gondolat a fejéből, mintha soha ott se lett volna. Ezek a talmi, látszat dolgok, most valahogy mindennél fontosabbnak bizonyultak. Pedig a lelke mélyén tudta, pár év múlva ezekre már a kutya sem fog emlékezni. Nem számít! Dolgozni kell, hisz ezért fizetik, és ő megtett mindent, amit tőle tellett. El is fáradt rendesen.

Két óra felé járt, ezt onnan tudta, hogy mindig ilyenkor kezdte el érezni, hogy most már haza kéne menni. Vagy ha nem is haza, de legalább innen el. Ki a szabadba, valahova a szűz természetbe, ahol minden olyan egyszerű és boldogságos.

Korogni kezdett a gyomra, aznap nem hozott ebédet, ezért kiugrott a közeli pékségbe és vett két szénhidrátcsökkentett rudat. Nagy tömeg volt. Emberek egymás-hegyén hátán. Mindenki sietett. Ő is. Vissza kell menni, ma még be kell fejezni néhány határidős munkát.

A gondolat azért nem hagyta el örökre, ritka pillanataiban újra meg újra eszébe jutott. Formálódott, alakult a fejében. Más mit szól majd hozzá? Számít? Vagy csak annak a véleménye számít, aki közel áll hozzá? A feleségére gondolt, aztán a legjobb barátaira. Ők mit mondanának? Csinálja vagy ne csinálja? Nehéz kérdés…

A könnyű ebéd elköltése után újra visszatért a munkahelyi feladataihoz, és a gondolat egy időre megint békén hagyta. Keményen dolgozott. Öt felé állt csak fel a székről. Magára kanyarította velúrbőr kabátját, elköszönt, aztán kisétált az ajtón.

Kint az utcán a langyos tavaszi napsütés megcirógatta sápadt arcát. Emberek siettek el mellette. Mind egy külön világ, egy külön kis sziget. Mégis, olyan hasonlóak vagyunk –gondolta ábrándosan.

Hazafelé még beugrott a postára átvenni egy ajánlott küldeményt, és befizetni a csekkeket.

A posta mellett volt egy multi, oda is beugrott, próbálta felidézni mi kellhet még otthonra. Végül csak tejet, pékárut és harminc deka felvágottat vett, meg pár elemet az asztali órába. Vett még egy tábla csokit is a srácoknak. Talán Marinak elmondja, ő megérti az ilyesmit…

Hazaérve már állt a bál, Mari a konyhában pörölt vele.

– Hol a szent szarban voltál? Mondtam reggel, hogy ma fél hattól lakógyűlés lesz. Már ott kéne lennem, de nem hagyhattam egyedül a gyerekeket. Na elmentem, vacsorát találsz a frigóban!

– Dolgoztam, túlóráznom kellett – motyogta bambán, miközben érezte, hogy már vesztett. – El vagyunk maradva egy csomó mindennel. Aztán még beugrottam a boltba... Igazából szeretném megtudni a véleményed arról, hogy…

Már csak az ajtócsukódást hallotta.

A srácok boldogan vették körbe, a kedves arcocskák kíváncsian fordultak felé.

– Apu, hoztál csokit?

– Persze, hogy hoztam, ott van a szatyorban.

Erre kitört az üdvrivalgás.

– Csak óvatosan, szét ne tépjétek a szatyrot!

A férfi lezuhanyozott, tiszta ruhát húzott, majd nekiállt elmosogatni. A macska budiját is kitakarította. Almot is vennem kell majd, jutott eszébe. A csöpögő csapon is elgondolkozott, hogy nekiálljon megszerelni most vagy hagyja inkább hétvégére. Úgy döntött, inkább hétvégére hagyja. Mindig csak a feladatok és a feladatok! – tűnődött, miközben kivette a hűtőből a vacsorát. Amíg a mikróban melegítette megint eszébe jutott… Nem hagyta nyugodni, egész vacsora alatt ezen rágódott. Meg kell tudnia mit szól Mari ehhez az egészhez.

Közben Mari is befutott, és a vacsora maradékaiból csipegetve mesélni kezdte mi volt a lakógyűlésen.

– Képzeld! Ezek teljesen hülyék, megint emelni akarják a közös költséget!

