Esszék, novellák, gondolatok...

Vonalas füzet

Vonalas füzet

Az élet apró örömei

2024. március 17. - Retro_toll

notes-1734490_640.jpg

Oly hosszú ideje kínozta már ez a végtelen nihil, ez a sótlan és sivár kietlen válság, hogy a végén már nem is tudta… de végül is mindegy volt.

Aztán végre eljött a várva várt nagy nap. Az ihletettség napja. A felragyogó hajnal földöntúli fénye, mennyei szökőkútként aranyozta be hősies lelkét.

Minden dolog a létezés folytonos viharában, kristálytiszta értelmet nyert.

A kertben a kedvenc Százszorszépek ezer színben pompáztak, a tarka madarak az ágakon csak neki trilláztak és a vad fémszínű bogarak örömtáncot lejtettek az ősi fák tövében, miközben a szilaj szürke fellegek alatt a vad északi szélhordák kegyetlen ádáz csatát vívtak.

Lovak patája dübörgött, ágyúk morogtak. Haldoklók végső sóhajától reszketett a lég.

A vérszínű bor és a mézsör sosem folyt még ily édesen, a rózsák sosem illatoztak így. A hárfák földöntúli dallamokat álmodtak, és a lila gyertyák opálos remegő fényében az igaz szerelem talán még sosem volt ennyire bús, forró és reménytelen.

– Meghalni volna jó, s csak álmodni örökkön-örökké! – sóhajtott fel a férfi.

Bódult volt ettől a hatalmas érzelmi vihartól. Csengett-bongott zengett és zsongott – alig bírta szuflával.

– Mégis, Ó Édes Hazám, kit hőn szeretek… és akit tőled… oly messze vetett ama bús sötét és kegyetlen…

– Tamás!

– … ama bús sötét és kegyetlen…

– Tamás, nem jössz vacsorázni? – akasztotta meg a gondolatok száguldó sodrát egy kedves női hang.

A férfi az órájára pillantott.

– Te jó ég, hogy elszaladt az idő! Azonnal megyek Drágám, csak még ezt az utolsó sort befejezem – válaszolta.

Rendesen elfáradt. Büszkén futotta át az előtte fekvő, kusza ákombákomokkal telerótt füzetlapot.

Ma végre új vers született. A válság véget ért. Szája mosolyra húzódott. Az élet apró örömei – gondolta.

Két egyperces novella, amiket egy Örkény pályázatra írtam

orkeny.png

 

Hogyan felejtsünk el valamit, amit már elfelejtettünk.

 Nagyon szeretnék valamit elfelejteni. Egy csúnya és kellemetlen eseményt, ami hosszú évekkel ezelőtt esett meg velem.

A baj ezzel csak az, hogy nem tudom, hogy kezdjek hozzá. Nem bírom felidézni magamban a dolgot akárhogy erőlködök is. Semmi, nuku, teljes filmszakadás. Szörnyű!

Már aludni sem tudok ez miatt, és idegileg azt hiszem teljesen ki fogok készülni.

Pedig az orvos azt mondja a múltban történt traumatikus dolgok erőteljesen kihatnak a jelenre, ezért meg kell tanulnunk ezeket elfelejteni.

Jó, én próbálom… De könyörgöm, mondja már meg valaki, hogy lehet valamit úgy elfelejteni, hogy az ember azt sem tudja mi az?

 

Aggódom az egészségemért

 Aggódom az egészségemért. Nem csak egy-két apró darabkájáért, hanem az EGÉSZ-ségemért.

Mert pénzzel lehet egészséget venni, de egészséggel lehet-e pénzt venni? Na ugye!

Ezért higgadt elmével elhatároztam, hogy ezentúl egészségesen élek.

Először a dohányzásról, az alkoholról és a kávéról szoktam le. Aztán a zsíros ételekről, majd az édességekről, és a nassolnivalókról.

Reggelente futással kezdem a napot, majd térd és karhajlításokat végzek.

Remekül éreztem magam a bőrömben, csak azok a szörnyű rémálmok ne kínoznának.

Mindig ugyanaz.

Meghalok, a pokolban régi cimboráim vidám üdvrivalgással fogadnak. Italozgatunk, majd közösen meglátogatjuk Madame Mutzenbacher piroslámpás intézményét.

Káromkodva lakmározom az asztalon elterülő finomságokból, majd egy szál Havannára gyújtva együtt énekelek a többiekkel.