Aztán a munkahelyi dolgok következtek. Marit ma beiskolázták angolra, heti kétszer fog járni kedden és pénteken.

Remek! – gondolta keserűen. Ezek szerint azokon a napokon neki kell majd a gyerekekért menni. Lőttek a péntek délutáni kocogásnak!

Egy darabig még beszélgettek, bár a gyerekek állandóan körülöttük ugráltak, hangoskodtak, közbeszóltak, megakasztották őket.

A végén Mari elment tanulni a nagyobbal, ő meg jobb híján egy könyvet vett elő. Nem akart tévét nézni. Az a sok szörnyűség, reklám és agymosás. Undorodott az egésztől.

Mari végre végzett a gyerekekkel, letette őket aludni, majd bezárkózott a fürdőszobába, krémek bőrradírok és olajos kencék közé, hogy megnyugtassa elfáradt testét. Ennyi neki is jár.

Most! Most fogok róla beszélni! – döntötte el a férfi, ahogy a nő kijött a fürdőszobából és felhúzta selyem hálóingét. Amíg a megfelelő szavakat kereste, addig a nő behuppant mellé az ágyba, és egyből a fal felé fordult.

– Hulla fáradt vagyok! Holnap is korán kell kelnem, aludjunk Szívem! Jó éjszakát!

– Mari, figyelj! Mit gondolsz? Szerinted lehetne… Mari! Alszol?

Mari nem válaszolt, már az álmok birodalmában járt.

Hogy a fene egye meg! Feladta, újra elővette a könyvet, amit délután olvasott, de már egyáltalán nem kötötte le. A betűk lassan összefolytak a szeme előtt.

– Akkor jó éjszakát! – mondta csak úgy, magának és lekapcsolta a kislámpát az éjjeliszekrényen.

Nem jött álom a szemére, álmatlanul forgolódott a széles franciaágyban, miközben Mari egyenletes szuszogását hallgatta.

Megint arra gondolt, amit ma nem tudott senkinek elmondani, senkivel megbeszélni, és hogy ez a dolog mennyire fontos és aktuális.

Talán jobban is, mint bármikor!

Klassz, gondoltam megosztom... A legjobban a dobszóló tetszik a Whiplash-ből

Köszönjük Ben Watts!

WRITER'S BLOCK - A Supercut from Ben Watts on Vimeo.

Azért ezeknek a régi utcai telefonfülkéknek még megvolt a maguk hangulata.

Csak bementél, magadra csuktad az ajtót, leemelted a nehéz és rosszszagú bakelit kagylót, majd bedobtad az aprót, (régebben a „bélást” a bronz kétforintost) aztán tárcsáztad a számot, és ha a másik oldalon felvették, már beszélhettél is a kedveseddel vagy a haveroddal, netán a nagymutterkával. Smúzolás közben aztán lazán az oldalüvegnek dőlve, bámészkodhattál kedvedre. Ha a kagylóban pityegést hallottál, akkor újra pénzt kellett bedobni. Így ment ez régebben.

Nagy részüket mára sajnos felszámolták, gondolom alig akad ma olyan ember, akinek ne lenne mobilja.

Mindig elfog valami buja öröm, ha látok egyet. Letűnt múlt apró darabkája. Örkény egypercese jut az eszembe: „Ballada a költészet hatalmáról”.

A minap is így jártam. Kerékpározás közben, egy kisebb falun áthaladva egyszer csak elém bukkant egy piros telefonfülke. Leszálltam a drótszamárról és nosztalgiából bementem. Minden olyan meghitt és ismerős volt, akár egy időutazás.

Leemeltem a kagylót, és az állammal a vállgödrömbe szorítottam amíg a zsebemből az aprót előbányásztam, majd szépen egyenként belepotyogtattam őket a telefon bedobó nyílásába.

A feleségemet szerettem volna felhívni, de ha hirtelen kell emlékeznem, elég gyakran elfelejtek számokat. Most is így jártam. Legnagyobb bosszúságomra sehogy sem jutott eszembe, ezért elhatároztam, hogy csak úgy, találomra felhívok valakit.

Nem emlékszem milyen számot hívtam, de egy szimpatikus idősebb férfihang jelentkezett. Bemutatkozott, a nevét sajnos nem értettem. Mindegy. Én hirtelen ötlettől vezérelve porszívóügynöknek adtam ki magam.