Borzalmas!

Hegedű

lucia-macedo-d9_2kpjbg0u-unsplash.jpg

Régebben én is olyan voltam, mint ti – vagyis ember. Sőt némelyek művésznek tartottak. Hangszerem a hegedű volt, amim már hatéves korom óta szorgalmasan gyakoroltam.

A hosszú évek alatt, technikailag meglehetősen magas szintet értem el a hegedűjátékban. Legalábbis a kritikusaim ezt írták rólam és a koncerttermeket is mindig megtöltöttem.

Mindenfelé megfordultam a világban: Európa országaiban, az Egyesült Államokban, Kanadában, Ausztráliában, Oroszországban, Japánban – csak hogy a legfontosabbakat említsem – és hegedűjátékomat mindenhol frenetikus siker fogadta.

Siker, pénz és csillogás jellemezte az életemet. Bár, ha ez nem lett volna, én akkor is szorgalmasan gyakorolok tovább. Egyszerűen szerettem hegedülni és kész, azt hiszem ez volt a kulcsa az egésznek.

Minden irtózatosan nehéz darab Bachtól Paganiniig egy újabb kihívást jelentett számomra, akár egy hegymászónak az ismeretlen sziklaorom, amit meg kell mászni, be kell venni, meg kell hódítani.

Szívós voltam és kitartó, addig nem nyugodtam amíg ki nem gyakoroltam a legnehezebb tételt is. Ha egy hónapig napi nyolc órámba telt, az se számított!

A végén már úgy éreztem, hogy a hegedűm és én egyek vagyunk. Lelkem rezdülései spontán jutottak át a hallgatóságomhoz. Egy ősi nyelven kommunikáltunk, a szépség és az érzések nyelvén.

Imádtam a hangszereimet, volt is belőlük jó pár, de a kedvencem egy vörösesbarna Guarneri' del Gesù' volt. Habár már hosszú évek óta használtam, még mindig fedeztem fel újabbnál újabb színeket és árnyalatokat a hangjában. Annak a csodás hegedűnek tényleg lelke volt, és a kezemben földöntúli hangon énekelt.

Egyedül, magányosan éltem, családra már nem maradt időm a temérdek gyakorlás és utazás miatt. Tudtam jól, hogy valamit valamiért, legalább nem tettem senkinek tönkre az életét.

Mire megöregedtem már megbántam, szerettem volna, ha unokák ugrándoznak körülöttem, de nem volt velem senki. Senki, csak a hegedűim. Szomorúan néztek. Már túl késő volt. Így hát elszántan tovább gyakoroltam hihetetlen szintre fejlesztve a technikámat.

Szép kort értem meg. Aztán amikor elkövetkezett a vég, könnyen és fájdalommentesen haltam meg, azt mondják a szívem vitt el. Fényes temetésemen rengeteg ember gyászolt.

A végrendeletemben azt kértem, hogy hamvaimat azokban a havasokban szórják szét, ahová rendszeresen kirándultam a tiszta levegő és a megkapó látvány miatt, ott, ahol azok a délceg fenyők nőnek, amikből a hegedűket készítik.

A fák idővel felszívták a hamvaimat, és eggyé váltam velük. Később a fákat kivágták és ügyes mesterek valóban prémium kategóriás hangszereket készítettek belőlük.

Ma egy barna mesterhegedűben élek tovább. Éppen egy fiatal kislány játszik rajtam, éppoly komolyan és elhivatottan, ahogy annakidején én is tettem.

Koncentrál, felemeli a vonót, nagy fekete szeme kitágul, elhomályosul, orrcimpái megremegnek és én tiszta szívből dalolni kezdek, mindannyiunk boldogságára.

Megjelent az első novelláskötetem

Nagy öröm a mai, mert a Holnap Magazin gondozásában megjelent az első novelláskötetem.

 

Stephen King szerint:
„Az elme több a tetején úszó racionális hártyánál.
Mélyen a logikus rész alatt, van egy föld alatti óceán.”

Ebből a feneketlen óceánból merít a szerző első novelláskötete, amelyet most a kezében tart a kedves olvasó.

Legbensőbb félelmeink, legvadabb szorongásaink kelnek életre a tizenöt izgalmas történetben, és nyújtanak kellemes borzongást a műfaj szerelmeseinek, magányos téli estékre vagy szürke borongós délutánokra.