– Uram! Remek ajánlatom van a maga számára – kezdtem.

Ő figyelmesen hallgatott.

– Ez a Proventa márkájú nedves porszívó remek választás lehet a macskaszőr és a poratkák ellen. Könnyű, nagy teljesítményű, háromféle fej jár hozzá, és csak most, a héten, harminc százalékos kedvezménnyel megvásárolható…

– Tényleg te vagy az? – szakított félbe.

– Tényleg én – mondtam, ami így visszagondolva elég hülyén hangzott. Nem is tudom miért mondtam. Talán nem jutott jobb az eszembe. Hallgattunk egy sort és rajtam olyan mágikus rossz érzés vett erőt.

– Milyen évet írtok? – kérdezte.

– Huszonhárom április tizenhét hadartam egyszuszra. De miért kérdezed?

– Az jó.

– Jó? Nem értem. Miért jó?

– Mert te még olyan fiatal vagy.

– Fiatal? Hiszen elmúltam negyven.

– Tudom.

– Tudod? – döbbentem meg… – Honnan?

Hirtelen olyan ismerős lett a hangja. Az r hangokat ahogy olyan hátul képzi…

– Hát még mindig nem jöttél rá?

– Nem. Vagyis… Nem, az biztos nem lehet!

– Na, mi nem lehet? Mondd ki!

Már a kénköves frász kerülgetett.

– Az… az… teljesen lehetetlen – dadogtam.

– Akkor kérdezd csak meg.

– Mit?

– Tudod te azt. Valami olyat, amit csak mi tudunk.

Remegett az ajkam ahogy lázasan kutattam az emlékeim között, aztán végül megkérdeztem. Ezt a régi, gyerekkori dolgot soha, senkinek nem árultam el.

Ő csak vidáman kuncogott, és már sorolta is, hogy hol, meg hogy mi volt. Tudta, ahogy én is tudtam.

Most már a kezem is remegni kezdett. Semmi kétség! Le akartam tenni a kagylót és kirohanni a fülkéből, ki a világból, de a hangja megállított.

– Nehogy letedd! Hát nem örülsz, hogy beszélhetsz velem? Akár kérdezhetnél is pár dolgot.

– Milyen évet írtok most?

– Megmondhatom, de azzal nem mész semmire. Annyit fogsz csak megtudni, hogy még x év múlva is életben leszel. Kérdezz valami sokkal fontosabbat!

– Igaz. Jó, akkor boldog vagy? – bukott ki belőlem önkéntelenül is a kérdés.

– Boldog – válaszolta egyszerűen.

– Nagyon?

– Hülye kérdés megint, mondjuk úgy, hogy nem panaszkodhatom.

Hirtelen annyi minden jutott az eszembe, amit meg szeretnék tőle kérdezni, ám a telefon váratlanul pityegni kezdett. Mindjárt bontja a vonalat! A zsebemben lázasan kutattam apró után.

– Mit kell tennem ahhoz, hogy boldog legyek? Jó úton járok? Halló! Azt kérdeztem, hogy jó úton járok?!

Nem felelt senki, a kagyló süketen búgott.

– A rohadt életbe! Megszakadt!

Dühösen léptem ki a fülkéből, miközben a lenyugvó nap aranyló sugarai még utoljára végigsimítottak a környező házakon, fákon, narancsvörös ruhába öltöztetve a világot.

Teleszívtam a tüdőmet a friss alkonyi széllel. Megpróbáltam lehiggadni. Végül felpattantam a bringámra és tempósan tekerni kezdtem hazafelé.

Útközben arra gondoltam, hogy végül is mindegy is. A válaszokat idővel úgyis megtudom.

Mi ezt nem tanuljuk. Mi itt, a Balkán peremén, a génjeinkben hordozzuk.

KRESZ? Empátia? Szociális érzékenység? Dehogy! Az erősebb kutya ugat. Vagy dehogyis azt…

A fejlett nyugatnak még bőven lenne mit tanulnia tőlünk. De minek? Jól megvannak azok a saját ésszerű, logikus dolgaikkal. Ilyesmikre gondolok, mint: levesszük a hátizsákot a buszon, ha tömeg van (nálunk mindig az van), felvesszük a szemetet, és bedobjuk a kukába. Visszaadjuk a talált holmit. Ők így szocializálódtak. Mi meg nem. Egyesek még büszkék is rá.

Mondok egy példát. A házunk előtt három autónak van bőven hely, ha kb. 50-60 centire állnak egymástól és a kukáktól. Az évek és a rutin már kialakított az itteniekben egyfajta logikát, ami működik.

Gond akkor van, amikor a heti nagy bevásárlásból hazatérve döbbenten veszem észre, hogy Ismeretlen Úr vagy Hölgy a zsír új, nyilván keményen megdolgozott millcsikért vesztegetett hófehér kombi verdácskájával két parkolóhelyre állt be.

Elfogadom, hogy itt van dolga, mert meglátogatja a nagyit, eladja az előfizetést, az igét, netán felugrik egy rövid és örömteli pásztorórára özvegy Prádicsnéhoz.

Na de akkor is! Előtte is fél autónyi hely, és utána is. Parasztparkoló hát ismét találkoztunk!

Nyilván így sokkal könnyebb kiállni, és az a veszély sem fenyegeti, hogy valaki ügyetlenségből meghúzza, megkarcolja kedvencét, élete értelmét.

Én meg mezei bennszülött létemre le vagyok ejtve, mehetek a következő utcába parkolni. Elárulom ott se mindig van hely, olyankor kénytelen vagyok tenni pár kört, de sebaj olcsó a benzin, aztán a vidáman szemerkélő tavaszi esőben a négy élelmiszerrel dúsan kipárnázott szatyorral (áh, nem is fizettem sokat, csak egy húszas volt a P*-ben) cipekszem a házak között a susnyásban vagy a csalitosban és kerülgetem a véletlenül otthagyott kutyaszart.

Anulu érkez! Anulu csúnyát mond!

Tényleg csúnyán káromkodok, nagyon, de ez van, megszokhattam volna ennyi idős fejjel.

Enyém a vár, tiétek a lekvár! Soha nem megy ki a divatból. Hát Magyarok vagyunk, nem?

Süt a nap, dacára annak, hogy mélyen benne járunk a januárban.

Nem is a nappal van baj. Szeretem, ha süt a nap, szikrázik a ropogós fehér hó, és a csípős hideg piros virágokat rajzol a vidám arcokra.

A tél jó dolog, mindenki szereti. Pompás ilyenkor szánkózni, síelni, vagy kirándulni a szűz természetbe. Sajnos a mostani nem igazi tél, csak valami szürke latyak, fanyar utánérzés.

Állok a kertben, és nézem a kopaszon meredező fákat, az ágak között ugrándozó színes madarakat, ahogy az etetőből csipegetik az odaszórt magvakat.

Csipp, csepp, kippkopp, hallom, ahogy olvad a jég az ereszen, és ez rossz jel. Van ebben a hangban valami baljós és titkos fenyegetés. Tél úr ereje talán már kifulladt, már a végéhez ért?

Bohókás és meditatív gondolatok kergetik egymást a fejemben.

A tél egyébként is a pihenés, a gondolkodás, a számadás ideje.

Ilyenkor bágyadtan mélázunk arról, hogy kik vagyunk valójában, hogy honnan jöttünk, és hová tartunk. Az élet misztériumai a létezés kérdései tartanak gúzsban.

Egy régi gyerekdal jut eszembe és dúdolni kezdem: „Hull a hó, hull a hó mesebeli álom…” de aztán abbahagyom. Nem, ez most nem az a hangulat.

Csak állok némán, akár egy karó, vagy inkább szobor, és nézelődök, gondolkozok. Nem megyek innen sehová. Minek is mennék? Hiszen nincs semmi sürgős dolgom. Nem fázok, jó itt ácsorogni. Próbálok beleolvadni a tájba.

Aztán a gyerekekre gondolok. Karácsony első napján nagy pelyhekben hullani kezdett a hó, és ők boldogan szaladtak a kertbe, hógolyózni, hóembert építeni.

Szeretek a szép dolgokra visszaemlékezni. Nem tudom mennyi idő telhet így el. Pocsék az időérzékem.

A napot időközben már felváltotta a telihold és a szél hideg, kesernyés füstszagot hoz.