Fogyasszák egészséggel!

https://holnapmagazin.hu/cikkek/87185/

A nyomtatott könyvet tőlem, az e-könyvet a Holnap Magazin oldaláról lehet megrendelni.

revesz.marton@gmail.com

https://webaruhaz.holnapmagazin.hu/product/revesz-marton-gonosz-a-melyben-es-egyeb-remtortenetek-e-konyv/

 

 

Hogyan?

bar-406884_640.jpg

 – Kacifántos gesztenyét! – közli Baromio a rongyőr, miközben rám se néz, csak törölgeti tovább a pultot azzal az avítt kockás textíliával, pedig az már így is olyan fényes, mint a Salamon töke.

– Ordas szerencsét! – válaszolom pikírten – Litániás borvirágokat és egy rendesen le-Marinénizett osztrigát!

Most megfoghattam, mert megmerevedik, mint a fagyott kutyaláb, és egy pillanatra megszakítja az amúgy teljesen felesleges törölgetést, hogy aztán mintha mi se történt volna ott folytassa, ahol az imént abbahagyta.

Saját béna szellemességemen egy percre én is eltűnődöm, miközben az előttem ácsingózó barna sörre koncentrálok.

De szép nyelv is a magyar! Egy mondat milliónyi jelentést hordoz, és sokszor, már mi magunk se értjük. Ez benne az igazán szép! A költői homály, amolyan szürkületi zóna… Mert milyen is lehet egy rendesen le-Marinénizett osztriga?

– Na, hagyjuk! – sóhajtok fel, disztingváltan reflektálva saját elszabadult gondolataimra. Újra a sört nézem, ahogy csendesen habzik az üveg alján. De jó neki!

Hogy is mondta az a spanyol srác, az az Escobar? Egy sör nem segít megtalálni a választ… De négy, vagy öt? Netalán hat? Lehet, hogy igaza van. Megfogadtam, hogy többet nem iszok. Igaz, kevesebbet se.

Mindegy is de tényleg. Ha már az alkohol nem segít megtalálni a válaszokat, legalább segít elfelejteni a kérdéseket, amik néha izzó késekként hasítanak belém.

Lecsukódik a szemem. Érzem ahogy a testem néhányszor ütemesen összerándul. Mit is mondott a kedvenc shrinkerem? Tardív diszkinézia vagy valami hasonló. Ki a fene jegyez meg ilyen furcsa szavakat!?

Élénken hallucinálok. Éppen egy félig elszívott rúzsos cigarettacsikknek képzelem magam, miközben a halálnak énekelek. A halálnak, mint tudjuk, mindig női neve van, de nem mondjuk ki soha hangosan…

– Igyunk!

A legszebb öröm, a söröm. Laza mozdulattal bedobom, ami még az üveg alján maradt, majd kikérek még egyet. Baromio, ez a száztíz kilós boldogság, azonnal hozza is. Deja vu érzésem lesz tőle.

A várossal együtt öregszünk mindannyian: Baromio, én, no meg a kocsma illusztris törzsvendégei. Az a sok kiművelt, netalán félművelt alkoholista.

Ahogy Woody Allen egyszer szellemesen megjegyezte, az értelmiség előtt két út áll, az egyik a piálás, a másik sajnos nem járható.

Órák óta ülünk itt és beszélgetünk. Politika, család és aktualitások kerülnek szóba rendszertelenül, egymást váltogatva.

Úgy érzem beleragadtunk a létezés cseppfolyós trutyijába, kábé mint azok a szerencsétlen legyek ott a légypapíron. Innen többé már nem szabadulunk. Nem is akarunk. Hova mennénk?

A blues szabaddá tesz

musician-1202432_640.jpg

Greg Montani képe a Pixabay -en.

 

A toprongyos férfi a parton ült egy széles kövön, és a szürkén hömpölygő folyót bámulta. A lemenő nap vörös fénye sötét árnyékokat rajzolt sovány, ráncos arcára.

Mennyi megaláztatás érte már az életben. Tele volt velük, szinte már a fülén csordult ki.

Így, túl élete derekán, őszes halántékkal visszatekintve, nem is értette eddig hogyan élte túl.

Először a nőkre gondolt, akiket igazán, szerelemmel szeretett –, és mi lett belőle? Folyamatos perpatvar. Az egyenleg három válás.