Csak állok a kertemben, és örülök, hogy ma még itt állhatok, és érezhetem a létezés örömét. A holnap? Ki tudja? Az még misztérium.

Arra gondolok mostanában kissé megrogytam, és összementem ettől a szokatlanul enyhe időjárástól.

Ha ez így folytatódik, lassan nem marad más belőlem, csak egy ócska lyukas fazék, pár darab szén, egy megfagyott sárgarépa, no meg némi víz, ami majd gyorsan elpárolog.

Már négy apja tiszta rideg vagyok. Ma már sütőtök van, és még mindig nem fejeztem be azt a sírásom, amit már rég be kellett volna fejeznem. Kétszerűen nem megy. Sőt! Egyszerűen se.

Úgy érzem csak az időmet fosztogatom, és ettől tisztára rideg leszek. Feláll a bőr az államon. Pedig nekem jól szokott menni a rívás. Ha esőre áll, még a szarban is meglátom a férget.

Mindegy, borítsunk fátylat a taknyos holtra. Tavaszi szél gipszet nyálaz. Vagy valami ilyesmi.

Hallgatom, ahogy egy mókus arcú víziló… Nem! Kannibál egér… Dehogyis! Egy vetési varjú krákog a fán, az érdekes madarak rendjéből.

Eltömődök a múlton: Azok a régi szép idők! Azok fülledtségben tobzódó nyarak, amikor a régi cimborákkal sörvirágos jókedvünkben ágyúval lövöldöztünk menyétre, és a világlélek zsíros pofájáról úgy szakadozott le a girhes mosoly, mint fingszagú, álmos reggeleken a szemünkből kidörgölt, rászáradt csipa.

Hát igen, a rák meg a foltja, az orsó meg a héja. Mindig megtalálják egymást.

Azt hiszem innom kéne egy kávét, mert ripacs gyűrött arccal keltem. Bár az igazság az, hogy nem kívánom, talán még nem ébredtem fel.

Ilyenkor olyasféle érzésem van, mintha öngyilkos galócák csapkodnának a kalapjukkal. Van az a mémölő, vagy rémölő… Talán rémülő? Az a legrosszabb fajta.

Ilyenkor összefut a nyálamban a száj. Bolondbomba. Mindegy. Nem én voltam, és különben is már évekkel ezelőtt történt.

Maradjunk csak a víztiszta jelennél. Az élet – mint tudjuk –, tele van tiltásokkal: betépni piros, kihajolni erszényes, satöbbi és a többi, hosszan sodorhatnám. Tudjátok: No Woman, No Like – ahogy a művelt amerikai mondja…

Vagy ott van az a sámán. Hogy hogy melyik? A na ne baszogassámán! Vagy a simogassámán?

Aztán ott van a családon belüli erős szag, ami szintén okkult problémákhoz rezet… Rezet mondtam? Akkor rezet rázhatok magammal. Egyébként kívánom a rezet. A dilidoki szerint ez már a legförtelmesebb stáció… Hidegöszeroppanás, agylágyulás, pitiáner vizesnyolcas.

Talán be kéne ugranom a pszicho-patikába. Mondjuk, ha valaki sík, mint az idom, netalán az ideg, esetleg csak triplán nudlista, azon a Leteperin vagy a Xanax már nem segít. Ez van.

Veszettül kapaszkodok, mert kezdem elérni a mentális katarzist. Szubatomi szédülés vagy szélütés, vagy mindkettő együtt, és mindjárt bekövetkezik.

A régi mondás, akár a fű fúródik elmémbe: „A tökéletes aszkézis, a majom lába mert az kéz is.” Egy darabig mantrázgatom magamban. Nyilván jó homorú ember volt, aki ezt kitalálta.

Most kérlek titeket – akár egy erdei zigóta –, tapadjatok meg csendben. Megkezdem lélekvándorlásomat nyugatra, ám előtte még szétosztom köztetek bölcs tanácsom az Életre.

A tanácsom nagyon egyszerű és így hangzik: Nem szabad összekeverni a semmit a semmivel, mert az soha nem valami.

Mindenkinek üzenem, hogy szeretés van, és puszkány a patkány, és mindenkinek több megatonnányi bolondságot!

 ui.

Legyetek jók, ha dugtok!

A férfi a szupermarket polcai között sétál. Testtartása görnyedt, ősz haja csapzott, szemébe lóg. Ruházata kétes tisztaságú. Ha vörös, püffedt arcába nézel, korát olyan hatvan és hetven közé tippelnéd. Nehéz meghatározni, mert csalóka. Az mondják, az utcán eltöltött évek triplán számítanak.

Az italosztálynál jár, de szemét nem vonzzák a méregdrága pálinkák, whiskyk vagy a kézműves borok. Keze árulkodó remegéséből már kitaláltad, mit keres. Az olcsó kannás borok alul vannak. Egyszerű műanyag palack, szőlőt sosem látott förmedvény. Húgyszínű lötty. Mindegy. A célnak megfelel, csak sok legyen.

Találomra kiválaszt egyet, és a pénztár felé indul. Tűnődve nézek utána, megsajnálom. A múlt árnyai – jut az eszembe.

Valamikor ő is volt fiatal, telve szép reményekkel és álmokkal. Akkor is elhitte, amit mondtak neki. Egy szép új világot építtettünk.

Az a régi világ valóban más volt, más alternatívákkal. Mára már nincsenek tervei, azon az egy dolgon kívül, ami a keze tremorját megszünteti. Csak az az egy dolog érdekli, mert felejteni kell, kibírni, túlélni amíg lehet. Szomorú dolog ez.

Itt maradt egyedül, egy számára ellenséges és idegen világban, ahol mások a játékszabályok.

Akik kedvesek voltak neki, meghaltak, vagy elmentek máshová, bízva abban, hogy ott jobb. A megszokott dolgok, amiket ismert eltűntek, vagy átváltoztak valami mássá. Ő meg itt maradt egyedül, nem érti már a mai világot. Nem kell senkinek A hasonszőrűek társaságát keresi. Az emlékeiből él. Milyen volt a hetvenes, nyolcvanas, kilencvenes évek. A zenék, a koncertek, a bulik. A meló, a csajok, a Balaton… Azt mesélik egymásnak, hogy nagy arcok voltak. Az élet császárai. Talán picit füllentenek. Nem lehet rájuk haragudni ezért. Akkor voltak fiatalok, akkor voltak a csúcson. Min és hol ment félre az életük, ki tudja? Mindenesetre még itt élnek közöttünk, szürke mementói egy letűnk kornak, és mintha egyre többen lennének…

Az öreg a pénztárnál lehajtott fejjel áll, nem néz senkire. Apróval fizet, szurtos ujjaival számolja az érméket, látom a pénztárosnő arcán az undort. Végül fogja a kannás bort, és kisiet a boltból. Végre megvan a napi betevő.

Hosszan, tűnődve nézek utána és egy régi nóta szólal meg a fejemben: Deep Purple – When a blind man cries.

Kapcsolataink a környező világgal sokfélék lehetnek: érzelmiek, fizikaiak, logikaiak.

Ezek a primordiális kölcsönhatások szüntelenül végbemennek újra és újra. Vagyis a létező dolgoknak valós esélyük van, hogy kapcsolatba kerüljenek egymással, és ez a legszebb az egészben –, mert ami megtörténhet, az egyszer meg is történik.

Nekem mindig az első perc a legszebb. A felismerés és a ráébredés boldogsága, az a mágikus perc, amikor a dolgok hirtelen elkezdenek hatni egymásra. Azok a megismételhetetlen első pillanatok, amiket gondosan elraktározok emlékeim tárházában. Köztük sok az apróság, lim-lom, kacat és banalitás.

Álmos és sötét hajnalokon érzem a kőpadló hidegét a talpam alatt, a frissen főtt kávé kesernyés ízét a számban, és a még alvó Édes halk légzésének ritmusát. Hallom fenn a madarak rikácsolását a szürke házak fölött. Magamba szívom a változó évszakok, a frissen kisült pékáru és az esőáztatta föld illatát.

Vannak kellemetlen dolgok is. A sár a lyukas cipőmben, vagy az elbitangolt vágyak üres és nyomasztó késztetése.

Jó lenne talán valami lassú, ódivatú tangó ritmusára élni az életet. Csak élvezni, ami jó, ameddig lehet, és sztoikus nyugalommal viselni el minden rosszat.