Gondolatban sorra vette a gyermekeit a legkisebbtől a legnagyobbig. Már meg sem akarják ismerni. Gyűlölik, utálják, pedig mennyire szereti őket. Legidősebb fiának tragikus halála, könnyeket csalt a szemébe. Koszos öreg kezével gondosan letörölte őket.

Felidézte, ahogy kirúgják a munkahelyéről. Akkor indult el lefelé a lejtőn. Jött a piálás, és a rossz társaság, majd mivel nem volt pénze, belekeveredett abba az átkozott fegyveres rablásba. Naná, hogy megbuktak, aztán a haverok rákenték az egészet…

Ráadásul a hekusok egy rakás fel nem göngyölített bűntényt is a nyakába varrtak. Nagy a vállam elbírja – gondolta akkor flegmán, de aztán hosszú éveket kellett lenyomnia a sitten, ahol a kegyetlen bántalmazások és megalázó csicskáztatások mindennaposak voltak.

Mire kiszabadult megtört, csak árnyéka volt önmagának. Nem tudott talpra állni többé. Jött megint a pia és a magányos évek a hideg mocskos utcákon vagy a hajléktalan szállókon. Éhezett. Munkát alig, vagy csak ideiglenesen kapott, azokból is a legrosszabbat.

A gitár volt, ami talán még életben tartotta és a blues.

A leharcolt, kopott hangszer szinte már hozzánőtt, a teste kiterjesztését képezte. Mindenhova magával cipelte, és féltve őrizte.

Ha megjött a hangulat, és elkezdett játszani, a szürke nyomorúságos dolgok visszacsúsztak oda, ahova igaziból valók, és csak valami vakító bíbor ragyogás létezett, és ez mindennel felért!

A hangszer úgy sírt és nevetett a kezében, ahogy a lelke sírt és nevetett a hosszú évek megpróbáltatásai alatt. Nem volt se pénze, se barátnője, és azt sem tudta este hol fogja álomra hajtani a fejét, és mégis…

Ujjai alól ezüstös akkordok szabadultak el, rekedtes hangján énekelni kezdett egy régi nótát, amit még gyermekkorában hallott, és ami valahonnan iszonyatos mélyről tört belőle a felszínre. Ahogy szétáradt a dal a balzsamos New Orleans-i éjszakában, a fájdalom tovatűnt.

 

„I woke up this morning,

The blues is in my head,

A woman in my vision,

No woman in my bed…”

 

Fekete lábával ütötte a taktust. Többé már nem számított semmi. Csak játszott, és énekelt tiszta szívből, mert ő volt a király, a koldusok királya, az élet császára és szabad volt, akár a madár.

Lassan végére ért a dalnak. Egy bluesos riffel lezárta a strófát. Az utolsó hangot még sokáig kitartotta, majd ahogy végleg elhalt, mély sóhaj közepette letette a gitárt.

Eszébe jutott, hogy maradt még némi pia a táskában. Elővette a koszos műanyag palackot, majd alaposan meghúzta a kétes színű löttyöt. A tömény szesz kegyetlenül égette a torkát, még a könnye is kicsordult.

Felmegyek északra! – gondolta bizakodva – Ott biztos találok majd munkát Megcsinálom a szerencsémet… Aztán ha az se jön be, továbbmegyek, hisz szabad vagyok, akár a szél! Egyszer nekem úgyis minden sikerül, csak kitartónak kell lennem!

Elmosolyodott. Tudta, hogy senki sem állíthatja meg. Mert ez már csak ilyen. A blues szabaddá tesz.

 

Az elveszett mosoly

Sehol sem találom, hiába keresgélem. Úgy tűnik elveszítettem valahol, pedig micsoda remek egy dolog volt. Örömet szereztem vele másoknak és magamnak is.

Roppant értékes kincs, ami eltűnt, akár a kámfor. Hiánya fájdalmas, és így megy ez már évek óta. Azt hiszem semmi nem pótolhatja. Szükségem lenne rá számos helyzetben.

Viszont ma egy különös dolog történt. A szokásos ebéd utáni sétám közben a késő augusztusi fényekben fürdő parkon sétáltam keresztül.

A mohos gesztenyefák büszkén nyújtóztak az enciánkék ég felé, ahol fodros bárányfelhő csordák heverésztek. A széles kő szökőkutak csobogása összeolvadt a nyugalommal és az apró madarak csicsergésével. Valahonnan messziről édes-bús hegedűszó áradt és kapott szárnyra a meleg széllel, aminek kürtőskalács illata volt.