Megőrizni a szívekben a szeretet lángját, lojálisnak lenni, odafigyelni egymásra, hiszen mindannyian testvérek vagyunk.

Az összes pillanatot szeretem. Az enyémek. A jelen bölcsője még szorosan őrzi a múltat.

Tudom, egyszer ezek a fantasztikus pillanatok végleg eltűnnek az időben, akár a könnyek az esőben… de hogy mégse így legyen, időről időre lejegyzem őket.

Néha kacifántos kis kifogások lepnek el, keresnem sem kell őket. Csak úgy teremnek szerteszéjjel, mint bőséges esőzések után a bolondgombák.

Pedig nem is esik, de majd fog. Ha lemosom az autót, akkor nyilván fog. Saját évezredes megfigyelés. Tuti.

Egyébként rondán kicsi, szűk az autó. Amikor beülök a vállam meghitten összecuppan a mellettem ülővel. Enyhén retkes kolbászszag terjeng a fojtogató hőségben. Ilyenkor elvágyódás van a Spitzbergákra.

Szűk a tér, és folyamatosan szűkül. Én, akár egy veszett eb szűkölök. Klausztrofóbikus életérzés. Lassú elmúlás húros hangszerekre és cselesztákra.

Amit utálok: nincs légkondi se tetőcsomagtartó se vonóhorog, se tetőablak se semmi, csak a bazi nagy görög lagzi, ami leteper és ráadásul három ajtós.

Ezer köbcentis benzines motornál, gyorsulást mérni, erről szót ejteni, vitatkozni, bármilyen megjegyzést tenni, gyakorlatilag teljesen felesleges.

Késében vagyunk. El fogunk késni!

Visít a hosszbordás szíj mintha fájna neki, talán már a feszítőtárcsa is oda. Szervíz várományos, de vagy időm nincs, vagy pénzem, vagy mindkettő egyszerre.

Aranyárban az üzemanyag, és meredeken menetel felfelé a kötelező biztosítás ára is. Hurrá!

Tényleg, idén még nem cseréltettem olajat és eszi. Mit eszi, zabálja a nyüves dög! Mármint az olajat.

Mocskos a szélvédő, piciny rovarok megsárgult roncsai díszítik, kinetikus grafikákká összekapaszkodva. Ha modern festmény lenne, találó címe az lehetne: Kérészéletűek parvenü orgiája sértődött ablaktörlő lapátok állapotterében.

Huszáros virtusból, csak azért sem vettem nyári szélvédőmosót. A sárgát. Egyébként meg minek is?

A múlt fülledt éjszaka, heveny bélhurutban szenvedő elszánt vérgalambok sorozták szét kecses hátsójukkal az autó elejét. Új design? Kamuflázs? Kinek mi. Idővel meg lehet szokni, aztán szépen lekopik, de a fényezésnek valószínűleg annyi!

A válság – úgy érzem begyűrűzött. Próbálok koncentrálni, de nehéz. Organikusan visszatér, burjánzik, elnyeléssel fenyegetve varázslatos apró világomat.

Beszűkülök, beszürkülök, befeszülök, ellenszegülök, majd hátra feszülök, kifordulok, és a végén befordulok. A lét elviselhetetlen közönye és szörnyűsége. A hidegfront, a melegfront a harmadik … front. Valami mindig van.

Kifogások és ellenfogások. Nyafogások. Lógok a szaron, vagyis a szeren és „nyakamon érzem seggem mily nehéz…” Vezess csak halálraítélt!

A konspiratív elmúlás asszociációi ébredeznek és. J. L. Kunstetter drámai szavai gellert kapva visszhangzanak kemény koponyámban: „Maximális azonosulás egészen a lényeg kontúrjainak elmosódásáig.”

Itt vannak mind… Lenyűgöző! Pro és kontra, némileg és dehogynem.

A kóbor végzet körülöttem besűrűsödni látszik. Vonzóan borzalmas, tényszerűen materiális, elvétve banális, néhol kissé szentimentális, de másnapra szokás szerint elmúlik.

Csak a bölcsesség számít, amire a nagybetűs élet tanít. Mert minden dolgok mértéke az ember! Vagy talán csak a mérték?