A boldogság tapintható masszává állt össze előttem és a tökéletesség érzése két vállra fektetett.

Azt hiszem abban a percben jöttem rá, hogy a mosoly, nem is veszett el. Végig itt volt velem, csak valahogy belülre került.

Béla és a nők

 

man-g1fae393f6_640.jpg

NoName_13 képe a Pixabay -en.

 

Történetünk főszereplője – az egyszerűség kedvéért nevezzük őt Bélának – imádta a nőket. Nem is imádta, egyszerűen megveszett értük! Úgy volt vele, mint a mesebeli Gombóc Artúr a csokoládéval. Az egyiket ezért szerette, a másikat meg azért.

Volt is neki mindenféle barátnője szép számmal, talán össze sem tudta volna számolni, ha megfeszül akkor sem.

Szóval Béla szerette a nőket, és a nők is szerették őt, ami nem meglepő, mert magas volt, és arányos testfelépítésű. Nem az a kifejezetten jóképű típus, de markáns arcával, barna hullámos fürtjeivel és udvarias modorával minden nő szívét megdobogtatta. A negyvenes évei közepén járt, és az a fajta volt, akinek jól áll az őszes halánték vagy a pár napos borosta. Korán elhunyt szülei révén tekintélyes vagyont örökölt, de egyébként is jól keresett, nem voltak anyagi problémái.

Béla rajongása a gyengébbik nem iránt oda vezetett, hogy soha nem nősült meg. Miért tette volna? Alkalmi barátnői nem tartottak sokáig, egy nővel maximum kétszer-háromszor feküdt le, aztán kedvesen leépítette őket. Ha már megvolt, jöhetett a következő. Nem akart se gyereket, se bonyodalmat. Boldog volt így és elégedett.

Aztán egy szép nap új kolléganő érkezett a céghez. Pár irodával arrébb dolgozott, és a közös fénymásolónál összefutva valahogy beszédbe elegyedtek. Ártatlan „small talk” volt, valami aktuális banalitásról, olyan, amiben egyik fél sem akar semmit a másiktól, és mégis, ahogy Béla a nő csillogó szemébe nézett teljesen elveszett. Egy egész világot látott ebben a gyönyörű szempárban. Nem jött rá egyből, mi történt vele, azt hitte csak őrülten megkívánta, de valami borzalmas sejtés mégis ott bujkált az elméje mélyén. Mint a vad, amikor megérzi a veszélyt. A nő kedves mosolya a végzetet jelentette számára. Hónapoknak kellett eltelnie, amíg rájött, hogy szerelmes lett. Próbált minél többet találkozni vele. Beszélgetés közben elmerült a tekintetében, míg szerelemhormonjai vadul vágtáztak.

Bánfalvy Júlia – mert így hívták az új kolleginát – mindig kedves volt vele, de tartózkodó, amivel Bélát az őrületbe kergette. Soha nem kezdeményezett, és szisztematikusan visszautasította a férfi minden próbálkozását. Nem lehet, hogy nem érzi, ami köztünk van – gondolta feldúltan. Meg kell Őt szereznem bármi áron!

Hősünk, már nem keresett új kapcsolatokat, sőt a régieket is teljesen leépítette. Az eddig derűs és jókedélyű férfi megváltozott. Mogorva lett és elutasító. Vagy Ő lesz, vagy senki! – határozta el. A kihívás, a vadászat izgalma néha még aludni sem hagyta. Érezte, hogy elvesztette a józan eszét. Állandóan a nőre gondolt, és mániákusan kereste az alkalmat, hogy találkozzanak.

Olyankor mindig kedves és előzékeny volt, mosolyogva hallgatta a nő csacska történeteit, aki szerencsére imádott beszélni, de egy ponton nem jutottak túl, Júlia jéghideg maradt, nem reagált az apró jelekre, szerelmes próbálkozásokra.

Bélánk ekkor taktikát váltott. Megpróbálta a nőt elbűvölni az intellektusával, és a munkahelyi sikereivel, hogy a nő lássa, nem egy akárki, üresfejű macsóval hozta össze a sors. Szerelme tárgyát szemlátomást mélyen untatták ezek a magasröptű, önfényező monológok, és továbbra sem mutatott érdeklődést. Eztán is csak barátként kezelte hősünket, aki ettől lelkibeteg lett, és tíz kilót fogyott. Akkor is az enyém leszel! Ez már háború, és én még soha, de soha nem vesztettem háborút – komorult el markáns arca. A pénzre majd te is bukni fogsz, s ha ez az ára, hát ez az ára!

Bélát nem érdekelték a ruhák vagy a divat. Mindenből a kényelmeset és a sportosat szerette, de a lány miatt új, trendi cuccokat vásárolt. Megtehette, hisz volt pénze bőven. Az autóját is lecserélte egy sokkal menőbbre! Elégedetten szemlélte a garázsban álló tűzpiros járgányt. Ebben aztán van puncimágnes! Még konditerembe meg szoláriumba is elkezdett járni a lány miatt.

Aztán ahogy kell, megint jött a nagy pofára esés. Júlia nem akarta, hogy hazavigye. Nem ájult el sem a felpumpált bicepszétől, sem a kockahasától, de még az arany fukszoktól vagy a TAG Heuer karórájától sem. Bolond teljesen ez a csaj – gondolta B. és kikészült. Még sírt is titokban. A vereség keserű ízét állandóan ott érezte a torkában. A csaj teljesen hülyét csinált belőle! Belőle, akinek már több száz barátnője volt!

Újra stratégiát váltott. Ebbe nem lehet belenyugodni! Most úgy tett mintha már egyáltalán nem érdekelné a lány. Ha néha találkoztak, csak flegmán, foghegyről beszélt vele, mintha teljesen közömbös lenne, bár belül majd a szíve szakadt meg.

Ez volt az utolsó, a titkos fegyver. Ez a taktika eddig még a legmakacsabb eseteknél is bevált…

Telt-múlt az idő, de Júliát nem viselte meg Bélánk viselkedésében bekövetkezett drámai változás. Továbbra is kedves volt vele, de ugyanúgy megtartotta a három lépés távolságot. Nem jött be ez sem. Élete szerelme kiütéssel győzött, és Béla – életében először – kudarcot vallott.

Bánatában inni kezdett, majd válogatás nélkül fogyasztotta újra a nőket. Kutyaharapást szőrivel tartja a népi mondás, és ő ezt rendesen meg is fogadta. Így is hosszú hónapoknak kellett eltelnie, amíg el tudta felejteni a nőt.

A sors különös fintora, hogy Júlia mégiscsak az övé lett. Évekkel később, egy házibulin futottak össze. Akkor már rég nem egy munkahelyen dolgoztak, és Bélának semmit sem jelentett a nő. Hősünk gyorsan berúgott, és elérte az alkoholmámornak azt a szintjét, ahol az ember már gátlástalanul kimondja, ami az eszébe jut.

Júlia még most is dögös volt és Bélában felsejlett valami régi fájdalmas vágyakozás. A kapatos táncolókat kicselezve, a bőr díványhoz ment, ahol a lány beszélgetett egy barátnőjével.

Béla megállt előttük, próbált nem dülöngélni.

– Jó vagy, Anya… – kezdte magabiztosan, majd kinyújtotta a nő felé a kezét.

A nő kérdőn nézett rá, azzal a szokásos kis félmosollyal.

– Akko’ jössz? – kérdezte kicsit erőszakosabban Béla, mivel fogytán volt a türelme.

– Végül is miért ne? – vonta meg a vállát Júlia, és hagyta, hogy Béla talpra rántsa, aztán vidáman nevetgélve eltűntek az egyik félreeső szobában.

Fél óra múlva Béla már a konyhában volt, éppen egy friss Heinekent próbált előbányászni a frigóból, mikor a Ragyás Anti cinkosan rámosolyogva megkérdezte.

– Na, megvolt a Julcsi? És milyen?

– Meg, de nem egy nagy szám… – mondta akadozó nyelvvel Béla. – Rám mászott hát be kellett rúgnom a gólt. Tudod, hogy van ez…

Nézőpontok

blowfly-g57697a6cc_640.jpg

Steve Buissinne képe a Pixabay -en.

Délceg feszes testére hullt a lenyugodni készülő júliusi nap vöröses fénye, és ettől szemkápráztató metálzöld csillogásba kezdett. Néha kékesen vagy aranyosan csillogott, attól függően hogyan vetült rá a fény. Ezek az elképesztő színek remekül kontrasztáltak vékony éjfekete lábaival.

Jól nézett ki, ezt tudta magáról és tudták ezt azok a dögös kis nőstények is, akik tőle nem messze illegették magukat és szerelmes pillantásaikkal megpróbálták felhívni magukra a figyelmét.

Ez a mai, igazán csak az ő napja volt. Minden volt itt, ami kellett: balzsamos meleg, bőséges élelem, no és a csinos nősténykék.

Nem hibáztathatta hát senki amiért fenékig kiélvezte, amit az élet nyújtott, ami körülötte forrt, tombolt. Rövid létének egyik legszebb napját élte.

Ugyanekkor két alak sétált arra az alkonyatban. Egy kisebb, és egy nagyobb. A nagyobb kézen fogva vezette a kisebbet, aki kíváncsian forgatta apró fejét, és mindent alaposan szemügyre vett.

Egyszerre megállt, felfedezett valamit. A lába előtt elterülő bűzös kupacra mutatott, majd halkan selypítve kérdezett valamit a nagyobbtól.

A nagyobb, hangosan és jól érthetően válaszolt.

– Semmi érdekes kisfiam! Csak néhány undorító döglégy mászkál az otthagyott kutyaszaron.

Morálisból önfelmentéses

man-g552051d0d_640.jpg

Elias képe a Pixabay -en.

Azt mindjárt előrebocsátanám, hogy nem vagyok a szavak embere. Nem tudok olyan szépen, cikornyásan beszélni, mint mások. Én az elvek és a tettek embere vagyok, és ma rengeteg olyan fontos dolgom volt, amit el kellett, hogy intézzek. Csak egyet, találomra kiragadva elmesélek.

Ott volt a König Béla, akinek az a három komisz kis kölyke van, és az a csúnya felesége… Tudod, az a nagyorrú! Na, vele rengeteg probléma volt az utóbbi időben. Nem járt be soha időre, hanyag volt és lusta, nem csinálta meg amit kértem tőle.

De ennek ellenére nem rúgtam ki. Csak megadtam számára a lehetőséget, hogy végre kereshessen magának egy olyan munkahelyet, ahol megvalósíthatja önmagát. Úgyis ilyesmikre vágyott… Hát nem remek?!

Egyébként felsőbb utasításra tettem, mert a kisfőnök fiát, az Ödikét szerették volna, ha felveszem ide magunkhoz, és limitált a státusz. Ez van.

Halkan mondom, a szomszédos osztályokon ez sokkal, de sokkal durvábban megy. A Lajoséknál havonta cserélődnek az emberek, és ha valaki csak egyet fingani mer, már röpül is! Már a negyedik vagy az ötödik titkárnőjét koptatja ebben az évben. A Lajos egy vadállat, ezt mindenki tudja. Hozzá képest egy szent vagyok.

Különben is, széllel szemben nem lehet! Volt itt egyszer egy fickó, aki megpróbálta, az a talpig becsületes típus, gondolhatjátok mi lett a sorsa... Senki sem szeretné úgy végezni!

Szóval a Béla ment, Ödike meg jött. Ha nem teszem meg, megteszi más. A tényeknek mindig van egy másik, egy komolyabb, és sokkal összetettebb verziója.

Béla csak amolyan apró járulékos veszteség. Nem kár érte! A dolgok végül is csak megtörténnek, jönnek jók is meg rosszak is. Nem tehetünk ellene semmit!

Béla egyébként is a saját vesztébe rohant, aztán szimplán kirugódott. Nem nagy szám.

Másrészt tudhatta volna az a barom, hogy ez lesz, ha velem szívózik meg kekeckedik, ismerhetett volna már annyira.

Egyébként ez a szerencsétlen, az örök vesztesek csoportjához tartozott, már látszott rajta a legelején. Verseket írt, zenélgetett, meg mindenféle fesztiválokra járt, meg olyasmikben hitt, hogy minden ember egyenlő… meg hogy mindent szabad… önmegvalósítás és társai.

Kérdem én normális az ilyen? Na ugye nem… Őrült módjára élt, és a vesztébe rohant.

Más már hamarabb megszabadult volna tőle, de nekem áldott jó szívem van.

Egyébként is veszélyes az ilyen alak a cégnél, nálunk rendnek kell lenni, és én kérlek alássan, tökéletesen végzem a munkámat!

süti beállítások módosítása